Valóság, 1987 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1987-12-01 / 12. szám - FÓRUM - LENGYEL LÁSZLÓ: Végkifejlet
FÓRUM LENGYEL LÁSZLÓ Végkifejlet „Magam talán középre állok. Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár.” (Pilinszky János: Végkifejlet) A magyar társadalom egy modernizációs zsákutca utolsó házaihoz érkezett. Történelmi fejlődésünkben a nekilendülés újabb és újabb hullámai bizonyultak sikertelennek. A legutolsó hullámok eltérő elméleti megítéléseinek irányzatairól lesz szó ebben a tanulmányvázlatban. Mindenekelőtt célszerű kitűzni az összehasonlítás terepét. A történészek, a közgazdászok, a szociológusok és a politológusok vitái arra utalnak, hogy Magyarország szempontjából nem Kelet vagy Nyugat a hasonlítás pontjai. Közép-Kelet-Európa vagy Kelet-Közép-Európa, avagy Mitteleuropa, Zwischeneuropa visszarajzolódott történeti térképünkre. Amit újabban keresünk, az a régió mint sajátos szerkezet. Ez a szerkezet egyszerre gazdasági (termelési és tulajdonviszonyok, növekedési tényezők, megtakarítási és elosztási viszonyok stb.), társadalmi és intézményesült jogi, továbbá politikai (az állam és a társadalom, az állam és a gazdaság kölcsönkapcsolata, a politikai berendezkedés, a politikai szervezetek és intézmények, illetve szereplők munkamegosztása stb.), kulturális szerkezet és tagoltság vagy tagolatlanság (egyszerre az intellektuális hagyományoktól a gazdasági - termelői, vállalkozói, fogyasztói - kultúráig, a politikai és vallási tradíciókig, kultúrákig). Regionális modernizációnkat tekinthetjük kihívás és válasz, hatás és ellenhatás együttesének, a politikai, katonai, gazdasági és kulturális befolyási övezetek csatlakozási pontjának, de ezzel még nem találunk magyarázatot a régió, a nemzet sajátos fejlődésére. A történészek és közgazdászok egyes irányzatai régiónk modernizációját a más régiók behatására kialakult vegyes rendszer (mixtúra) eltérő reakcióival magyarázzák. A vita éppenséggel azon folyik, hogy van-e régió rangja Közép-Kelet-Európának, van-e modellértéke, vagy csak a Kelet-Európa régió egyik alrégiójáról van szó. Másrészt befogható-e Közép-Kelet-Európa, az ibériai félsziget, a skandináv félsziget, a Balkán együttesen a Wallerstein-féle „félperiféria” kategóriába. Igaza van Szűcs Jenőnek, amikor az európai régiók belső dinamikájáról beszél. „Skandinávia a XIX-XX. század folyamán az európai feudalizmus perifériájáról a centrumba emelkedett, míg Itália és az Ibér-félsziget már a XVI. század óta - Wallerstein kifejezésével - »semi-periféria« helyzetébe tolódott, Délkelet-Európa viszont, annak ellenére, hogy bizánci minták és tökéletlen feudalizáció szervetlen ötvözetéből évszázadokra belekényszerült az oszmán struktúrába, a legújabb korban, a modernizáció problémáival szembenézve, éppen nem esik olyan messze Közép-Kelet-Európától, mint amilyen távol állt akár például a XIV., akár a XVIII. században. Másfelől viszont az sem bizonyos - hacsak nem hosszan tartó, erőszakos hódításról van szó, mint éppen az utóbbi esetben -, hogy mégoly lényeges gazdasági súlyponteltolódások mintegy automatikusan kiforgatnak egy történeti térséget fenti, tág értelemben vett szerkezeti helyéből.” Az európai regionális átrendeződés, illetve a régiók egymáshoz való viszonya, valamint a régiókon belüli nemzetállami kapcsolatok dinamikája a XX. században nemhogy csökkent volna, hanem felgyorsult. A század szinte a permanens átrendeződés