Várad, 2004 (3. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 6. szám
nagyon is tudatos elméjű személyiség magyarságtudata is minduntalan megtalálja az Ószövetség képrendszerében a maga kötődéseit - de szerelmes verseit is átszövi az Énekek Énekének nyelve, utalásai. „Gyermekded kost, fehér gerléket, / Elsőfű-bárányt, vért és velőt / Áldoztam már négyéves koromban / Százarcú Hágár előtt”, írja A Hágár oltára című költemény kezdő versszakában - de vessük össze a kezdetben idézett Kis, karácsonyi ének attitűdjével a kései Virágos karácsonyi ének szövegét: „Két gerlncét vagy galambfiókat, / Két szívet adnék oda, / Hogyha megint visszajönne / A Léleknek mosolya...” Itt is inkább az ószövetségi áldozatok képzete tárul elénk, s nem az a kisfiú által megélt ünnepi hangulat. Isten-élménynek tekinthetjük azt is, ahol Isten közvetlenül nincsen jelen, s így nem is szólítható meg - de a gesztusok, a jelek, az események mégiscsak rá utalnak. Ady ezt talán vitatná - költészetét én azonban úgy látom s értelmezem, hogy tele van ennek bizonyítékaival. „Adynak megvolt a jelmeze” - állapítja meg Németh László, s nyilvánvalóan így is van. Nem lehet szó nélkül hagyni magányát sem, s az ebből részint származó fölényét, hiúságát, sérülékenységét. S a kétségbeesését. Csokonaitól a derűt, az apollói harmóniát irigyelte, s ezzel már meg is volt az akadálya, hogy a nagy elődöt példájának vegye. Minden magyar költőnél jobban kedvelte pedig, s rendre „ébresztgette”. A Csokonai Vitéz Mihály című gyönyörű verses emlékezésben s hódolatban az idézett fohász Ady ajkáról is elhangozhatott volna: „Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy, / Rossz hátam alá a karod: / Úgy emelj el innen magadhoz, / Ne lássanak a magyarok.” A vers Adynak abbeli hangulati környezetében keletkezik, ahol csak egyetlen verscím idézése is elég: Nekünk Mohács kell. „Ha van Isten...” Igen, ha van, mondja Ady, „földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Ebben az indulatban a közvetlen Isten-élmény, a vele való csatározás akár valóban háttérbe szorul, s a „Ha van” sem létének kétségbe vonását jelenti. Van, s teendője, hogy fölrázza ezt a népet - s ha olvasható a Szentírásban: „Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül! Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak”, akkor ki szólítható föl egy megkeseredett nemzet megőrzésére, ha nem Ő, az Úr. „Hajunknak egy ősz, hulló szála / Följegyzett bú nála / S ha bűnös lény tőle elköszön, / Ő vár, míg visszajön, // Nem rója meg sok vétkeinket, / Mert ő szeret minket / S poklok felé visz bár az utunk, / Ő int s visszafutunk.” (Az Uraknak ura) Adynak Istenhez való viszonyában, Isten élményében ritkán fölnyíló terep, amikor a magánvívódás, a perlés hangja megszólal, de hamar átváltozik a köz ügyének védő hangjaképpen. S itt a megindultság egyben szeretetteljessé válik, történelmi vagy bibliai párhuzam sem szükséges, még a megigazulás igéit hirdető régi hitvallók hangja sem. S mindebből, ha némi kockázattal is, ki lehet következtetni Adynak Istenhez való igaz, meghitt viszonyát, amelynek alapja a bizalom. Mert úgy megszólítani a másikat, ahogyan a költő ilyenkor természetes módon teszi, enélkül nem lehet. A bizalom ihlető ereje viszont, ha úgy akarjuk, a Biblia nyelvi magatartására (lehetséges ilyen), nem magára a nyelvre vezet vissza. Ady, ha figyelmesen követjük életművét, megtapasztaljuk, mindkevésbé önmagának sajátítja ki az Istent. Vannak erre persze már korai példák is, akkor is, ha még az egyes szám első személy, mint Az Úr érkezése című, csöndes imához hasonlító, meghitt hangja vagy a Krisztus-kereszt az erdőn „nyakas, magyar kálvinista”, ám mégis meghatott legénykedése jel