Vasárnapi Ujság – 1860

1860-09-16 / 38. szám - Kölcsey Ferencz emlékezete (arczkép) Szathmáry Károly 453. oldal / Élet és jellemrajzok

-1 454 kének, Ond-nak ivadéka *) született Középszolnok megye Szöde­meter nevü falujában, 1790-dik év, augusztus 8-dik napján. — Tetszett az ellentételekben gyönyörködő természetnek, hogy a leggyöngébb testalkatot adja annak, kinek lelkét a legerősebbé terem­té, s a leghidegebb kifejezésü arcz alá rejtse a leglángolóbb szivet; sőt, hogy külső és benső közt még nagyobb legyen az ellen­tét : egyik szemétől is m­egfosztá azt, ki ezereknél világosabban látott. Nevelője a debreczeni helvét hitvallású főiskola volt, hol ötö­dik évétől tizenkilencz éves koráig tanult. Ott szerzette ismeretei­nek alapját, az iskola átbuvárolt nagy könyvtárából; ott tette sajátjává a klasszikus nyelveket, tanulmányozta különösen a gö­rög filozofusokat, kiknek nyelvét oly tökéletesen birá, mint senki más e hazában; ott tanulta meg a német és franczia nyelvet is, melyekhez később még elsajátitá az olaszt és spanyolt. —­A tudomány szomjas ifjú lelke, emésztette a munkát mint a láng, s szivta magához az ismereteket, mint tenger méhe a folyamokat. Ez ad kulcsot kezünkbe azon rendkívüli képesség megfejtésére, miszerint már tanuló korában, az iskolából, adatokat szolgáltatott Kazinczynak bizonyos irodalmi peréhez, úgy, hogy, a nagy nyelv­reformátor, a tizenhét éves Kölcseyt már barátságára méltatta, levelezett vele, sőt költeményeit is megküldötte neki, s észrevéte­lét szokta azok felöl kérni. Iskoláit bevégezve Pestre ment, s a tudós Horvát István és költő Vitkovics és Szemere Pál „karjaiban élte a legszebb órákat" mint maga irja ; itt kötötte az irodalom akkori jeleseivel azon szent és szoros barátságot, mely a nagyra törő ifjú nemes lelkének szárnyakat fűzött, és buzdítást adott azzá küzdeni föl magát, mivé valóban jön. Az irodalomhoz a legtisztább vágy vezette, s a legszentebb érdek csatolta Kölcsey­t. Irt, mióta csak érezni és gondolkozni kez­dett, — mint ezt maga mondja Döbrentei előtt — de nem előre feltett czélból vegyült literátoraink közé: „Szükségem volt barátra, — igy is — s kiket gyermekkoromtól fogva ugy neveztem, meg­haltak; és minthogy másként nem élhettem az életet , ujakat ke­restem. S ime ifjuságunk romlott seregében nem találhattam fel őket egyebütt, hanem literátoraink között." — Valóban, Kölcseynél többszörös bizonyítványát találjuk annak, hogy ő az irodalmat azért kedvelte leginkább, mert ez fűzé össze olyan szivekkel, kiket különben fel nem talált volna. ,,A magyar literatura örökre ked­ves leend nekem, — irja egy helyt — sokat, sokat köszönök én ezen szép, de elhagyatott literaturának, barátaimat, s életemnek kevés, de egyedül szép óráit." Másutt ismét : „ha literatúránk ide­gen maradt volna előttem, mi pótolhatta volna ki azon örömeket, melyek Kazinczynak, Szemerének, s másoknak barátságában ne­kem nyiltanak?" Döbrenteinek mondja : „én nem a literatort kere­sem benned, én lelket keresek, mely lángoljon, mint az enyém, s ba­rátot, mint Palimban és Kállaimban birok." Azonban jóllehet nem irónak „készült" — mégis egyike lett Kölcsey, a magyar irodalom legnagyobb férfiainak. Műveit ismer­tetni ez alkalommal nem lehet czélunk. Elég, ha ajánljuk itt azok­­ megszerzését és olvasását minden igaz magyar embernek; ajánl­juk pedig annyival őszintébben, mert teljes mértékben osztjuk egy bíráló azon nézetét.**), mely szerint, a tiszta öneszmélet után törek­vőnek, alig nyújthat más magyar iró annyi tápot, mint Kölcse­y. Valamennyi iróink közt, s benne találunk legtöbb eszmét, s az ő iratai legképesebbek legtöbb eszmét gerjeszteni az olvasóban. Ugy, hogy Kölcseyt méltán a magyar irók bölcsészének nevezhetjük. Akár költeményeit vegyük elő, akár beszélyeit, akár törvénykezési vagy politikai szónoklatait, akár erkölcsi czikkeit vagy szépészeti értekezéseit, akár bírálatait vagy leveleit, akár történelmi vagy tisztán bölcsészeti munkáit , műveinek mindegyikében azon legmé­lyig ható s mégis legtisztábban nyilatkozó gondolatjárással talál­kozunk, mint az ó­kor remek­ íróinál. Még azon dolgozataiban is, melyek úgyszólván csak alkalmiak voltak, s alanyi érdekek már megszűnt, minden lépten nyomon akadunk örökbecsű egyes he­lyekre, melyek az emberi, nemzeti és egyéni méltóság érzetét eme­lik, erősitik, a haladás valóságát hirdetik, s bizalommal töltenek el az emberiség és gondviselés iránt. Az irodalommal foglalkozás, s azon elzárkózottság, melylyel ez Kölcseynél járt, nem lehetett, hogy kielégítsen, türelmetlenné kellett hogy tegyen elvégre egy oly férfiút, kinek minden nemesért hevülő keblét annyi láng, annyi tetterő feszité. Vétek volna, az ol­vasót megfosztanom azon gyönyörű rajztól, melyet e tekintetben lelki állapota felöl önmaga ad Kölcsey. „Emlékezem — mondja Celesztina, fölött — mikor keblem is forrás és küzdés tüzpontja volt, mikor lelkemben ezer indulat, gondolat és kép zajonga, mikor vágy és remény, bolygótüzként csalóka fénynyel világitó ösvénye­men, mikor százféle erőt érzék magamban, s nem lelém az utat, a melyen hatnom lehessen. Hellász és Róma hősei ragyogtak a múlt­ból felém, s szivszakadva kérdem : „Ill. a haza, melyért halnom le­hessen mint ök ?" A tűzben égő ifjúi lélek e kérdésére, csak a negyvenkét éves férfiú adhatta meg a feleletet. Négy évi közpályán működése után, 1832-ben Szatmármegye által országgyűlési követté választatott. Megjelent. Az ország sorsát intéző rendek közt, vágyainak czél­pontjánál találta magát, — s megdöbbenve szólt : „Ime ez a Hazai mély gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfikorom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét; — ez a Haza, melynek dicső­ségéért meghalni, oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek, s melynek sebeit, szivem­ alatt ezerszer érzem megujulni .... S te mit fogsz éretté tenni, — kérdé önmagától — mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyilik előt­ted? Lesz-e erőd létrehozni azon ideákat, mik husz év óta boron­ganak kebeledben? Lesz-e bátorságod szembeszállni minden aka­dál­lyal? Fogsz-e tűrni rettentést, jéghidegséget, hálátlanságot és félreértést? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhagy, ha bűnnek mondatik, mit angyalod kebled mélyén sugall, ha min­den jó, szép és nagy, legyőzetve sülyedez?" Hogyan felelt a hazafi e lelkéhez intézett kérdésekre? megta­láljátok országgyűlési naplójában, meg az ékesszólás gyöngyeitől ragyogó parlamenti beszédeiben. Olvassátok ezeket,s meg fogjátok látni, miként törekedett ö minden erejével, létrehozni azon eszmé­ket, mik húsz éven át borongtak keblében; meg fogjátok látni, hogy volt bátorsága szembeszállni az akadályokkal, hogy küzdött szél és hab ellen, hogy tűrt hálátlanságot és félreértést , de azért szikla­lelke sem meg nem tört, sem meg nem hajolt; sőt, mint vihar után a nap, annál fényesebben, annál melegebben ragyogott. Olvassátok e beszédeket. Bátorságát fogjátok bámulni a főrendek elleni négy hatalmas philippikájában, nép és szabadság­ szeretetét az örökvált­ság, és lengyelek melletti beszédeiben, honszerelmét a magyar nyelv és Erdély ügyében tartottakban, tántorithatlan hazafiságát és tün­döklő oratoriáját mindnyájában. Szónoklását egy lelkesült hallga­tója (talán rá fogtok ismerni stylusáról) így írja le : „A tiszai kö­vetek asztalánál egy férfi állott, kinek halk szózata szent pietás ih­leteként rezgett végig a csontvelőkön. Egy erős lélek, töredékeny test lánczai közt. Tar agyát őszbe vegyült kevés hajszál lengte kö­rül, színtelen arczán ezernyi virrasztott éjnek tikkadsága ült; egyetlen szemében a nemzet minden mult és jövő bánata tükrözött. Szava tompa, mély és ércztelen, mint egy siri hang, melynek mo­noton egyformasága csak ritkán, csak az indulatok legfőbb hevé­ben szállongott alá, és jön még tompább, ércztelenebb, siriasabb, — mikor aztán ökölbe szorított jobbját emelve, ugy állott, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát, nem ugy mint másét, érzé­keinkkel, hanem közvetlenül lelkünk lelkével véltük hallani. . . Es e sik­ hangra, sir­ csendesség figyelm­eztetett, melyet csak az érzel­m 1­0 Ö./ " Í mek villanyos kitörése szakasztott félbe." A szép pályát azonban,melynek utain tövis és babér egyaránt hullottak a hazafi halántékb­a, nem futhatta végig. Sikerült az ár­mánynak oly Rubicont árasztani a diadalmasan kü­zdő bajnok utába, melyen átgázolni, oly tiszta lélek, mint a Kölcseyé, nem akarhatott. Fájdalmasan, de egyszersmind azon magával megelégedéssel hagyta ott az országházát, mit csak az önérzet szokott nyújtani a tiszta ke­belnek. „Elválunk — mondá búcsúbeszéde végén az ország ren­deihez — de vétségeinkért bocsánatot nem kérünk. Mint ember, nem bántottunk senkit; mint követ, elveink mellett harczoltunk, s e harcz, a haza szine előtt folytatva, czéljaiban sokkal szentebb vala, mintsem vétséggé válhassék. Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól,Isten virras­sza fel e nemzetre a teljes felvirágzás szép napját.­­A lemondott szatmári követek elbucsuzása, ugy meghatotta a rendeket,hogy azon napot egészen az elválás fájdalmának kívánták szentelni, s nem tanácskoztak semmiről. Kölcseynek szentségtelen kezektől illetett lelke pedig magába .) Lásd : Béla király n­évtelen jegyzőjét. VI. fejezet, ##­ Jejes iróink csarnoka. P. Napló , 1853. aept. 18.

Next