Vasárnapi Ujság – 1858
1858-11-21 / 47. szám - Bonyhay József; Az ördög árka 554. oldal / Költemények
554 körülmények mindig változtak, Nagy Pál kedvencz eszméit minden felöl túlszárnyalták az idők s ő sehogy sem találta fel magát azokban. Meghasonlásba jött, elkedvetlenedett s visszalépett a politikai pályáról, eltűnt a magyar közéletből. Csupán egy vagy más megyegyűlésen, leginkább Sopronban, lépett fel ollykor; itteni kifakadásai rendesen valamennyi párt hibáinak lehordásából, dorgálásából, állottak. Tökéletes zsémbelő öreg ur lett belőle. Igy találták őt az 1848-ik év nagy eseményei, mellyekben Nagy Pálnak többé semmi része nem volt. Csendes elvonultságban élt Pozsonyban az agg férfiú, s 1857. márc. 26-án érte el a halál Bécsben, 80 éves korában. Tetemei a felsőbüki sírkertben nyugosznak. Halálakor már alig tudta valaki (pedig ezt felednünk soha sem lesz szabad), hogy ezen férfiú volt az, kihez Berzsenyi 1807-ben e lelkes felkiáltást intézé : Nagy, midőn tündér paripádra szöktél, Nagy, hazánk kormányvezetö tanácsán. Itt az érdempolcz! ez az égnek utja, S régi magyar disz !" Az <"Ördög árka. (Székely népmonda.) Hol a Kis Küküllő, mint egy ezüst szalag, A Szent-Demeteri völgyet végig folyja, Mogorva hegytetőn várrom áll merően, Mintha szebb időknek siremléke volna. Hosszú árok vonul a vár közelében, Sok század viharja zúgott el felette, Mellyet a történet kutatni kifáradt, Eredetét a nép illy regébe szőtte. Balázsi s Nyujtódi, — két népzsarnok élt itt, Két élő példánya a kegyetlenségnek, Munkával sajtolták a nép verejtékit, Rettentési voltak az egész vidéknek; Szégyeltek a néppel egy levegőt szivni, A munkás néppel, melly értök izzadt, fáradt, — Építsünk — mondának, — fent a hegytetőre, Építsünk magunknak fényes büszke várat; Melly a szolga népnek tiszteletet intsen, Mellybe ne hallassék fel zugó panaszuk, — Mellynek erkélyéről, mint két földi Isten, Vér-parancsainkat mennydörögve oszszuk, — így beszéltek, s tette lőn határozásuk. Kiáll a pórnép az izzadság terére, Ás, hord, rak és épít, — pedig tudja jól, hogy Új kegyetlenség lesz fáradsága bére. Büszkén emelkedtek már a vár falai, Hogy rá a két zsarnok vad örömmel nézett. Egyszer csak azt veszik észre, hogy tervöket keresztül-rántotta az örök természet. Melly az építéshez kőt, fát s meszet adott, A vidék kimerült, — a munka megállott; — Most a fél épület barna négy falával A világ előtt mint szégyen-oszlop áll ott. Ez igy nem maradhat, — szól Balázsi gőggel, Fel kell építtetnem ég és föld daczára, Bár az alvilággal lépjek egyezségre, Lelkem, üdvösségem légyen bár az ára! Jól van! — feldörög egy mély hang hátok mögött, íme én vagyok az alvilág királya, Ha nyomorult lelked lesz munkám jutalma, Felépül váratok hajnal hasadtára. Megdöbbent Balázsi, — s egyet lépve hátra, Az ördög szemébe gondolkozva nézett; Vétkek sorozata volt az ő élete, — Két hiú lelkében bűnös eltökélet. „Láttalak fényes hadi öltözetben, Láttalak országunk ragyogó gyűlésén Ott merő Hektort s Kinizsyt mutattál : Itt Cicerónk vagy. Ősz atyáink között fiatal korodban Pálma-ágakkal koszorús fejedre A kitündöklő magas elme s lélek Égi sugárt ron. Te tudod legjobban — szól busult haraggal, Hogy a mennyországot soha sem kerestem, — — Keze megroppant az ördög vasmarkában, — Legyen örökséged, béred lelkem, testem! Fekete éjszaka borul a vidékre, Szenderül az élet sir csendességre, Csak a hegytető zug lassú méla zajjal, Mintha szellő játszik szomorú fűzgajjal. Nem szomoru fűz az, nem szellő játszása, Hanem alvilági lelkek suhogása , Kik sötét szárnyakon repkedvén az éjben, Építik a várat csodálatos képen. Egy érintésökre bomlanak a bérezek, Lánglehelletöktől olvadnak az érezek; Kész lenne reggelre nem egy vár, egy város; Gyors munkásokkal a teremtés határos. Zug, zug a hegytető lassú méla zajjal; — Végre az éj homályt elűzi a hajnal; A mint a hegyeken elömlik sugára, Feltün a két zsarnok fényes büszke vára. Számtalan várkastély van Erdélyországban , De mindannyinál szebb a Balázsi vára, — Pedig — mint Balázsi mosolyogva mondja, Egy nyomorult lélek az egésznek ára. Sok boldog ember van a kerek világon, — De ki magát mindnél boldogabbnak érzi, Az Balázsi — már lement a nap felette, Vára szépségét még el nem unta nézni. Milly erős szerkezet! mennyi kényelem, s fény! Azok az ördögök jó mesteremberek! Igaz, mond Nyujtódi, de én félve nézem, Én szép palotádnak örülni nem merek. Gunykaczajra készült e szóra Balázsi, De mintha a kaczaj ajkán fagyott volna, Megnémult, — az ördög ott állott előtte, S lángostort emelve hatalommal szóla : Itt a szép palota, tiéd az Balázsi! Élj, uralkodj benne! — de hogy el ne feledd, Hogy adósom vagy, hogy munkabér fejében Nekem ajánlottad fekete lelkedet : Jere velem. — Ekor megragadta kézen, Oda fogta szépen egy tüzes ekébe; Pattogó ostora, mint szikrázó kígyó, Lángköröket irt az éjjeli sötétbe. Rám kerülhet a sor — gondolá Nyujtódi, Kiosont a várból, s vissza sem tekintve, Elment, elbujdosott a széles világba, Szivében félelmet s bűnbánatot vive. Ott szántott Balázsi; — pattogott az ostor, Hosszú széles árok húzódott nyomában ; Végre megeléglé a tréfát az ördög, — Majd folytassuk, úgymond, holnap éjfél tájban. És szavát tartá az alvilág királya, Jött a várhoz minden istenadta éjen, Meg ne ölje — mond — az unalom szolgámat, Hát ekébe fogta, és szántatta mélyen. Igy képződött az a hosszú széles árok, Mit Ördögárkának nevez a nép ajka; Ma is borzalommal kerüli a vándor, Be nem tölthető sok századok viharja. Igy beszéli ezt a vén székely fiának, És hogy nagyobb hitelt szerezzen szavának, Hozzá teszi azt is, hogy szemével látta A szántóvasat, melylyel Balázsi szánta; Székelyek találtak rá mélyen a földbe, Négy rendes szántóvas került ki belőle, Még meg is maradt egy ösztökének való. — Ki merné kétségbe hozni hát, hogy való? Bonyhay József.