Vasárnapi Ujság – 1866

1866-04-22 / 16. szám - A magyarorsz. legujabb régészeti fölfedezések III. 186. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyak

jává neveztetett ki , midőn az 186%. tanévre választandó egyetemi rektori sorozat a bölcsészet karra esett, tanártársai Jedlik Ányost emelték ez országszerte tekintélyes állásra. Letelvén a rektoratus diszes, de terhes éve, Jedlik ismét egészen visszavonult tudományának és tanítványainak körébe, fáradhatlanul nevelve a hazai közoktatás ügyének alaposan képzett tanárokat. Valóban Jedliket, a nagytudományú és leereszkedő, fáradhatlan kitartású s közlékeny tudóst példányképül veheti minden ifjú tanár, tőle tanulván, miként fussa be köztisztelet és tanítványai osztatlan szeretete közt diszes pályáját. — m — >iu hiába, hogy a magyar . . . Nem hiába, hogy a magyar Ottan termett keleten, — De szivének tengerében A legdrágább gyöngy terem . . . Hon szeretet drága gyöngye, — Oh mi érne föl veled?! — — Te tartsd meg annyi részben Ezt az árva nemzetet! . .. . . . Jöttek dúló tatár csordák S átgázoltak e honon . . . Vérrel ázott minden porszem, — Mindenütt fírat és korom, — Kő kövön és anyja keblén Gyermek nem maradt meg itt, — S a menyasszony rabbilincsen Áldozá szűz kecseit. — Temető volt az egész hon, — Népe óriás halott, — — S bámuljátok! — e megölt nép Hamvából föltámadott!. . . . .. Majd töröknek büszke czárja Hordta ránk tenger hadát, — És hiába Kinizsi hős S Hunyadi — e ezikla-gát. Zúgó árja átözönlött S elcsapott a hon felett. .. S meddig tartott ez özönviz? — — Tégy a százra ötvenet! Másfél század ... oh nagy Isten! — — Ennyi tenger éven át élte, fosztogatta kényén Sztambul népe e hazát! . . . S bár eltépve, megviselve, — Fényünk fedte sár, iszap. Régi erkölcs, régi jelleg, S ősi nyelvünk megmaradt!... .. . Majd derű — a megint ború lett, — Tiszta napra éj sötét ... Most emelte, — meg lefujtá Sorsa Árpád nemzetét. Volt a hirnek mit beszélni A magyarról utólag, — S a magyarnak mit kesergni Újra néma gyász alatt! . . . . . . Néma gyász a fényre, — ismét Ez lőn sorsod, nemzetem! — — Oh hogy a szív nem reped meg, Ha elnéz e nemzeten! . . . Földe, kincse, »ére másé, — Az övé csak a nyomor . . . .— De el e gyászképpel innen, — Rémes arczát fedje por! Újra nap kél . . . nem veszett el Annyi gyász alatt e nép . . . A hazának szent szerelme Föntartott életét. — • • » Drága kincs a hon szerelme . . . Szivednek e gyöngyszemét Álnok kalmár szép szavára Hamissal be ne cseréld! . . . A mig ennek tiszta fénye Átsugárzik kebleden: Jőjön bár vész és vihar rád, Élni fogsz, oh nemzetem! — Ilyii Bálint. 186 K magyarországi legújabb régészeti fölfedezések. Dr. lleiisilniann Imrétől. III. (Régi templomok az ország délnyugoti részén. — Régi templomok szakértő restauratiói.) Forduljunk már most hazánk északkeleti részétől az ellenkezőhöz, a délnyugotihoz. Itt Vas megyének stájerországi határán találkozunk falfestményekkel bíró négy régi templommal, t. i. Martianczon, Turnicsán, Veleméren és Tótlakon. E falfestményeket három évvel ezelőtt még alig ismerte valaki e vidék lakóin kívül, legalább a tudomány még tételeket sem gyanította. Rómer Flóris, a zalamegyei régiségeket vizsgálván, történetesen Vasnak keleti határán fekvő helyiségét, Velemért érinti, hol csodálkozva látja a romba dülő, tető nélküli, egészen kifestett régi templomot, s tovább is kérdezősködvén, figyelmeztetik a turnicsai templomra is, hol a mostani boltozat fölött, hanem még a régi magasabb templom belső falán, le találja festve László királynak teljes legendáját, kun hadjáratait, megválasztatását és koronáztatását . A felfedezésnek hírére a nemzeti színház igazgatósága leküldi Telepy Károlyt, hogy ezen legenda falképeit lemásolja, melyek alakjain régi magyar ruházatot reméltek találni. A remény nem valósult ugyan, mert a costume az akkori művekben átalános szokású német jelmez, de tanultunk e felfedezésből mást, mit csak kevés várt: megismerkedtünk oly táj művészeti ízlésével és hajdani vagyonos állapotával, minőt annak talán senki sem volt hajlandó tulajdonítani. Hogy keletkezhetett e művészeti ízlés s e vagyonosság ezen nem épen különösen termékeny tájon, hogyan bírhatták magukat jól hajdani lakosai, holott utódaik alig tudnak megélni gazdaságuk után ? Itt is régenten élénkebb közlekedésnek kellett léteznie Stájerországgal, sőt a föld nem különös termékenysége miatt fel kell tennünk, hogy e táj lakói valaha iparosok voltak, s hogy igy fel tudták építeni és kidiszitni templomaikat, melyeknek jelenleg csekély kitatarozását sem birják meg. A legközelebbi stájer helység Radkersburg; a festész, mely magát e három vasmegyei templom képein megnevezi, radkersburgi lakó volt, és eredeti, valószínűen Adler, nevét olasz Aquila-vá változtatván, ezt használta festményein ; magyarországi műveit a XIV-ik század végén készítette. Ezen magokból a képekből felismert tényekből, és abból, hogy Radkersburg maga hajdan rövid ideig Magyarországhoz tartozott, némely jó hazafi azt akarta kihozni, hogy a vasmegyei falképeket különös magyar nemzeti festészeti iskolából kell származtatnunk Azonban ne magyarosítsuk, ami nem magyar, mert hiszen hazánk legtöbb emlékeit nem magyar készítette. Aquila stájer ember volt és művészetét az akkori német festészeti iskolában tanulta, s ennek szellemében gyakorolta nálunk. — De lehet és van ezen vasmegyei falképeknek más gyakorlati czélja és hordereje. Pozsonyban «a mult évben kezdték restaurálni a régi koronázási templomot; e restaurátió tervét egyik Bécsben lakó hazánkfia, Lippert, készítette, a középkor szellemében , kimondván, hogy a styl értelmében, a templomnak belülről ki kell festetnie. E nézet ellen döntő helyen, mert nálunk felsőbb helyen mindig mindent és mindig jobbat tudnak a szakértőnél, e nézet ellen felsőbb helyen kimondták, hogy a „góth ízlés" nem tűri a polychromiát, azaz sokszínű kifestést, és hogy a régi templomok nem voltak kifestve, nem bizony! mióta a gyakran feltűnő művészeti ízléssel festett képeket csodálatos tapintatlansággal rendre bemeszelték ! De nem czáfolják-e meg ama téves nézeteket a vasmegyei templomok falfestményei száz meg száz színes alakjaikkal, és nem kerülik-e el amaz urak ezen czáfolatot, ha az archaeologiát csak némileg is méltatják figyelmükre ? Azonban vannak már a magyar magasabb klérus férfiai közt is olyanok, kik figyelmökre méltatják az archaeologiát, és kik, midőn régi épületet restaurálni akarnak, a tudományhoz folyamodnak tanácsért, ily férfiak a győri és a veszprémi püspök, mert mindkettő czél- és stílszerűen állított helyre régi kápolnát és más vallásbeli épületet. Ily férfiú volt a szatmári püspök, ki megyéjének schematismusát, körében még igen ritka archaeologiai tapintattal szerkesztette, ugy, hogy meghatározása csaknem mindenütt tökéletesen megáll; ily férfiú végre Ipolyi Arnold, egri kanonok, ki „Az egri megye íz János evangélistáról nevezett régi székesegyháza az egri várban" czimü munkájában ujólag bebizonyította ismert jártasságát e téren. Ezen, a kutforrások roppant ismeretéből keletkezett és nagy szorgalommal szerkesztett könyvből tanuljuk, hogy a teljes lerombolása előtt fennállott egri székesegyház három különféle korszakban épített részből állott; a legrégibb rész volt a keleti kettős torony, mely a köríves, úgynevezett román stylben jelenik meg Eger várát ábrázoló minden régibb képen. Az egyház első két részét illetőleg a történeti és archaeologiai adatok egyaránt oly hiányosak, hogy e tekintetben Ipolyi sem állithatott bizonyost, határozottat; de midőn a harmadik rész maradványait még mai nap is látjuk, midőn azok legújabban tett ásatások következtében még inkább jutottak napvilágra, itt már Ipolyi archaeologiai tudománya is határozottan szólhatott és megigazíthatta a történeti adatok hiányos előadását, vagy érthetlen zavaros állítását. A kereszthajón kezdve, mind a mi kelet felé megmaradt, tökéletesen egyöntésü levén és a késő csúcsíves ízlésnek jellegét mutatván, minden habozás nélkül kimondhatta Ipolyi, hogy ezen egész rész szükségképen a XV-dik század második felében épült, és ezután keresvén az egri püspökök sorában oly férfiút, ki ezen korszakban élvén, igényt tarthat a nagyszerű mű emelésére, határozottan megállapodhatott Dóczy Orbán nevénél. Dóczy Orbánról egykorú történetírók állítják ugyan, hogy sokat épített, de sehol sem említik meg egyenesen az egri székesegyházra vonatkozó építkezési rendeleteit, azonban midőn ez átalánosan konstatálva van, és midőn a székesegyház ismert stylje épen Dóczy Orbán korának felel meg, kimondhatjuk, hogy Ipolyi az archaeologiai tanból vett állításával kiegészítette és illustrálta a történet ezen hiányos részét, s igy képes lett Dóczynak oly emléket emelni, melyhez kortársai csak alapkövét rakták le. Es ime Ipolyinak ezen határozott állítását még inkább erősiti Dóczy utódjának, Bakácsnak, 1502-ben kelt rendelete, mely szerint kívánja, hogy érte holta után sz. mise-áldozatok tartassanak s hogy ezen isteni szolgálat, tartassék: sz. János székes-egyházának uj szentélyét a nyugati oldal felöl körülvevő közép kápolnában, mely a b. szűz mennybe vitelének tiszteletére szenteltetett s általa (Bakács által) még akkor, midőn egri püspök volt, építtetett. E rendelet kettőt bizonyít, t. i. azt, hogy Dóczy a székes-egyházat teljesen nem fejezte be, és azt, hogy az egri székesegyház ama kevés magyarországi templomok közé tartozott, melyek nem a német, hanem a fran-