Vasárnapi Ujság – 1862
1862-12-28 / 52. szám - Mátyás királyról. Galeot-Kazinczy ut 615. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon
6 pedig az óra reggeli ötöt, esti hetet, delet, vagy éjfélt üt, akkor a kis vörös barát felemelkedik helyéről, csuklyáját fejére húzza s megy a toronyba, a háromszoros csengetéssel jelt adni a hivöknek az imára, mint tevé akkor, midőn még minden ajtón jámbor vörös csuklyások serege jött elé a csengetésre, a kiknek már emléke is szinét hagyta. No de most is megemlékeznek a kis vörös barátról. Minden kéz a poháron, minden szem a kis fabáb lehajtott fején ; a házigazda mulatságos történetet regél. „Amint ígértem, hogy éjfél előtt öt perczczel egy mulatságos történetet fogok nektek elbeszélni. Hát ez így volt. Mikor a jámbor asszony már a végsőt járta, odahitt magához s minden szentekre rimánkodott, hogy ha azt akarom, hogy nyugodtan haljon meg, ígérjek meg neki egyet; ígérjem meg azt, hogy ha ő most meghal, ebben az esztendőben nem nyújtom uj feleségnek a kezemet. S én azt neki megígértem." „Hahhahha!" hangzott fel a kitörő hahota erre a szóra. Ebben az esztendőben! December harminczadikán kéri egy haldokló nő férjét arra az áldozásra, hogy ebben az esztendőben ne nyújtsa új feleségnek kezét. Nehéz kísértés! A temetés után nyolcz óráig, tán épen a koporsó háta mögött, tán épen a lehantolt ujaíron keresztül, megállhatni, hogy ne nyújtsa kezét a másiknak. No de a fogadott idő, bármilyen hosszú is, nagy lassan letelik, kivált ha annyian segítenek azt fogyasztani: az óraütőgépe serken, a barát felhúzza fejére csuklyáját, mindenki nevetve rámutat; a határidő lejárt már. A mutató tizenkettőre ért, a barát indul a toronyba, az óra üt, egyet, kettőt, és a többit sorba. „És most az ígéretnek vége!" Kiált a háziúr, s fenékig kiivott poharát elhajítva, kezét szeretőjének nyújtja. A vendégek felugrálnak s zajosan összecsörtetik poharaikat az uj pár egészségére; a pohárcsengés, éljenzengés között alig hallani keresztül a barát csengetését. A hevült menyasszony is, mig jobbját vőlegényének nyujtá, baljával poharát ütötte a többi poharak csoportja közé, mintha mindannyinak jókedvét akarná kihívni. És azután, a mint poharát letette, s ugy tetszék neki, mintha az a kéz, melyet jobbjában tart, olyan volna, mint egy száraz, hideg, nehéz kő. — És a mint vőlegénye arczára nézett, egy halottat látott maga előtt. De a halott arcza nem volt sárga, hanem szederjes fekete, és szemei nem voltak behunyva, hanem néztek fagyottan maguk elé, és szája még mindig kaczagott. A menyasszony sikoltva ránta vissza kezét, a hulla lerogyott széke mellé; a vendégek elnémultak mind. A barát akkor csengetett harmadikat a toronyban. Mátyás királyról. Gabot után Kazinczy Gábor szerint. (Vége. ) Jeles tett. Egy vitéz harczos, kinek szolgálatával hadi téren gyakran élt Mátyás király, hallván hogy háború ütött ki Mátyás király s Fridrik római császár között, kinek egykor esküvel fogadta volt, hogy ha háború lesz, ő, bárhol leendjen, visszamegy hozzá : kérte a királyt, szabadjon, engedelmével, a császárhoz mennie, szándéka levén visszatérni. Első izben amint folyamodott, némi neheztelést mutatott a király, mondván, hogy „méltánytalanság, ha a katona had idején elhagyja azt, aki békés időben élelmező. Mert ki ad békében kenyeret azon katonának, kinek had idején hasznát nem lesz veendő.” De a hadfi erre válaszolta : „hogy az ő távozásának oka esküvel szentesitett szóadás, mit megszegni, ha a királytól engedélyt nyerne, nem fog semmi áron." E nyilatkozaton megindulván a király, a hadfit, számos becses ajándékokkal elhalmozva, visszaereszté a császárhoz, s elhatározását mindenekelőtt magasztald, mivel az esküt saját javának s a királyi kegynek elébe tette. Bölcs mondás. Azon nagy tömegben, mely a királyokat környezni szokta, az idők változandósága került szóba, s a mindennapi s időszerű beszélgetés módja szerint, a vég többnyire messze tér kezdetétől; ugyanis egy szó a másikat adja, s a tréfákat komoly dolgok, a komolyokat gyakran tréfa váltja fel, ugy hogy a beszéd eleje s vége nem kevésbbé üt el egymástól, mint a fekete s fehér. S végre oda ment ki a beszélgetés : a hajdankorban nagy tisztesség volt a hadseregek vezéreinek, megvívniok; s ennek bizonyítékául Titus Livius e szavait idézék Brutus consulról és Aruus, a Tarquin király fiáról: Kik is ellenfelek vezérei levén, Aruns megsarkantyúzva lovát, bősz haraggal maga a consul ellen forditja; észrevette Brutus hogy neki tart, hiszes volt akkor maguknak a vezéreknek nyitni meg a csatát. Ahitva áll hát a viadal elé, s oly ádáz indulattal csaptak össze, hogy — egyik sem gondolván, csak ellenfelét sújtsa, saját teste födözésére — mindketten kölcsönös döfés által, a paizson keresztül átvezetvén, a két dárdán csüggve, élet nélkül hanyatlottak alá lovaikról. — Livius ez elbeszélésére felsohajta a király, mondván : „Bár most is szokásban volna ez, hogy a vezérek viadala a nagylelkű s bajnok fejedelmeket kimutatná, s kizárná némelyeknek gyávaságát, kik, hivalkodva s honn ülve, nem csatázva, a hadi vitézséget magasztalgatják; megtudnák biztosan, bölcseségből rejtőzik-e sutba vagy gyávaságból, nagy része azoknak, kiket az értetlen tömeg égig emel." Hőstett. Jött Budára egy vitéz lovag, német nemzet, Holubár nevü, erejének és testének roppantsága miatt bámulatos, kit azon tornában, mit neki szegzett lándsákkal nyargalva össze, vivnak, gyözhetlennek tartottak, számos vivótársat teritvén földre gerelyével. Hogy pedig ez álharcz, mely szegzett lándsákkal jelenleg is divik a játékokban, a régieknél szokásban volt volna, nem olvassuk; de hogy a valódi viadalmakban hegyes lándsákkal harczoltak , azt mind Ovidnak ezen helye, mind Livius mutatja : Vulnus Achilleo quod quondam feeerat hosti, Vulneris auxilium Pelias hasta túlit; és Livius beszéli, hogy Brutus és Aruns, lándjával átverve ölék meg egymást. De a viadalnak eme nálunk (Olaszországban), valódi vagy álharczban, divó módját, éleshegyű gerely- s hasonló fegyverzettel, Claudianus látszik némileg érinteni. S hogy a dologra térjünk: nem egyként vívnak lándsákkal; Magyar- és Olaszországban. Ott ugyanis csak hegyes lándsákka, itt pedig gyakran tompa gerellyel küzdenek, hanem Olaszországban neki hajtott s vágtató lovon, Magyarországban pedig ügető s nem egészen nyargaló lovon harczolnak. De a lándsát a hónalj alatt, vas horgon tartani, hogy hátra ne üttessék, hanem helyén maradjon (restationak nevezik) : nem emlékezem, hogy a régieknél olvastam volna. S legyen bármiként, Mátyás király Holubár hirneve által ösztönözve, öt efféle harczra hivá föl. Ez fogadkozott, attól tartván, nehogy sérelmet ejtsen a királyon. Mert ember és ló teljes erővel csapván össze, hegyes és szilárd gerelyekkel , alig lehet, hogy a vivő földre ne teríttessék a legnagyobb veszélylyel, vagy át ne verettessék, vagy sérelmesen meg ne üttessék. A király késztette a vonakodót, vívjon meg bátran vele. Nem merészlé Holubár a király kivánatát ismét megtagadni, hanem föltette magában, hogy a király legkisebb döfésének engedni fog, s inkább lefordul a nyeregből, hogysem erejét s ügyességét a király veszedelmével láttassa. Értesülvén erről a király, minden szentekre és fejedelmi szavára esküvék legott, hogy ha ezt valami módon észreveszi, azonnal megöleti Holubárt; Holubárt meg esküvel kötelezte le, hogy Mátyás királylyal akként vivjon, mint egy halálos ellenséggel. Holubár, megtudván a király elhatározását, esküjétől késztetve, félvén, ha másként cselekednék, hogy fejével lakol , önmagát tüzelve bátoritá a viadalra, melyben mindig diadalmas volt. Megtétetvén mind két részről a kellő készületek, ezernyi ezer nézők előtt — magam is köztök valék — mivel a szintér a boldog emlékű Zsigmond király piaczán vala , rúgtat össze a király és Holubár, szokásosan nyargaló lovakon; mert legizmosb lovukat ülék mind ketten; s oly iszonyú gerelydöféssel fujták meg egymást, hogy Holubár hanyatt, a ló farán keresztül, eszméletlenül,