Vasárnapi könyv, 1941/2 (31. évfolyam, 2. félév, 1-26. szám)
1941 / 1. szám
angol származású, a többi pedig más nemzetiségű. A világháborúba való beavatkozása a véráldozatokon kívül óriási anyagi áldozattal járt, de hasznát nem látta belőle. Befolyását a békekötésnél nem tudta érvényesíteni, kiábrándultan visszavonult, a békeszerződéseket nem hagyta jóvá, nem lépett be a Népszövetségbe. Igyekezett lerázni magáról minden felelősséget, amelylyet az európai ügyekbe való beavatkozásával vállalt s minden igyekezete abban áll, hogy visszakapja az óriási kölcsönöket, természetesen kamatostól, amelyeket Angliának és Franciaországnak folyósított a háború alatt. A beavatkozás szószólói, így tett már annak idején Wilson is, nem igen szoktak őszintén beszélni. »A világot biztonságossá kell tennünk a demokrácia számára« —mondotta Wilson s ezt -és ehhez hasonló szóvirágokat használnak a beavatkozás mostani hívei is. Sokkal őszintébb az a tanulmány, amely a napokban jelent meg egy igen elterjedt és mindenfelé olvasott amerikai folyóiratban. A tanulmány az amerikai beavatkozás kérdésével foglalkozik s kertelés nélkül megnevezi az igazi okot, amely az Egyesült Államokat beavatkozásra bírta a világháborúban s ami beavatkozásra kényszeríti most is. A tanulmány gondolatmenete a következő. Az Egyesült Államokat nem érzelmi okok vitték beavatkozásra 1917-ben s nem érzelmi okok kényszerítik beavatkozásra most, 1941-ben sem. Az újabb nemzedék, amely nem élte át figyelő elmével a világháborút, rosszul ismeri az amerikai beavatkozás okát. A történetírók és politikusok, akik a háború után írtak könyveket s tanulmányokat erről, rosszul tájékoztatták az újabb nemzedéket, amidőn azt állították, hogy az Egyesült Államok népét a háborús propaganda és a tömeghangulat vitte bele a háborúba. Ezek a történetírók és politikusok— mondja a tanulmány őszintén, — maguk sem értették meg a világháború lényegét. Wilson elnök beszédeinek homályossága is hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai beavatkozás igazi oka elsikkadt. A beavatkozás valódi oka az volt az amerikai író szerint, hogy Wilson katonai és politikai tanácsadói 1917-ben már tisztán látták, milyen menthetetlenül elbukik Anglia amerikai segítség nélkül. Ebben az esetben pedig az Atlantióceán keleti partja német ellenőrzés alá kerül. Az Egyesült Államokra nézve ez két fontos következménnyel járna. Külföldi kereskedelme előtt Európa és Afrika minden kapuja bezárulna, Európa vezérállama Németország lenne s végül a német-orosz-japán szövetség élén a keleti félgömböt vonultatná föl a nyugati félgömb ellen. Ámbár a politikai és a katonai helyzet ma sokban különbözik a világháború politikai és katonai viszonyaitól, de az Egyesült Államok nézőpontja ma sem változott meg, ma is ugyanaz, mint 24 évvel ezelőtt. Roosevelt tanácsadói, ma is ugyanazt látják, amit annak idején Wilson tanácsadói. Ez ebben foglalható össze: amerikai segítség nélkül Anglia elbukik s az Atlanti-óceán túlsó partján a feltörekvő, hódítani s terjeszkedni vágyó németek veszik át az uralmat, aminek összes súlyos következményei rázúdulnak az Egyesült Államokra. Nem a háborús hangulat hajtja hát az Egyesült Államokat ma sem a beavatkozásra, hanem a jól megfontolt önérdek. Az ország vezetői tudják, hogy ha az Atlanti-óceán túlsó partján nem a rokon és baráti Anglia az úr többé, hanem egy ellenséges nagyhatalom, akkor az Egyesült Államoknak állandóan akkora tengeri haderőt kell tartania, amekkorát egyetlen nemzet sem tartott a világtörténet folyamán. Az Egyesült Államoknak tehát