Vasárnapi Ujság – 1875
1875-10-03 / 40. szám - Fővárosi tárczák Borostyáni Nándortól: Tanév elején 633. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
40. SZÁM. 1875. OKTÓBER 3. VASÁRNAPI ÚJSÁG. * 633 Tanév elején. Fővárosi tárcza. Jönnek a nagy és kis deákok. Itt van október eleje, mikor véget érnek a két havi vakáczió aranjuezi napjai s megnyílnak a tudomány valamennyi csarnokának ajtói. Porozzák a porlepte padokat. Kréta, szivacs és nádpálcza — „honny soit qui mal y pense" — megint elfoglalják helyüket a tanitó asztalán. A pedellus, hivatása mély tudatában, magára öltötte az ünnepi kabátot s oly fontoskodó arczczal jár körül, mintha tőle függne az egész ifjú nemzedék jövője. Az utczák megnépesülnek a beiratkozó fiatalsággal. Az apró népet, mely az elemi iskolák padjain fog küzködni az olvasás nagy mesterségének megtanulásával s czifra ákum-bákumokkal mázolandja tele a fa- és palatáblákat, irhákat és olvasókönyveket: gondos apák és anyák, vagy vékonydongájú nevelők kisérik az iskolaépületbe. A „deákok" közül ellenben sokan escorte nélkül teszik meg ez utat. Már ők ismerik a beiratkozás módját, s nem szeretik, ha ugy vezetik őket az igazgató s az osztályfőnök urak elé, mint a normalistákat. Hanem a gondos apa ritkán engedi meg fölserdültebb fiának is, hogy egyedül tegye meg ezt az utat. A tanár urakkal maga is óhajt egy-két szót váltani. Az emberségtudás így hozza magával. . . . Az iskolaépületben sürög-forog a deákság. Csoportok alakulnak ismerősökből, jó barátokból, kik két hónap óta most találkoznak először. Mindegyiknek van elbeszélni valója. A vakáczió élményei szájról-szájra járnak. Az egyik, kinek atyja gazdag kereskedő, a szünidőt szüleivel töltötte el Svájczban, s most büszkén beszéli el társainak, hogy látta azokat a városokat, hegyeket, tavakat, melyeknek neveit a mult évben tanulták a földrajzból. A másik nem járt messze, csak valahol Pest megyében, néhány hetet töltve „István bácsinál". A fiú azt hiszi, hogy nincs ember a világon, kinek ne volna tudomása arról, ki az az „István bácsi". Hát lesz az a fiu nagybátyja, egyébként pedig valamely uraságnak becsületes kasznárja, a ki talán maga sem gyanítja, mily nagy mértékben járult a gyerek fejlődésének gyorsításához és látkörének tágításához, hogy egy pár hétre magához kérte a fővárosban lakó öccsétől. A fiu számára egészen uj és ismeretlen világ nyilt meg falun, hogy először látta az anyatermészetet a maga hamisítatlan valóságában. Mennyit tud most beszélni kevésbbé szerencsés társainak, akik fővárosi gyermekek módjára sohasem láttak még szántani, aratni, csépelni, nyomtatni, akik ismerik és meg tudják magyarázni a Volta-féle oszlopot, Heron lapdáját, Davy lámpáját s tán még a Morse-féle távíró-készüléket is, de nagy zavarba jutnának, ha tőlük valaki az eke, gereblye és cséplőfa részletesebb leírását kérné; akik tudják, hogyan fogják az orangutangot, vadásszák a szarvarat, üldözik a strucczot, lövik az oroszlánt, szigonyozzák a bálnát, de maguk még csak verébfészket sem láttak egy falusi pajta eresze alatt, vagy csűr gerendái között. „István bácsinál" a fiú néhány hét alatt sokat érlelődött. Künn járt a mezőn, réten, legelőn. Megtanult lovagolni egy jámbor pára hátán, s ugy járt ki a bácsival a tanya szérűjén dolgozó nyomtatókhoz. Azelőtt dehogy tudta volna egymástól megkülönböztetni a kalászban levő búzát, rozsot, árpát; most ért ehhez a kezdetleges botanikához is, s látta hogyan terem a tök, burgonya, paszuly és kukoricza. Ismereteinek és fogalmainak határa rendkívül tágult s szélesbedett. Most már nemcsak azt tudja, milyen vastagságúak voltak Babylon falai és hány toronnyal bírtak Ninive bástyái, hanem azt is, hogyan készül a must. Most már nemcsak el tudja mondani könyv nélkül a magyar királyok neveit s a marathoni, thermopylaei, gaugamelai, cannaei s egyéb nevezetes ütközetek évszámát, hanem megfelelhetne arra is, hogyan fejik a tehenet s miként készül a vaj és turó. Minderről a fővárosi fiú csak a vakáczió alatt szerzett magának fogalmat, s hogy most elbeszéli élményeit a gyermeki kedély naiv lelkesedésével társainak, csakúgy pirul belé falun megbarnult orczája az öröm utóízétől. Nem mindegyik töltötte el közülök a szünidőket ily élvezetesen és hasznosan. „Apám azt mondta, hogy az idén takarékoskodnunk kell, azért nem mentünk el a nyáron anyámmal fürdőre." Így, vagy legalább ehhez hasonlón szól egyik-másik fiú, mintegy mentegetni akarván magát azért, hogy neki nincsenek vakáczióbeli élményei és tapasztalatai. Csakhamar azután nevezetesebb dolgok kerülnek szőnyegre. Az új osztályfőnök körül fordul meg a beszélgetés. Az ő egyénisége közös veszedelmet jelent az egy osztálybeliekre nézve. E tekintetben valamennyien egyetértenek. Senki sem ismeri ugyan még a fiuk közül közelebbről a rettegett embert — aki eddigelé csak felsőbb os osztályokban tanított — de hallomás után mindegyik tud valami megfélemlitőt mondani szigorának jellemzésére. Valóságos Dionyziust csinálnak belőle. Egyik tanulóját beírta az osztálykönyvbe, mert öt perczczel az előadás kezdete után lépett a tanterembe. Egy másikat följelentett az igazgatónak, mert néhány tanóráról igazolatlanul maradt el. Egy harmadikat „megbuktatott", amiért nem csinálta meg az iskolai gyakorlatokat, „pedig mindig jól felelt". A secundális a tertiákkal csak úgy dobálózik. Annyi leczkét róv a tanulókra, hogy lehetetlen megtanulni. Szóval: zsarnok, kényúr, Inquisitor; méltó arra, hogy a történelem egy lapon említse Torquemadával és Arbuez Péterrel. Majd meg adomák kerülnek sorra, természetesen az érdemes paedagogusok rovására. A latin nyelv uj tanára igen jóravaló öreg ur, csakhogy végteleül pedáns és szórakozott. Egyszer valakit beírt az osztálykönyvbe hangos beszélgetés miatt, aki jelen sem volt az előadáson. ,,Már megint Kakuk Mátyás kiabál ott az utolsó padban —" szólt ingerülten a rövidlátó öreg úr. "De hiszen nincs is jelen, tanár úr" — válaszolták mindenfelől a fiúk. „Mindegy, ő szokott lármázni!" Azzal aztán szórakozottságában beírta a távollevő nevét a clamantesek közé az osztálykönyvbe. Amig a fiuk némely csoportjában ily oldalról mutatják be tanáraikat pajzán legénykék, másokban nagyban folyik az üzérkedés használt tankönyvek körül. Nagyobb itt a vásár, mint valamenyi antiquarius-boltban együttvéve. A szinte uj és ép könyvek nem mindig a legkapósabbak. Vannak jegyzetekkel ellátott, commentárokkal fölruházott, tanárok magyarázatával teleirt könyvek, melyek mesés áron kelnek el. Hat-hét pirzulán kivül az ily keresett tankönyvekért rádásul még egy-egy peneczilust, zsebben hordható tintatartót vagy jegyzőkönyvet szokás adni, melyek e könyvvásáron készpénz gyanánt czirkulálnak. A vidám fiúk tömegéből elvétve bús arczok is tekintenek rád. „Bukott angyalok", secundába pónált hanyag tanulók, akiknek ismételniök kell az osztályt, melynek küszöbét eredménytelenül taposták tíz hónapig. Röstellik nagyon a dolgot, hogy nem léphetnek egy osztállyal fölebb, mint szorgalmasabb társaik, akikhez most már nincs semmi közük. A kis deák alig győzi elvinni hóna alatt tankönyveit, melyeket apja vagy nevelője vásárolt számára az imént a könykereskedőnél. Jóságos ég, mennyi tudomány! Magyar nyelvtan, latin nyelvtan, katekizmus, természetrajz, történelem, számtan — egész könyvtár az elemi iskolából csak a nyáron kikerült fiú számára. Büszke is könyveire, mint a katona érdemrendére. S ha tehetné, bizony kiakasztaná azokat mellére ő is, hogy mindenki lássa, mily nehéz tudományokra adta fejét. Igy is megmegáll az utczasarkon, másod-harmadmagával, lapozgatva könyveiben s bötüzgetve a latin nyelvtanban, ahol „czarus"-nak olvassa „carus"-t, és „czuncztator"-nak a „Cunctator"-t. a De türelem, kis öcsém! Majd jobban ráfanyalodik nyelved a latin szóra, ha a tanár ur meg a nevelő ur beavatnak Cicero, Virgilius, Horatius és Tacitus örökké szép nyelvének titkaiba, melyek még most ismeretlenek előtted, mint a lefátyolozott sassi kép. Hanem ha netalán későbbi buzgalmad nem állana arányban a mostanival, s tanulási kedved megfeneklenék a declinatio és conjugatio veszélyes szirtjein, akkor — előre tudom — hogy anyád nem téged fog okozni ezért. Bizonyára a tanár nem tud előadni, a nevelő pedig a megtestesült ügyetlenség. Ahhoz persze nem lehet hozzáférni, hanem hisz itt van az utóbbi, anyák electrikus nyelvéről származó villámok türelmes fölfogója gyanánt. Oh nemcsak a „kórista kenyér kutya kenyér", hanem a nevelői is. Ha van kerek e földön ember, aki megérdemli, hogy még életében a szentek sorába r avattassék, akkor a türelmes, jó nevelő az. Én legalább nem képzelhetek előnyösebb legitimácziót a mennyország kapuján zörgetők számára a nevelői állapotnál. Gyötrelem az élete, martyrium a léte, hálátlanság, a fizetése. Az még csak a ritka szülő, aki fölfogja, mivel tartozik gyermekei becsületes törekvésű nevelőjének. Mert ha a fiú halad, tanul, s az iskolában az eminensek között van, akkor ez mind vele született tehetségének eredménye. Elismeri a nevelő érdemeit és fáradozását, annyi volna mint kisebbíteni a fiú tehetségeit. És hol van az az apa vagy anya, akik meg ne lennének győződve, hogy fiukból, amiért könnyen tanulja leczkéit, világra szóló lángész fog fejlődni?! Az ilyen fiú mind „apjára ütött", ha mindjárt sok esetben ki lehetne sütni, hogy az érdemes családfő deák korában gyakran ülte meg azt az ominosus padot, mely egy jámbor szürke állattól kapta a nevét. Ellenben ha a gyerek nem tanul, akár azért mert lajhár természete van, akár azért, mert feje oly kemény, mint az éretlen tök: a nevelőt okozzák érte. Miért nem tölti a tudományt tölcsérrel a fiú fejébe. Bizonyára maga sem tud semmit, s kontárság a mestersége. Mindenki ros szemmel néz rá, még a cselédek is. Hol az apa leczkézteti, hol az anya tesz neki szemrehányásokat. Kinézik a házból, mielőtt még fölmondanának neki. Hanem azért ezen keserű kenyérnek sok fogyasztója akad, mert hát utóvégre is kenyér. Szegény, szorgalmas tanulóknak, akik így tanév elején kitűnő érettségi bizonyítvánnyal, de üres zsebbel bukannak be a fővárosba, a nevelői állás első és utolsó reményhorgonyuk. „Non plus ultrá"-ja igényeiknek, legalább egyelőre. Ianem e nagy rideg városban, hol mindenki töri-marja magát a mindennapi kenyérért, csúffá kell taposniok egy pár czipőt, míg sikerül is, nem is elérniök valamit. Pedig nem ijednek vissza az utánjárás százféle nemétől. Sorra látogatják a szerkesztőségi irodákat, nagy alázatossággal kérve, hogy ajánlkozásuknak tér szorittassék az ujdonsági rovatban. Boldog isten! Ha teljesítenék magában véve ártatlan kívánságukat, a lap fele csupa ajánlkozással telnék meg. S azért „hármas érez" födi a szerkesztő mellét, bármily emberségesen gondolkozzék is máskülönben ... Aztán elmennek tisztelegni tanárokhoz, igazgatókhoz, nevelőintézetek tulajdonosaihoz, bemutatva bizonyítványaikat és ajánlóleveleiket. De „sokan vannak a hivatottak és kevesen a választottak". Megtörténik az is, hogy egyikmásik előtt pillanatra valamely előnyös állás tűnik fel csillogó ködkép gyanánt. De hajh, a föltételek csakhamar keserűen kiábrándítják, ha ugyan nem oly universális tehetség, aki mindenhez ért: zongoraveréshez, angol és franczia nyelvhez, rajzoláshoz, kereskedelmi levelek írásához, könyvvitelhez, gyorsíráshoz s igy tovább. Jár, kel, futkos, Pontiustól Pilátusig, sőt megtiszteli látogatásával Nagy Kristóf urat is, a ki tudvalevőleg a váczi utcza s a kristóftér sarkán lakik. Csodálatos egy uri ember ez. Örökké van valakire szüksége. Most nevelőre, majd meg korrepetitorra, azután ügyvédsegédre, majd fölolvasóra, olykor nyelvmesterre, némelykor titkárra, gyakran zongoratanítóra, de mindenkor valakire. Egész Budapesten nála kaphatók a legjobban fizetett kondícziók. Sohasem utasít vissza senkit, akármire ajánlkozzék is nála. Hát lesz az régi rosz tréfa járatosabb kollegák részéről, a vidékről csak az imént fölérkezett társaikat Nagy Kristóf úrhoz utasítani. A tapasztalatlan fiuk hűségesen sietnek fölkeresni a derék urat, a házmesternél kérdezősködve lakása után. A Cerberus igen emberségtudó férfiú. Karon fogja a kérdezősködőket, s kivezeti őket az utcza közepére, rámutatva az első emelettől a másodikig nyúló kőalakra. „Ott van Nagy Kristóf úr. Tessék vele megismerkedni"... " Megszólalt az iskola csengetyűje. Munkára szólítja az ifjuságot, a „haza reményét". Az egyházakban fölzendült a „Veni sancte spiritus!... Valóban, világosistd föl, oh szent lélek uz isten e sok ezer fiatal főt, szülők örömére, tanárok megelégedésére, a haza jóvoltára. Amen! Borostyáni Nándor.