Vasárnapi Ujság – 1855
1855-12-23 / 51. szám - A karácsonyi dolgozó (kép). Jókai Mór 417. oldal / Elbeszélések és életképek
418 lavéri odahaza irt és irt a nagy pecsétes könyvben és azok a számok, a miket oda irt — hamis számok voltak. Az a munka, mit e karácsony ünnepén tett, rosz munka lett volna az év bármelly napján: hamis bukásra készité ö magát. Becsületes családapák igaz keresménye, özvegyek és árvák keserves pénze ment veszendőbe átkozott kezei között; hamis hitelezők, egyetértő gazczimborák voltak előre elkészítve, akik lefoglalják vagyonát, hogy a később jövőknek semmi se jusson. A martalékon majd azután osztozzanak együtt. Egy gazdag gyámleánya volt Csalavérinek, kinek minden pénze az ő kezére volt adva; ezt a leányt nőül kérte egy szegény, de becsületes, szorgalmas ifjú s a leány megszerette őt, neki adta kezét. Épen most hirdetik ki esküvőjüket harmadszor a templomban. Az árva gyermek öröksége is rendbe volt hozva szépen; egy fillér sem maradt abból; a kereskedő bevégezte karácsony napi munkáját s azután kinézett az ablakon s gúnyosan dörmögte magában, a mint látta a sok embert egyik templomból a másikba menni : — Milyen boldogtalanok, hogy ugy sietnek a templomba! .... Másnap hite futamodott a városban, hogy a nagykereskedő Csalavéri megbukott több száz ezer forintig. Számtalan család jutott tönkre miatta. Nála veszett jámbor emberek pénze, saját gyámleánya is koldussá lett általa! Pedig Flórának, ez volt a leány neve, épen ma kellene esküdni vőlegényével, ki őt mint gazdag leányt kérte meg, mint koldus leánnyal van eljegyezve most. De az ifjú megmutatta, hogy igazán szerelemből és nem pénzért választa nőt; azt mondá a leánynak, midőn az minden vagyonát elveszté : — Most már te is szegény vagy, én is az, legalább jobban fogjuk szeretni egymást s boldogabbak leszünk együtt. A jó Isten, meg az én két munkás kezem majd csak megsegít az életben. És oltárhoz vezette őt, megesküdött vele, s elvitte őt magához , — szegény házába, — gazdag szerelmébe. A csalárd kereskedő ellen nagy pert inditottak hitelezői, kemény büntetést kértek fejére, azt kivánták, hogy a törvény legyen iránta szigorú és büntesse őt gyalázatos fogsággal. A bukottnak hajh sok pénzébe került, hogy e büntetést elhárítsa magáról, a hamis fillér magával vitte az igazat is, — és mégsem sikerült magát megmentenie a büntetéstől, gyalázattól. A birák szigorúak voltak és igazságosak. Szent karácsony napja volt újra; harangoztak minden toronyban, a hivek ünnepi öltözetekben siettek a templom felé; templomokban énekhang és orgona szólt, az útszákon gyermekek mutogatták egymásnak karácsonyi ajándékaikat, a vármegyeház rácsablaka előtt szuronyos fegyverrel tár alá s fel az őrt álló drabant, s az ablak vasrácsozatán keresztül a gonosz kereskedő néz ki az utczára csúfos börtönéből, az ablak jégvirágain keresztül forró lehelletével kerek nyilást olvasztott magának, azon keresztül néz ki az utczára s amint látja az embereket a templomba sietni, sóhajtva szól magában : — Milyen boldogok, hogy ugy mehetnek a templomba! Oda van már a becsület, oda a jó hírnév, a szabadság is egy időre : hat évet kell a börtönben kitöltenie. De azért mégis van valami, aminek örülni tud. Meg van a pénz. Az elcsalt, az elrabolt pénz, kiadva gazdag kamatra, rábízva hűséges czimborákra, kik vele egy kézre játsztak. Ha a fogság ideje letelik, ő ismét gazdag ember fog lenni, s a gazdagság megint becsület Történt azonban, mint akárhányszor történik a világban, hogy az ember saját vermébe esik bele, a börtönben ülő kereskedőt nemsokára ugyanazon csapások érték, miket ő szerze másoknak. Egyike azon czimboráknak, kik eldugott pénzeit kezelték, mindenestül megszökött az országból, több adósa megbukott s ő ott veszte náluk titkolt összegeit; rablott, csak kincsei ugy szétolvadtak, mint a hó. Most már igazzá vált, amit esküvel állított elébb, hogy pénze nincsen sehol, senkinél. Jön neki az ő szavai szerint. De mégsem egészen. Mielőtt bukását kihirdette volna, összeváltott sok aranyat, több ezer forintot érőt, azt egy vasszekrénybe rejtette, egy sötét éjszakán kivitte magával hintóján a városligetbe. Ott hintóját hátrahagyva, megkerülte a pávák szigetét, s ahol egy nagy szomorú fűz hajlik a tóba, ott a kiálló partoldalba elásta azt. Ez a pénz legalább megmaradt számára, mehet tán harminczezer forintra, ha uraságot nem ád is, de legalább meg lehet belőle élni. Letelt a három hosszú esztendő. Azóta Csalavéri bűnét baját elfelejtették, előjöhet már a világban, tán rá sem fognak ismerni. A börtönlég nagyon vénz. Talán a gyalázat még jobban. Ismét karácsony napja volt. Este későn kinyitották a fogoly előtt az ajtót, s mondák neki, hogy elmehet, idejét kitöltötte, ma van karácsony ünnepe. Ah miként örült a rab : nem a magasztos ünnepnek, hanem a rég óhajtott szabadságnak! hogy futott végig az utczákon , nem a templomba, hálát adni az Istennek, kibékülni önlelkével, hanem egy rosz zsibárushoz, ki boltját ez ünnepnapon is megszokta nyitni a vásárló előtt s utolsó néhány garason kapát vásárolt tőle. Hisz egy óra múlva aranyakkal fogja tömni zsebeit. Azt várta csak, mig egészen besötétült, az emberek haza mentek. Minden háznál öröm és jó kedv van illyenkor , barátai szerettei körében tölti mindenki az estét,egymást keresi az ember, a mezőkön nem barangol senki. Szép nyugodtan végezheti munkáját a vétkes ember, ki karácsony éjszakáján elásott kincset siet felvenni. Meglelte a nagy gyászfüzet, könnyen ráakadt a helyre, mit megjegyze : a földbe vágott kapa éle megkondult a vasládában. Ah, tehát itt van! sohajta könnyebbült szívvel s sietett azt kiemelni. Millyen nehéz volt! A szekrény zára rég berozsdásodott a föld alatt, úgy kellett tetejét a kapával felfeszítni. A vaszár végre felpattant, az ember odakapott kezével , és ime rosz kavics és kődarab volt, amit kezébe markolt, arany helyett. Az ember őrült dühvel kaparta ki két kezével a ládában levő kövecset, kábult esztelenségében azt gondolva, hogy talán csak a pénz felső része vált kővé, a mit a víz ért, az allja még most is arany, fenekig kavics volt abban; rosz haszontalan föld és nyirok. A világ egyet fordult vele, tele markolta mindkét kezét azzal a kaviccsal és elkezdett futni vele, és futott, futott sokáig, amig el nem esett valahol, ott fekve maradt, ott találták meg másnap reggel azon járó falusiak, félig megdermedve. Bevitték őt a kórházba, hosszas ápolás után testi ereje lassankint visszatért, de lelke örökre háborúst maradt. A mint elbocsáták , rögtön elment a városligeti tóhoz, ott teli válogatta zsebjeit azokkal az apró lapos kövecskékkel, amik ugy hasonlítanak a pénzhez, s azután visszament a városba és eljárt házról házra, megkérdezve mindenütt, nem tartozik-e ő ennek meg amannak? Ha valahol pajkosságból valaki ráhagyta a kérdést s azt mondta, hogy „tartozik", akkor ő azt válaszolta, hogy fizetni jött s zsebébe nyúlt és előszedte a kavicsokat és fizetett velők, számlálgatva : „egy száz, kétszáz, — ezer forint, — tiz ezer — száz ezer forint", a mennyit kértek tőle. Volt nála százas és ezeres elég, — mind szép gömbölyű kavicsok. Azt a pénzt, amit ő elásott, tulajdon kocsija vette fel onnan , ki azon éjjel, hogy őt a városligetbe vitte, kíváncsiságból utána lopózott, megleste, s azután a pénzt elvéve onnan, abból megtartott magának annyit, a mi esztendei fizetetlen bére volt, kifizette belőle ura nevében több cselédtársait, a többit felosztotta urának azon hitelezői közt, akik épen semmit sem kaptak, a jó Flóra is így jutott vissza vagyonának tizedrészéhez, ami jobban esett neki akkor, mintha korábban az egészet kapta volna meg. A becsületes kocsis még azon felül azt a gonosz büntetést is gondolta ki csalárd gazdája számára, hogy a vasládát megtölté apró kaviccsal, s úgy tevé vissza előbbi helyére. Esztendők multak el ez után , a vén eszelős koldus múltjáról mindenki elfeledkezett már, csak arról ismerték őt még, hogy eljárt, ahol ennivalót látott, vásárlani és nem kért semmit ingyen: fizetett mindig — kövéccsel; oh gazdagon fizetett, marokkal adta és olvasatlanul. A szánakozó emberek hagyták őt