Vasárnapi Ujság – 1862

1862-12-28 / 52. szám - Mátyás királyról. Galeot-Kazinczy ut 615. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon

6 pedig az óra reggeli ötöt, esti hetet, delet, vagy éjfélt üt, akkor a kis vörös barát felemelkedik helyéről, csuklyáját fejére húzza s megy a toronyba, a háromszoros csengetéssel jelt adni a hivöknek az imára, mint tevé akkor, midőn még minden ajtón jámbor vörös csuklyások serege jött elé a csengetésre, a kiknek már emléke is szinét hagyta. No de most is megemlékeznek a kis vörös barátról. Minden kéz a poháron, minden szem a kis fabáb lehajtott fe­jén ; a házigazda mulatságos történetet regél. „A­mint ígértem, hogy éjfél előtt öt perczczel egy mulatságos történetet fogok nektek elbeszélni. Hát ez így volt. Mikor a jámbor asszony már a végsőt járta, odahitt magához s minden szentekre rimánkodott, hogy ha azt akarom, hogy nyugodtan haljon meg, ígérjek meg neki egyet; ígérjem meg azt, hogy ha ő most meghal, ebben az esztendőben nem nyújtom uj feleségnek a keze­met. S én azt neki megígértem." „Hahhahha!" hangzott fel a kitörő hahota erre a szóra. Ebben az esztendőben! December harminczadikán kéri egy haldokló nő férjét arra az áldozásra, hogy ebben az esztendőben ne nyújtsa új feleségnek kezét. Nehéz kísértés! A temetés után nyolcz óráig, tán épen a ko­porsó háta mögött, tán épen a lehantolt uj­aíron keresztül, megáll­hatni, hogy ne nyújtsa kezét a másiknak. No de a fogadott idő, bármilyen hosszú is, nagy lassan letelik, kivált ha annyian segítenek azt fogyasztani: az óraütőgépe serken, a barát felhúzza fejére csuklyáját, mindenki nevetve rámutat; a ha­táridő lejárt már. A mutató tizenkettőre ért, a barát indul a toronyba, az óra üt, egyet, kettőt, és a többit sorba. „És most az ígéretnek vége!" Kiált a háziúr, s fenékig kiivott poharát elhajítva, kezét szeretőjének nyújtja. A vendégek felugrál­nak s zajosan összecsörtetik poharaikat az uj pár egészségére; a pohárcsengés, éljenzengés között alig hallani keresztül a barát csengetését. A hevült menyasszony is, mig jobbját vőlegényének nyujtá, baljával poharát ütötte a többi poharak csoportja közé, mintha mindannyinak jókedvét akarná kihívni. És azután, a mint poharát letette, s ugy tetszék neki, mintha az a kéz, melyet jobbjában tart, olyan volna, mint egy száraz, hi­deg, nehéz kő. — És a mint vőlegénye arczára nézett, egy halot­tat látott maga előtt. De a halott arcza nem volt sárga, hanem szederjes fekete, és szemei nem voltak behunyva, hanem néztek fagyottan maguk elé, és szája még mindig kaczagott. A menyasszony sikoltva ránta vissza kezét, a hulla lerogyott széke mellé; a vendégek elnémultak mind. A barát akkor csengetett harmadikat a toronyban. Mátyás királyról. Gab­ot után Kazinczy Gábor szerint. (Vége. ) Jeles tett. Egy vitéz harczos, kinek szolgálatával hadi téren gyakran élt Mátyás király, hallván hogy háború ütött ki Mátyás király s Frid­rik római császár között, kinek egykor esküvel fogadta volt, hogy ha háború lesz, ő, bárhol leendjen, visszamegy hozzá : kérte a ki­rályt, szabadjon, engedelmével, a császárhoz mennie, szándéka le­vén visszatérni. Első izben amint folyamodott, némi neheztelést mutatott a király, mondván, hogy „méltánytalanság, ha a katona had idején elhagyja azt, aki békés időben élelmező. Mert ki ad bé­kében kenyeret azon katonának, kinek had idején hasznát nem lesz veendő.” De a hadfi erre válaszolta : „hogy az ő távozásának oka esküvel szentesitett szóadás, mit megszegni, ha a királytól engedélyt nyerne, nem fog semmi áron." E nyilatkozaton megin­dulván a király, a hadfit, számos becses ajándékokkal elhalmozva, visszaereszté a császárhoz, s elhatározását mindenekelőtt­ ma­gasztald, mivel az esküt saját javának s a királyi kegynek elébe tette. Bölcs mondás. Azon nagy tömegben, mely a királyokat környezni szokta, az idők változandósága került szóba, s a mindennapi s időszerű be­szélgetés módja szerint, a vég többnyire messze tér kezdetétől; ugyanis egy szó a másikat adja, s a tréfákat komoly dolgok, a ko­molyokat gyakran tréfa váltja fel, ugy hogy a beszéd eleje s vége nem kevésbbé üt el egymástól, mint a fekete s fehér. S végre oda ment ki a beszélgetés : a hajdankorban nagy tisztesség volt a had­seregek vezéreinek, megvívniok; s ennek bizonyítékául Titus Li­vius e szavait idézék Brutus consulról és Aruus, a Tarquin király fiáról: Kik is ellenfelek vezérei levén, Aruns megsarkantyúzva lo­vát, bősz haraggal maga a consul ellen forditja; észrevette Brutus hogy neki­ tart, hiszes volt akkor maguknak a vezéreknek nyitni meg a csatát. Ahitva áll hát a viadal elé, s oly ádáz indulattal csaptak össze, hogy — egyik sem gondolván, csak ellenfelét sújtsa, saját teste födözésére — mindketten kölcsönös döfés által, a paizson keresztül átvezetvén, a két dárdán csüggve, élet nélkül hanyatlot­tak alá lovaikról. — Livius ez elbeszélésére felsohajta a király, mond­ván : „Bár most is szokásban volna ez, hogy a vezérek viadala a nagylelkű s bajnok fejedelmeket kimutatná, s kizárná némelyeknek gyávaságát, kik, hivalkodva s honn ülve, nem csatázva, a hadi vi­tézséget magasztalgatják; megtudnák biztosan, bölcseségből rejtő­zik-e sutba vagy gyávaságból, nagy része azoknak, kiket az értetlen tömeg égig emel." Hős­tett. Jött Budára egy vitéz lovag, német nemzet, Holubár nevü, erejének és testének roppantsága miatt bámulatos, kit azon tor­nában, mit neki­ szegzett lándsákkal nyargalva össze, vivnak, gyöz­hetlennek tartottak, számos vivótársat teritvén földre gerelyével. Hogy pedig ez álharcz, mely szegzett lándsákkal jelenleg is divik a játékokban, a régieknél szokásban volt volna, nem olvassuk; de hogy a valódi viadalmakban hegyes lándsákkal harczoltak , azt mind Ovidnak ezen helye, mind Livius mutatja : Vulnus Achilleo quod quondam feeerat hosti, Vulneris auxilium Pelias hasta túlit; és Livius beszéli, hogy Brutus és Aruns, lándjával átverve ölék meg egymást. De a viadalnak eme nálunk (Olaszországban), valódi vagy álharczban, divó módját, éleshegyű gerely- s hasonló fegy­verzettel, Claudianus látszik némileg érinteni. S hogy a dologra térjünk: nem egyként vívnak lándsákkal; Magyar- és Olaszország­ban. Ott ugyanis csak hegyes lándsákka, itt pedig gyakran tompa gerel­lyel küzdenek, hanem Olaszországban neki hajtott s vágtató lovon, Magyarországban pedig ügető s nem egészen nyargaló lo­von harczolnak. De a lándsát a hónalj alatt, vas horgon tartani, hogy hátra ne üttessék, hanem helyén maradjon (restationak neve­zik) : nem emlékezem, hogy a régieknél olvastam volna. S legyen bármiként, Mátyás király Holubár hirneve által ösztönözve, öt efféle harczra hivá föl. Ez fogadkozott, attól tartván, nehogy sérelmet ejtsen a királyon. Mert ember és ló teljes erővel csapván össze, hegyes és szilárd gerelyekkel , alig lehet, hogy a vivő földre ne teríttessék a legnagyobb veszélylyel, vagy át ne ve­rettessék, vagy sérelmesen meg ne üttessék. A király késztette a vonakodót, vívjon meg bátran vele. Nem merészlé Holubár a ki­rály kivánatát ismét megtagadni, hanem föltette magában, hogy a király legkisebb döfésének engedni fog, s inkább lefordul a nye­regből, hogysem erejét s ügyességét a király veszedelmével lát­tassa. Értesülvén erről a király, minden szentekre és fejedelmi sza­vára esküvék legott, hogy ha ezt valami módon észreveszi, azonnal megöleti Holubárt; Holubárt meg esküvel kötelezte le, hogy Mátyás királylyal akként vivjon, mint egy halálos ellenséggel. Holubár, megtudván a király elhatározását, esküjétől kész­tetve, félvén, ha másként cselekednék, hogy fejével lakol , önma­gát tüzelve bátoritá a viadalra, melyben mindig diadalmas volt. Megtétetvén mind két részről a kellő készületek, ezernyi ezer nézők előtt — magam is köztök valék — mivel a szintér a boldog emlékű Zsigmond király piaczán vala , rúgtat össze a király és Holubár, szokásosan nyargaló lovakon; mert legizmosb lovukat ülék mind ketten; s oly iszonyú gerelydöféssel fujták meg egy­­­mást, hogy Holubár hanyatt, a ló farán keresztül, eszméletlenül,

Next