Városépítés, 1971 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - FÓRUM - Granasztói Pál: Erdei Ferenc (1910-1971) - ÉTE hírei

FÓRUM ERDEI FERENC (1910—1971) Alig másfél éve, hogy a magyar város­építés nesztorát, kiemelkedő alakját, Harrer Ferencet temettük a budai farkas­réti temetőben, s az egyik búcsúztató Erdei Ferenc volt. Ki gondolhatta, hogy két év sem telik el, s ő tőle kell elbú­csúznunk. Számomra különösen nehéz ez, mert már korán, a harmincas években kelet­kezett kapcsolatunk maga is, s az ő egyé­nisége, munkássága mindvégig meg­őrizte vonásait annak a hármasságnak, amiben élt: közélet, tudomány, iroda­lom hármasságáét. Vívódott is a három pólus között — hiszen ilyenek között vívódni valóban lehet — és ezt onnan tudom, ha nem is sejthettem volna kü­lönben is, hogy néhány éve, egy tudo­mányos ügyben folytatott beszélgeté­sünk során, az ő zárkózott egyéniségére nem jellemző hirtelen és kivételes fel­­táru­lással beszélt nekem erről. Vívódott a legmagasabb szinteken: a po­litika, a tudományos élet, az irodalom felső rétegeiben. Mindegyikhez sikerek, eredmények, kezdeményező és nagyha­tású művek, munkálkodás kötötték. S talán ugyanezért lett kezdettől a város­építés, tágabb értelmezésben az urba­nisztika kiemelkedő hazai alakja is. Hi­szen ez a hivatás, ez a tevékenység szo­rosan összefonódik a tudományokkal, a közélettel, mondhatni a politikával, s nem nélkülözheti az irodalmi megnyil­vánulásokat sem. Itt, e helyen Erdei Ferencről, az urba­­nistáról emlékezünk meg, aki egész élet­művében a magyar vidék urbanizálódá­­sáért, lényegében felemelkedéséért küz­dött. Arra, hogy róla mint urbanistáról szóljunk, jogot ad az, hogy szinte átte­kinthetetlen méretű, sokrétűségű tevé­kenysége során e témával mindig elkö­telezettnek vallotta magát. Ha más nem, úgy a sajnos poszthumusz — egy nap­pal (!) halála után — megjelent könyve, a Város és vidéke bizonyítja ezt. De bizo­nyítja, hogy első közéleti fellépése óta e témában, bármily méretű közéleti el­foglaltságában is, ha kellett, mindig vál­lalt szerepet. Utolsó könyvének, e lé­nyegében urbanisztikai műnek a készí­tése pedig — ugyancsak személyes köz­lése szerint — tömérdek dolga, napi munkája után fő öröme, pihenése volt. Úgy ápolta hát a magyar urbanisztikát, ifjúkora témáit ezzel is, ahogyan a fővá­ros közepére kerülve, Benczúr utcai háza kertjében is pihenésként munkál­kodott: ásott, kapált, növényeket gon­dozott. Ez semmiképpen sem értendő úgy, hogy neki akár ez a mű, akár az urbanisztika egészében pusztán passzió, időtöltés le­hetett, s ez a hivatás, amelyért mi any­­nyian évtizedek óta, oly sok keserves vesződéssel, s nem kis eredményekkel élünk. Erről szó sem lehet! Már egyik első, 1939-ben megjelent, máig ható, je­lentős művében, a Magyar város­ban ta­núságot tett arról, hogy e témát a leg­magasabb szintű egybelátással — város és környéke, lakóházak, életmód, város­­szerkezet, hagyományok és jövő­fejlő­dés, korszerű megújulás — voltaképpen tehát a társadalom, a közgazdaság, az építés, építészet teljes egybelátásával szemléli, műveli. Ilyen szintű és össze­­tettségű egybelátásra hazai urbaniszti­kánkban eddig egyedül Harrer Ferenc adott példát, s párját külföldön is nehe­zen találjuk. Minden további, sőt már legelső könyv alakú munkája is (Futóhomok, 1937) e téma iránti érdeklődését, ebben való elemző és alkotó szellemű gondolkodá­sát tanúsította. A „Magyarország felfe­dezése" sorozat keretében ez években elindult ún. falukutatói, lényege szerint szociográfiai munkásságnak hatalmas po­litikai jelentőségén kívül urbanisztikai jelentősége is volt, s a leginkább éppen az ő munkái révén, a későbbiek (Magyar falu, Magyar tanyák, Magyar paraszttár­sadalom stb.) révén is. 1945 után (a fel­­szabadulás forró hónapjaiban betöltött nagy jelentőségű szerepének méltatása nem tartozik ide­ miniszterként, mi­niszterelnök-helyettesként, mint akadé­mikus, mint az Akadémia, közben egy ideig a Hazafias Népfront főtitkára — működésével mindvégig kapcsolatban maradt a mi hivatásunkkal. Ezt számos intézkedése, ilyen ügyekben mindig megértő, segítőkész volta, megnyilatko­zása mutatja, így pl. többek közt vállalta akadémikusként Perczel Károlynak a re­gionális tervezéssel kapcsolatos kandi­dátusi vitájában az opponensi tisztet, vállalta a VATI­ Tudományos Tanácsában „A településtudomány tartalma és kap­csolódásai" című téma vitájában a rész­vételt, segített ilyen témájú könyvek ki­adásában stb. — ez a mindenkori ope­ratív segítőkészség egyéniségének egyik legrokonszenvesebb vonása volt. Itt most csak annyit még: utolsó műve mai hazai életünk, urbanisztikánk legidősze­rűbb és legjelentősebb problémáira ta­pint rá — hozzá kell tenni: a regionális és várostervezési szakmunkák, tervek alapos ismeretében — és azt egészé­ben, lényegében urbanisztikai témaként bontja ki. Az író és a politikus pedig ott nyilatkozik meg, hogy a gondok, prob­lémák objektív elemzése mellett az élet­nek valami fénylő, robbanásszerű felnyí­lásáról, szinte rakétaként emelkedésé­ről ad valószerű képet ezen a sokáig oly nyomorult, de életlehetőségeiben oly páratlanul gazdag, szinte kánaánszerű vidéken. Volt köztünk vita is, s ez nem személyes okokból, hanem a hivatásunk alapjait érintő elvi kérdések miatt tartozik ide. Nem másról, kevesebbről volt szó ugyanis, mint a városépítés, az urbanisz­tika építészeti , műszaki, vagy társa­dalomtudományi értelmezéséről. Ő ma­ga kezdettől vonzódott az építészekhez, érdeklődött, mi több: fogékony volt az építészet iránt. Bierbauer (Borbíró) Vir­gil szervezett annak idején — 1937 kö­rül — egy, a hamarosan kitörő háború miatt rövidéletű, szűkkörű építészcso­portosulást. Erről feljegyzés legfeljebb Bierbauer hagyatékában lehet, a szer­vezkedés publikációjáról nem tudok. A tagok közül Erdei Ferencen kívül ifj. Kis­­marty Lechner Jenőre, az Olgyay fivé­rekre, Rimanóczy Gyulára emlékszem határozottan, de ennél többen voltunk. Az építészet, s ezen belül különösen a városépítés, a falvak, a tanyák, a magyar vidék, e témáknak haladó szellemű, tár­sadalmi irányú tágítása, együttes feldol­gozása volt a célunk. Megemlítését itt és most azért is szükségesnek vélem, mert — mint említettem — publikációról nem tudok, s mert Erdei Ferenc leg­utolsó, 1970 decemberében történt ta­lálkozásunk alkalmából felidézte ezt az akciót, érdeklődött a résztvevők sorsa iránt. Meglepetéssel, sőt látható megil­­letődéssel vette tudomásul, hogy nem csak Rimanóczy Gyula költözött már el az élők sorából, hanem legutóbb az Ol­gyay fivérek is. (Mindnyájunk közül el­sőnek éppen Borbíró Virgil, akihez ha­láláig Erdei Ferencet erős baráti kötelék fűzte.) Vonzódott hát az építészekhez, építé­szethez, s ennek gyakran adta tanújelét. Kezdetben azzal, hogy tevékenyen részt vett az említett csoportosulásban. Ké­sőbb pl. több ízben és készséggel jött el a Magyar építőművészek Szövetségébe, annak mesteriskolájába is, előadást tar­tani. Fia építész lett. De a városépítést, az urbanisztikát, főként a településtudo­mányt társadalmi ügynek és — tudomá­nyos téren — társadalomtudománynak tekintette. (V. ö. erről a „Valóság” fo­lyóirat 1968. 12. majd ezt követő szá­maiban lefolyt vitát, ebben az ő hozzá­szólását.) Alighanem Major Máté sarkí­tott álláspontja — mely szerint a tele­püléstudomány az építészettudomány része — készítette Erdei Ferencet, hogy szintén sarkítson álláspontján. Előzőleg ugyanis, ezen egymás közt vitázva, néze­teiben mintha még nyugalmasabb lett volna. Olyan levelét is őrizhetjük a tele­püléstudomány tartalmát és kapcsoló­dásait elemző munkánk kapcsán, amely­ben elismerte az építés, a műszaki mű­velés ez idő szerinti primátusát ebben a témában, s mint a Magyar Tudomány fő­szerkesztője helyt adott ilyen értelmű közleménynek is, az 1969. évi 5. szám­ban. Talán az az érv győzte meg e tekin­tetben, hogy a városokat végtére meg kell építeni, s hogy a megépítettség a legtartósabb szabályozó, szervező erők egyike egy városban, még inkább a vá­rosok, a településhálózat szerkezetében. Mert, nehogy félreértés essék, ez a vita nem elvontan, hivataljelleggel folyt, ha­nem elmélet és gyakorlat egysége, a te­lepülésügy egésze szempontjából,­­ tá­vol állt tőle mindig minden elvont okos­kodás. Az életre figyelt s nem a tanokra, mégha ez utóbbiakat sem becsülte le. A legtágabban látta hát ezt a témát — a város építését — kezdettől mindvégig, s a legtágabb értelemben tevékenyke­dett érte hihetetlen aktivitású, sokrétű­ségű működésében. Ki tudja, az ilyen felfokozottság nem volt e titkos össze­függésben oly korai s fájdalmas elmúlá­sával! S miközben ez a látóhatár, ez a tevékenység oly tág és összetett, egyben mondhatni kezdettől forradalmi ihletett­­ségű volt, ugyanakkor mindvégig a hazai földhöz, a vidékhez, annak hagyományai­hoz tapadt. Első, majd utolsó műve té­máihoz. Szülővárosához, Makóhoz, ahol kívánsága szerint el is temették. Magyar város című könyve borítóján is e város kövezett főtere látszik, embercsopor­tokkal. Említette nekem, néhány éve, szeretne foglalkozni a magyar városok oly jellegzetes főterei, ezek kiképzése, felhasználása, városépítési hagyomá­nyainknak e vonatkozásokban való meg­őrzése témájával, mert az, ami az ilyen tereken történik, nyugtalanítja. Kérte építészeink segítségét. Nem került rá sor. E megemlékezést talán helyén való ezzel zárni, egy nagy embernek kis ügyé­vel. őrizzük meg emlékét, e rendkívüli látókörű, tudású, hatású közéleti ember, író és magyar urbanista emlékét azzal is, hogy ezzel a témával, mind maga a téma, mind az ő megnyugvása érdekében fog­lalkozunk. Granasztói Pál ÉTÉ HÍREI Az Egyesület Vezetősége június 5-én tar­totta meg az Építők Napjával kapcsola­tos, immár hagyományos, ünnepi ülését. Dr. Gabos György főtitkár beszámolt a Vezetőségnek az Egyesület 1971. első félévi munkájáról. A beszámolót a Veze­tőség tudomásul vette. Az ünnepi ülésen osztotta ki Lux László alelnök a távollevő Bondor József elnök képviseletében az egyesületi életben és a szakmai, ill. a tudományos munkában kimagasló tevékenységet kifejtő egye­sületi tagoknak az 1971. évi Alpár ér­meket. Az Alpár érem I. fokozatát kapta Mikolás Tibor és Glass Tamás, a II. fo­kozatát Beczássy Zoltán és dr. Gerő István, a III. fokozatát Messinger Gé­­záné, Nagy Sándor és Varga Márton. Ezt követően dr. Szabó János, az építés­ügyi és városfejlesztési miniszter első helyettese osztotta ki az arra érdemes 14 egyesületi tagnak az Építők Napja al­kalmából az Építőipar Kiváló Dolgozója kitüntetést. Elnökségi ülés Debrecenben. Az Egyesület Elnöksége az évente egyszer, hagyomá­nyosan, valamelyik Csoport székhelyén tartandó elnökségi ülését ebben az év­ben a Debreceni Csoport meghívására június 10-én Debrecenben tartotta meg. Az ülésre az összes területi csoport ve­zetői hivatalosak voltak. Az ülésen a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság dr. Szabó Miklóssal, a megyei tanács vb. An­gyal Lászlóval, az Építők Szakszerveze­tének megyei bizottsága Szilágyi Sán­dorral és a MTESZ megyei szervezete Vincenty Lászlóval képviseltette magát. Az ülést Lux László alelnök vezette. A napirend első pontjaként dr. Gabos György, az Egyesület főtitkára számolt be az elmúlt évi egyesületi munkáról és a jövő feladatairól. Ezt követően dr. Setényi Árpád, a helyi csoport elnöke terjesztette az Elnökség elé beszámoló­ját a Debreceni Csoport munkájáról. Utána Mikolás Tibor főtitkárhelyettes a területi csoportok munkájáról általá­nosságban, és több problémáról rész­letesen szólt. A beszámolókat nagyon élénk vita kö­vette, amely során több budapesti és társadalmi szervi képviselő mellett fel­szólalt a Nyíregyházi, a Győri, a Fejér megyei, a Soproni és a Szombathelyi Csoport képviselője. Ezek során meg­vitatásra került az ifjúság intenzívebb bevonása az egyesületi életbe, a káder­­képzés, a csoportok aktuális problémái és a csoportok együttműködésének fo­kozása. Dr. Szabó Miklós, az MSZMP megyei bizottságának képviselője ki­emelte, hogy a régi építőipari techniku­mok jobban váltak be a középkáder­­képzés területén a jelenlegi szakközép­­iskoláknál. Az Elnökség a vita alapján megállapí­totta, hogy a jelenlegi szakközépiskolák a régi építőipari technikumokkal szem­ben nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az Egyesület feladata, hogy erre az illetékesek figyelmét felhívja. Az Elnökség az elhangzott vita alapján ezenkívül több, a társadalmi munka ja­vítását célzó javaslatot fogadott el. Az Elnökség az ülés kapcsán megtekin­tette a Technika Házában rendezett ki­állítást, amelyen bemutatták két terv­­pályázat — a debreceni házgyári terv­­pályázat és az Északnyugati városrész városrendezési tervpályázat — díjazott terveit. Az Elnökség az ülés után és másnap meg­tekintette Hajdúszoboszlón a Béke SZOT üdülő szociális létesítményeit, Debrecenben a házgyárat, a Béke úti lakótelepet, a Darabos utcai prototípus épületet és az új egyetemi építkezése­ket. Két új Csoport alakult az 1971. év első felében. 29

Next