Vasárnapi Ujság – 1876
1876-08-06 / 32. szám - Foemina 499. oldal / Elbeszélések; genreképek
28. SZÁM. 1876. XXIII. ÉVFOLYAM. II. Hogyha hegyen látok palotát, a gőg jut eszembe, Mely építé, mely büszke urába' lakik. Itt, mert völgybe vonult házat szemlélek, a melyet Lombok rejtenek el és csalit árnya fedez. Szende szerénységet sejt lelkem s ritka középszert, S e sejtést egy hon jobbjai ámenezik. III. Szép fríz a kapuban! mérthogy társatlanul állasz ? „Társatlan úrnőmnek képviselője vagyok." S mért állasz szomorún kapujában az édeni kertnek ? „A menny üdveihez sir vezet és siralom." Emlékkönyvi vers. A népet ne tekintsd: ha nagyobb vagy nála, szidalmaz. Hogyha hason, kicsinyes; hogyha kisebb, megutál. Hagyjad a félénket, hogy függjön a balga tömegtől. Néked az életirányt tűzze ki géniuszod. Napoleon. Vidd Northumberland, s lánczold le sziklaszigetre! Folyjon ezer köny bár, s nyögjön utána a szív. üt elitélte a nép, az örök jog szelleme s a menny. Mert a szabadságnak gyermeke s gyilkosa volt. Segits magadon. Vizbe esett az orosz, s szent Miklóst hívta segédül: „Megmentlek—szól a szent—de mozogj magad is." A fák és emberek. „A fák közt érzem magamat legjobban, az embert S embereket kerülöm."— Szólj, fiu, mért teszed ezt ? „Mert mig mindent vágy bekaparni magának az ember. Addig másoknak termi gyümölcsit a fa." Pest. A szükség mellett Pesten mért annyi pazarló Torkig evő s etető és a füléig adós ? Mert sok a bárgyú, kinek könnyű port szórni szemébe Ott, ahol épen nincs porba', homokba' hiány. A görög anthologiából. Euripidész a költő. Nem tied, Euripidész, ezen emlék : te az övé vagy. A te dicsőséged híre fuvallja körül. Demaineta. a spártai anya. Nyolcz hős magzatját vesztette Demaineta harczban, S mindnyáját egy sír halma alá temeté. Fájt szive bár, de könyet nem sírt, e szókra fakadt csak: „Én szültem néked, Spárta, e magzatokat." VASÁRNAPI ÚJSÁG. 503 Foemina. foemina; punctum!!! Elbeszélés. Az ellentétek és az összehasonlítás szeretete, ugy hiszem, a legtöbb emberrel vele születik, hisz saját érdemei vagy fogyatkozásaiért semmit se bámulhatnak vagy ócsárolhatnak , hanem bírálatuk tárgyát mindig más valamivel kell összemérniük, hogy megítélhessék nem azt, hogy mi voltaképen az a valami, hanem, hogy mi nem. Ha csak lelketlen tárgyakra szorítkoznának, még hagyján, de az emberi lényekről is ily modorban ítélnek. Életem különböző korszakaiban sokat szenvedtem e másokkal való összehasonlítás miatt, melynek eredménye részemre mindig nagyon hátrányos volt, és az én becses személyem becse nagyszerű devalváczióját eredményezte. Abban a gyászos emlékű időben, melyben Toronyi Ilon iránti hő szerelmem magas lánggal lobogott, azt a nagyban lehangoló értesülést kelle vennem, hogy imádottam szemeiben össze se vagyok hasonlítható azzal a bizonyos egyéniséggel, a ki előbbi széptevője talált lenni és igy bő vonzalmaim viszonzásául kaptam tőle egy kosarat. Mikor jó darab idő múlva boldog emlékezetű Izabellám férje lettem, naponkint kelle hallanom dicsbeszédét előbbi életpárja erényeiről és páratlan jelességeiről; a minthogy tán nem eléggé eszélyesen — sőt elmondhatnám, nagyon esztelenül •— szegény Izabellától kezét kértem volt, noha előbbi férje gyászát még viselte és sirhantját könnyűivel öntözte. Hogy ez az uri ember korhely, kártyás, iszákos volt, nejének mindenét elpusztította, vele gorombáskodott, sőt épen meg is verte, az mind semmiség volt. Hogy Izabella engem becsmérelhessen, néhaiját magasztalta, hogy engem bűnösnek kiálthasson, amazt a szentek közé emelte, s erőnek erejével siratta azon vesztését, a mi voltaképen rá nézve valódi nyeremény volt. Hát még mikor a Varasdiné asszony lakója lettem a három gombautczában a 75-ik szám alatt, akkor levék még folytonosan összehasonlítva előzőimmel, nagyszerű hátrányomra. Az előbbi lakót mindegyre példányképen állították előmbe; azt erősítették, hogy minden lakónak olyannak kéne lenni, mint az a lakó volt; az ő élet rendjének, gondolkodásmódjának, beszédjének, magaviseletének, modorának kelle lenni annak a mintának, amelyhez a többiek alkalmazkodjanak. Senki se csodálkozhatik rajta, ha megvallom, hogy ez eljárások következtében, lelkemből meggyűlöltem előzőmet. De hát osztán miért nem költöztem legott ki arról a szállásról ? Hát, az igazat megvallva, az az eljárás korántsem olyan könnyű, mint amilyennek látszanék. A szobák, megengedem, hogy bútorozva voltak kiadva és igy bőröndjeim s holmi apróságaim bemálhálásán kivül a hurczolkodás nem sok bajomba került volna; de hát nekem már természetem a halogatás, nem vagyok amolyan izgó-mozgó féle, s főleg a lakásváltoztatás mindig nagy alkalmatlanságomra van. Én azzal tartok, hogy sokkal jobb tűrni az ismert roszat, mint olyaknak sietni elébe, amelyeket nem ismerünk. Mindig megvan az a lehetőség, hogy a nagyon erélyes tevékenység semmi jót se eredményez ; a tűrésben, várásban, szenvedőlegességben pedig mindig van némi filozófia. Így hát megmaradtam a Varasdiné asszony lakójának. Hisz utóvégre is, bárhová költöztem volna, mindenütt fenforgott az az eshetőség, hogy előzőmmel hátrányomra hasonlítgassanak össze. De ezért nehogy azt gondolja valaki, mintha akár szállásomat, akár háziasszonyomat Vajasdiné asszonyt szerettem volna. A háziasszonyok — hosszas tapasztalatim tanúsításai szerint — kétfélék: mézes-mázosak és ecsetesek. Vajasdiné asszony a mézes-mázosok sorába tartozott. Egyedüli életmódja abból állott, hogy kibérelt egy nagy lakrészt s abból egyesével vagy párjával albérlőknek adta ki a szobákat. Nagyon sokat tartott becsületességére, már tudniillik, az ő értelmezése szerint, különben igen jól értette mesterségét : lakói után lehető legnagyobb hasznot húzni. Ő maga egy kis lyukban tanyázott, a mely konyhának igen setét, pinczének igen világos lett volna, nem vonakodott ugyan a cselédi teendőktől, de mégis volt, némi alárendelt hivatalnoka, egy inkább vagy kevésbbé makacs, és mindig éhes szolgáló képében, akit rendesen „leánynak" czímezett. A küldözgetést nem igen kedvelte, nem mintha átallotta volna lakóit lekötelezni, hanem mivel a járás, nehéz lélegzése miatt, terhére volt. Nagyon pontos és némileg terjedelmes nőszemély volt, egy kis hajlammal az asthmára, meglehetős rekedtes hanggal és oly modorral, a melyet lihegőnek és révezetesnek lehetne mondani. Pofonyos széles arczán rendesen egészségtelen pir derengett és holmi édeskés, vagy helyesebben, boldogtalan mosoly lebegett. Fénytelen vagyis inkább üveges fényű szemei nyugtalanul és bizonytalanul forogtak jobbra balra, mint a háborgó vizű kikötőben horgonyozó hajók. Rendszerint rücskös fekete csipke főkötőben jelent meg, melyen keresztül helyenként fésületlen szürke haja látszott, imittamott barna papír-darabkákba facsarva; nem karcsú derekát lágyan ölelte egy nagy virágú karton köntös — de ünnepélyes alkalmakkal kopott fekete atlaszban diszlett, nyakán nem hószin fehér, kétes jellemű csipkével, színe hagyott szalagok csokrával és egy tetemes ál-cameoval. Vajasdiné asszony nyíltan bevallotta, hogy szobái nem divatosan és mutatósan bútorozták; ez igaz is volt annyira, hogy ha kopottaknak mondanák, sem esnénk rágalmazás bűnébe. A függönyök élő tanúbizonyságai voltak a háziasszony foltozási művészetének, a székek és asztalok nem álltak rendületlenül, sőt mikor rájuk ültél, hatalmas nyögéssel csenkedtek az enyv és a kellő gyógykezelés után, a padlás hatalmas repedésekkel tátongott, tarka - barka festését évek füstje, pora borította, a falakon a melléjök helyezett székek karjai, vagy hozzájuk taszított asztalok szélei nyomát a fehér vakolás mutogatta, valamint több-kevesebb feketélő vékony vonások jelezték egyik-másik előzőmnek kedvenczebb helyét, hol gyertyáját vagy szivarát gyújtogatta. De ha Varasdiné asszony szobái divatosságát, fényét nem magasztalta is, annál nyomósabban vitatta kényelmességüket. Ő tán a kényelem alatt rondaságot meg piszkot érzett. ,,Az urak", megjegyző háziasszonyom, „szeretik a kényelmet, meg azt, hogy őket semmi se gondrozza. Nálam kedvöket tölthetik e részben. Egynémely finnyás bérlő, még a szivarozást is eltiltaná lakóitól, de nekem ez nem természetem. Más még szót tesz értté, ha sáros lábnyomokat lát pamlagon, én ilyesmiben meg nem botránkozom. Nálam nincs mit elpiszkolni", — ez állítása ellenében nem is lehetett valamit felhozni— „aztán nem azért bérlem szobáimat néhány év óta, hogy meg ne tanuljam, hogy az urak szeretnek urak lenni, könyök-kedvökre élni; szeretik, ha kedvöket töltik, utánuk járnak, apró kényelmeikről gondoskodnak. Ha valamelyik uraság ezekben a szobákban nem találja magát kényelemben, én csak azt mondom, hogy az nem az én hibám." Varasdiné asszony bérlői több évi tapasztalataiból megtanulta volt számba nem venni a házi tisztaságot, csinosságot. A férfi természetesen nem kedveli, hogy a mindennapi élet szükségeihez megkívántató legközönségesebb eszközöket eldugdossák, mint a nők szokták tetsző tisztaság, rend és csin okáért. De Varasdiné a rondaság, a por szeretetét csakis saját hanyagsága elpalástolásáért fogta a férfi nemre. Azonban nem is egészen ezért támadt ellenszenv bennem háziasszonyom iránt. Az nem tetszett nekem, hogy nálamnál minden tekintetben véletlenül feljebb becsülte azt az egyéniséget, aki előttem volt bérlője e lakosztálynak.