Vasárnapi Ujság – 1860
1860-09-16 / 38. szám - Kölcsey Ferencz emlékezete (arczkép) Szathmáry Károly 453. oldal / Élet és jellemrajzok
-1 454 kének, Ond-nak ivadéka *) született Középszolnok megye Szödemeter nevü falujában, 1790-dik év, augusztus 8-dik napján. — Tetszett az ellentételekben gyönyörködő természetnek, hogy a leggyöngébb testalkatot adja annak, kinek lelkét a legerősebbé teremté, s a leghidegebb kifejezésü arcz alá rejtse a leglángolóbb szivet; sőt, hogy külső és benső közt még nagyobb legyen az ellentét : egyik szemétől is megfosztá azt, ki ezereknél világosabban látott. Nevelője a debreczeni helvét hitvallású főiskola volt, hol ötödik évétől tizenkilencz éves koráig tanult. Ott szerzette ismereteinek alapját, az iskola átbuvárolt nagy könyvtárából; ott tette sajátjává a klasszikus nyelveket, tanulmányozta különösen a görög filozofusokat, kiknek nyelvét oly tökéletesen birá, mint senki más e hazában; ott tanulta meg a német és franczia nyelvet is, melyekhez később még elsajátitá az olaszt és spanyolt. —A tudomány szomjas ifjú lelke, emésztette a munkát mint a láng, s szivta magához az ismereteket, mint tenger méhe a folyamokat. Ez ad kulcsot kezünkbe azon rendkívüli képesség megfejtésére, miszerint már tanuló korában, az iskolából, adatokat szolgáltatott Kazinczynak bizonyos irodalmi peréhez, úgy, hogy, a nagy nyelvreformátor, a tizenhét éves Kölcseyt már barátságára méltatta, levelezett vele, sőt költeményeit is megküldötte neki, s észrevételét szokta azok felöl kérni. Iskoláit bevégezve Pestre ment, s a tudós Horvát István és költő Vitkovics és Szemere Pál „karjaiban élte a legszebb órákat" mint maga irja ; itt kötötte az irodalom akkori jeleseivel azon szent és szoros barátságot, mely a nagyra törő ifjú nemes lelkének szárnyakat fűzött, és buzdítást adott azzá küzdeni föl magát, mivé valóban jön. Az irodalomhoz a legtisztább vágy vezette, s a legszentebb érdek csatolta Kölcseyt. Irt, mióta csak érezni és gondolkozni kezdett, — mint ezt maga mondja Döbrentei előtt — de nem előre feltett czélból vegyült literátoraink közé: „Szükségem volt barátra, — igy is — s kiket gyermekkoromtól fogva ugy neveztem, meghaltak; és minthogy másként nem élhettem az életet , ujakat kerestem. S ime ifjuságunk romlott seregében nem találhattam fel őket egyebütt, hanem literátoraink között." — Valóban, Kölcseynél többszörös bizonyítványát találjuk annak, hogy ő az irodalmat azért kedvelte leginkább, mert ez fűzé össze olyan szivekkel, kiket különben fel nem talált volna. ,,A magyar literatura örökre kedves leend nekem, — irja egy helyt — sokat, sokat köszönök én ezen szép, de elhagyatott literaturának, barátaimat, s életemnek kevés, de egyedül szép óráit." Másutt ismét : „ha literatúránk idegen maradt volna előttem, mi pótolhatta volna ki azon örömeket, melyek Kazinczynak, Szemerének, s másoknak barátságában nekem nyiltanak?" Döbrenteinek mondja : „én nem a literatort keresem benned, én lelket keresek, mely lángoljon, mint az enyém, s barátot, mint Palimban és Kállaimban birok." Azonban jóllehet nem irónak „készült" — mégis egyike lett Kölcsey, a magyar irodalom legnagyobb férfiainak. Műveit ismertetni ez alkalommal nem lehet czélunk. Elég, ha ajánljuk itt azok megszerzését és olvasását minden igaz magyar embernek; ajánljuk pedig annyival őszintébben, mert teljes mértékben osztjuk egy bíráló azon nézetét.**), mely szerint, a tiszta öneszmélet után törekvőnek, alig nyújthat más magyar iró annyi tápot, mint Kölcsey. Valamennyi iróink közt, s benne találunk legtöbb eszmét, s az ő iratai legképesebbek legtöbb eszmét gerjeszteni az olvasóban. Ugy, hogy Kölcseyt méltán a magyar irók bölcsészének nevezhetjük. Akár költeményeit vegyük elő, akár beszélyeit, akár törvénykezési vagy politikai szónoklatait, akár erkölcsi czikkeit vagy szépészeti értekezéseit, akár bírálatait vagy leveleit, akár történelmi vagy tisztán bölcsészeti munkáit , műveinek mindegyikében azon legmélyig ható s mégis legtisztábban nyilatkozó gondolatjárással találkozunk, mint az ókor remek íróinál. Még azon dolgozataiban is, melyek úgyszólván csak alkalmiak voltak, s alanyi érdekek már megszűnt, minden lépten nyomon akadunk örökbecsű egyes helyekre, melyek az emberi, nemzeti és egyéni méltóság érzetét emelik, erősitik, a haladás valóságát hirdetik, s bizalommal töltenek el az emberiség és gondviselés iránt. Az irodalommal foglalkozás, s azon elzárkózottság, melylyel ez Kölcseynél járt, nem lehetett, hogy kielégítsen, türelmetlenné kellett hogy tegyen elvégre egy oly férfiút, kinek minden nemesért hevülő keblét annyi láng, annyi tetterő feszité. Vétek volna, az olvasót megfosztanom azon gyönyörű rajztól, melyet e tekintetben lelki állapota felöl önmaga ad Kölcsey. „Emlékezem — mondja Celesztina, fölött — mikor keblem is forrás és küzdés tüzpontja volt, mikor lelkemben ezer indulat, gondolat és kép zajonga, mikor vágy és remény, bolygótüzként csalóka fénynyel világitó ösvényemen, mikor százféle erőt érzék magamban, s nem lelém az utat, a melyen hatnom lehessen. Hellász és Róma hősei ragyogtak a múltból felém, s szivszakadva kérdem : „Ill. a haza, melyért halnom lehessen mint ök ?" A tűzben égő ifjúi lélek e kérdésére, csak a negyvenkét éves férfiú adhatta meg a feleletet. Négy évi közpályán működése után, 1832-ben Szatmármegye által országgyűlési követté választatott. Megjelent. Az ország sorsát intéző rendek közt, vágyainak czélpontjánál találta magát, — s megdöbbenve szólt : „Ime ez a Hazai mély gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfikorom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét; — ez a Haza, melynek dicsőségéért meghalni, oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek, s melynek sebeit, szivem alatt ezerszer érzem megujulni .... S te mit fogsz éretté tenni, — kérdé önmagától — mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyilik előtted? Lesz-e erőd létrehozni azon ideákat, mik husz év óta boronganak kebeledben? Lesz-e bátorságod szembeszállni minden akadállyal? Fogsz-e tűrni rettentést, jéghidegséget, hálátlanságot és félreértést? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhagy, ha bűnnek mondatik, mit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden jó, szép és nagy, legyőzetve sülyedez?" Hogyan felelt a hazafi e lelkéhez intézett kérdésekre? megtaláljátok országgyűlési naplójában, meg az ékesszólás gyöngyeitől ragyogó parlamenti beszédeiben. Olvassátok ezeket,s meg fogjátok látni, miként törekedett ö minden erejével, létrehozni azon eszméket, mik húsz éven át borongtak keblében; meg fogjátok látni, hogy volt bátorsága szembeszállni az akadályokkal, hogy küzdött szél és hab ellen, hogy tűrt hálátlanságot és félreértést , de azért sziklalelke sem meg nem tört, sem meg nem hajolt; sőt, mint vihar után a nap, annál fényesebben, annál melegebben ragyogott. Olvassátok e beszédeket. Bátorságát fogjátok bámulni a főrendek elleni négy hatalmas philippikájában, nép és szabadság szeretetét az örökváltság, és lengyelek melletti beszédeiben, honszerelmét a magyar nyelv és Erdély ügyében tartottakban, tántorithatlan hazafiságát és tündöklő oratoriáját mindnyájában. Szónoklását egy lelkesült hallgatója (talán rá fogtok ismerni stylusáról) így írja le : „A tiszai követek asztalánál egy férfi állott, kinek halk szózata szent pietás ihleteként rezgett végig a csontvelőkön. Egy erős lélek, töredékeny test lánczai közt. Tar agyát őszbe vegyült kevés hajszál lengte körül, színtelen arczán ezernyi virrasztott éjnek tikkadsága ült; egyetlen szemében a nemzet minden mult és jövő bánata tükrözött. Szava tompa, mély és ércztelen, mint egy siri hang, melynek monoton egyformasága csak ritkán, csak az indulatok legfőbb hevében szállongott alá, és jön még tompább, ércztelenebb, siriasabb, — mikor aztán ökölbe szorított jobbját emelve, ugy állott, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát, nem ugy mint másét, érzékeinkkel, hanem közvetlenül lelkünk lelkével véltük hallani. . . Es e sik hangra, sir csendesség figyelmeztetett, melyet csak az érzelm 10 Ö./ " Í mek villanyos kitörése szakasztott félbe." A szép pályát azonban,melynek utain tövis és babér egyaránt hullottak a hazafi halántékba, nem futhatta végig. Sikerült az ármánynak oly Rubicont árasztani a diadalmasan küzdő bajnok utába, melyen átgázolni, oly tiszta lélek, mint a Kölcseyé, nem akarhatott. Fájdalmasan, de egyszersmind azon magával megelégedéssel hagyta ott az országházát, mit csak az önérzet szokott nyújtani a tiszta kebelnek. „Elválunk — mondá búcsúbeszéde végén az ország rendeihez — de vétségeinkért bocsánatot nem kérünk. Mint ember, nem bántottunk senkit; mint követ, elveink mellett harczoltunk, s e harcz, a haza szine előtt folytatva, czéljaiban sokkal szentebb vala, mintsem vétséggé válhassék. Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól,Isten virrassza fel e nemzetre a teljes felvirágzás szép napját.A lemondott szatmári követek elbucsuzása, ugy meghatotta a rendeket,hogy azon napot egészen az elválás fájdalmának kívánták szentelni, s nem tanácskoztak semmiről. Kölcseynek szentségtelen kezektől illetett lelke pedig magába .) Lásd : Béla király névtelen jegyzőjét. VI. fejezet, ## Jejes iróink csarnoka. P. Napló , 1853. aept. 18.