Vasárnapi Ujság – 1856

1856-12-07 / 49. szám - Huszárlegenda. Virághalmi 427. oldal / Költemények

42 7 Husz­ár-1 eg­y ka­da *) a majlandi „DUOMO"-ról. I. A majlandi téren künn a halbak előtt, Midőn a•­. óra már éjfélt rég elütött. — Három huszár ember — ordináncz képében — Üldögélt a teljes képű hold fényében; Ketteje közűlök vala még regruta, Két kapulácziós vén a harmadika Nézték, bámulták a roppant szentegyházat, Megolvastak rajta tornyot már, vagy százat. És úgy vélekedtek : — a másik oldalán : Még az innensőknél is több lehet talán. Az egyik regruta így szól nagy sokára : „Hej, de beillenék Lovász-Patonára! . . . A falu — vagyis a város közepére, Annak a kis régi csonkának helyére. Fogadom, hogy szépen komoran meglenne A fiatal rektor széles hangja benne, Ki, ha azt most csak egy kicsit megereszti, Fél, hogy a templomnak falát kirepeszti. — N­arangozónknak is öröme telhetne ; Mert mindennap más-más toronyba mehetne, S húzhatná az „esti"t kicsinyen vagy nagyon, Mint néki tetszenék vékonyan — vastagon . . Hát a legénység milly gyönyörű magasról könyökölhetne le a márvány karzatról; Honnét, ha valaki kalapját leverte, Mire a földre ér, lefuthatna érte . . . „De hát Benkő bátyám! — mond a másik huszár, A kinek fejében e gondolat rég jár — „Mondja meg kend nekem : ott az a sok fajta Torony ugyan mi a menykőnek van rajta? . . „Csitt öcsém, a menykőt nem kell emlegetni Valamint ördögöt falra festegetni Jól vigyázz rám . . látod ... ott ama sok torony Villámhárítónak vagyon a templomon. — Mert miként az égen csupán egy nap süthet , Ugy a menykő is csak egy toronyba üthet . . . .,S mire a sok között itten megtalálja Az igazit, régen kiment a szuflája! . . . De hát kinek jutott és mikép eszébe Ennyit építeni a templom hegyébe ? . . . Hosszú a meséje annak drága öcsém, No de hisz reggelig majd csak elmondom én." — S ezzel az egyiknek vévén a dohányát, A másiknak pedig fogván a pipáját, Ennek pipájában, ama dohányára Jószűn rágyújtott vén huszár módjára . . II. A régi időben Majland városában Élt egy herczegasszony, ki az ő korában Szépségben és kincsben heted hét országra i­s , Sehol, de seholsem akadott parjara. — o De a kincs halmaz és pompa közepette Egy volt, a mi őtet megkeserítette : Férje rút volt igen, és már öregecske, Sehogy sem szerette őt a szép menyecske; Ő maga is szépre, fiatalra vágyott! .... Jaj, de az öreg úr rá szörnyen vigyázott. 3 mintha ordináncznak tették von melléje soha;egy lelket sem bocsátott feléje. — „Értem, ha e lélek fiatalban lakott .És a keresztségben férfinevet kapott. — „Hej­de, öcsém, nehéz asszonyt megőrizni; jó, hogy illyen „posztot" ránk nem szoktak bízni. Mert fogadom, minden huszonnégy órára í­­egy­ven nyolcz órai kurta vas dukálna. ,Az öreg berezegnek hét esztendő múlva mlinden haja szála ki vala már hullva; Orczája beesett, termete összement — — Nálunk nem szenvedte volna a regement Kiadta volna rég néki az „obsitot" S e mellé a szürke invalidus-frakkot — De minél vénebb lett, minél kiaszottabb, Annál féltékenyebb, annál átkozottabb! . . . Utoljára az a gond kezdte bántani, Hogyha kitalálják alóla rántani A gyékényt, — fiatal, féltett felesége Rögtön ifjú férjet választand helyébe; — S hét napon, hét éjjel azon törte fejét, Hogy e szörnyűségnek mint vegye elejét. A hetedik éjen végre hajnal felé A nehéz kérdésnek a nyitját megfelé. „Bekomendirozta minden miniszterét, S glécába állítván .... illyen beszédre tért : „„Mondjátok meg nekem : az én holtom után Ki fog uralkodni Majlandnak trónusán?"" „Hát a herczegasszony ! . . kiáltanak ezek . . . . . Hohó! a kormányra gyengék asszonykezek. „„Herczegkoronámat egy öcsémre hagyom, A ki most mint követ a pápánál vagyon . . . Feleségem pedig özvegyi bánatát Apáczaklastromban gyászban sirassa át."" „Elsáppadt az asszony, szíve összeszorult Sáppadt orczájára keserű kön­nye hullt; Nem a koronának vesztése bántotta Szabadsága ifjú reményét siratta, De hogy is ne , hisz az apáczaklastromból Tilos a kijárás, mint az áristomból. „Ekkor a herczeg a deáknak intett volt, Ki ez intésre egy asztal mellé rukkolt S leült, mig az urak körülre állottak, írván híven, a mit tollába mondottak : — A herczeg öcscsének avandzsirozását — — S a szép herczegasszony degredáltatását. — Az öreg az írást szépen összetette, S aranyos dókája zsebébe rejtette, Mondván , hogy még egyet aluszik reája, Mielőtt a nevét pingálná alája. III. „Aludtak már mind a fényes palotában. Csak a herczegasszony hánykódott ágyában, Nem jött álom kisírt szeme pilláira; Hogy is ne . . ha gondolt jövő napjaira! . . De egyszerre — mintha álmában történnék, — Agya mellett egy szép ifjú megjelenék; Szeme ragyogó volt, mint a tiszta gyémánt, S ragyogása közben tüzes szikrákat hányt. Szelíden a herczegasszony fölé hajolt .... S mézes, mázos hangon hozzá imigyen szólt : ,...—Ismerem, jó asszony, lelked mély bánatát, Ámde, ha kivánod, örömre váltom át! . . . S érette jutalmúl nem kérek egyebet. Minthogy eme könyvbe írjad be nevedet."" E nem várt bíztatás a nőre úgy hatott, Hogy a kalamusért két kezével kapott. De a tollnak hegye bal karjához ért, S úgy megszúrta : rögtön kicsordúlt a vére. S „annál jobb" — kiáltván, karját kinyújtotta. S a tollat kicsordúlt vérébe mártotta; S választván a könyvnek egy üres levelét, Szép piros betűkkel beleírta nevét .... De a mint a könyvről ismét föltekintett Kevés mult, hogy rögtön sóbálványnyá nem lett; Mert az ifjú helyett, ki előbb ott álott; Azt látta, hogy maga az ördög strázsál ott, Ki meghajtván magát, egyet vigyorított, Szája nem volt tovább, csak fűlig hasított; S míg az asszony egész testében remegett. — A fekete fráter illy ígéretet tett : „„Hogy ha semmi jót nem cselekszel e földön, Halálod óráján nevedet kitörlöm."" — S becsapván a könyvet hóna alá kapta S a kénkő szag között az asszonyt ott hagyta. — Másnap kora reggel nagy látás, futás volt; Azt sugdosták, hogy az öreg herczeg megholt; — Megholt bíz az; mert az­ ördög megfojtotta... • S így testamentomát alá nem írhatta! Eltemették őtet szépen a kriptába; — S az özvegy menyecske ült Majland trónjára. Hazajött a fennsült herczegőcs Rómából, S csaknem fényét veszté szeme bámultából; A mint azt a tündér szépséget meglátta, Szivét a szerelem rögtön általjárta Az özvegyet rögtön ostrom alá vette, S harmadnapra ismét ifjasszonynyá tette; — S Majland városában két nap szerteszélylyel Szólott a muzsika, nappal úgy mint éjjel. IV. Ez új házasságnak hetedik évében E gondolat támadt az asszony fejében : Hogy fejéből a holt vén herczeg kincsének, Milly szép szentegyházat építtethetnének. S ugy lett; meg is kezdték; hordták a köveket, Fogadtak száz féle mesterembereket; Zörög a kalapács . . . zeng az ács baltája, Két kézzel nyúl oda, a ki ért hozzája. De mire a templom egészen elkészült A szép herczegasszony hófehérré őszült .... S a nagy ember kaszás rá fogta kaszáját, Ütni hallván az ő végséges óráját; ... — De mielőtt gyilkos vágását tehette, Hirtelen ott termett az ördög mellette. —„Megállj !.. még egy perczig hagyd ez asszonyt élni, Néhány szót akarok még véle beszélni : Asszony! — mond — te engem csúfosan rászedtél Mert te annak fényes templomot emeltél, A kinek nevét kimondanom sem szabad, Azért hát könyvemben neved irva marad, S lelked addig fog a templomban bolygani ; Mig átkod valaki felfogja oldani Azzal, — hogy háromszáz hatvanöt éjjelen A templom ajtónál pontosan megjelen, S az első, közép, és végső ütésénél Az éjfélnek téged szólitand nevednél." — És eltűnt az ördög ... a kasza villámlott S az asszony lelkének hüvelye lehámlott. ... S ez a lélek ott jár hó­fehér burokban Mai nap is folyvást az egyház csarnokban Várva lesve azt ki nevénél szólitsa S keserves átkától őt megszabadítsa. Nagy kincs van igérve annak ki megváltja De mind kudarczot vall a ki megpróbálja! . . . Ma­gam is rászántam egykoron magamat Használván egy egész évi „urlábomat . . . Minden jól ment s már az utolsó éjjelen járkálok fel alá . . . kitűzött helyemen . . . . . . Három fertály! ... 110 még csak egy fertály óra! S megszabadulsz lélek a vég harangszóra! . . . Én pedig a kincsesei vájjon mit csinálok? . . . Mit? . . . Egy generális — sarzsit megvásárlók, Es regementemet melléje megveszem S — Benkő huszároknak nevemről nevezem. Legjobb pajtásaim stabálisok lesznek. S mindennap én velem egy asztalnál esznek. Egész esztendeig nem lesz kirukkolás .... Bránsaf­t . . bakparádé . . avagy rajtsúrozás! Hah! de az óra itt : — egy, kettő, három négy Édes eszem! no még egyszer ... helyeden légy! ... Jaj de a név! . . a név! eszembe nem jutott! S az idő nem állt meg, az óra lefutott . . . Másnap berukkoltam s generális helyett. Belőlem estére megint istrázsa lett. Virághalmi *) *) Virághalminak. Hallja 011! Nagyon jó az a hu­szár-legenda! Hol volt ön, a­míg akkorára megnőtt, hogy most csak egyszerre előáll? Szerk. *) E monda csakugyan forog a milanói nép ajkán . . . i vannak, kik bona fide most is elhiszik az elkárhozott her­czegasszony lelkének vándorlását, sőt a nagy oltár fölött f­ggő fekete öltöny darabot e nő palástjának hiszik . . .

Next