Vasárnapi Ujság – 1878
1878-06-02 / 22. szám - A vész előjelei. (Bukarest május 21.) 350. oldal / Eredeti levelezések
350 nekem most a tengeren járnom, mert ezek a sohajtások orkánnak is beillenek .... Lisznyay stylusában szólva. Harmad napja, hogy master Tompánál dégálok. Czivakodunk mint az istennyila , ismered az én szende, békeszerető, angyali természetemet, hanem ez a kapczáskodó komisz páter Tompa mindig dühbe hoz. Holnap után megyünk Sárospatakra . . . érjünk csak a Tiszához vagy Bodroghoz, majd belököm őkelmét. Patakról pedig én Szatmárra és illetőleg Erdődre vágtatok. Nagyon várnak ott, hé, hát sietek. Sietek pedig nem csak Erdődre, hanem ezen levelet bevégezni is, mit azonnal meg is teszek, mihelyt tégedet családostul,különösen komámaszszonyt, Julcsát, Laczit s magadat összevissza csókollak .... persze csak igy szárazan. Ha megházasodom, tudósitlak, hogy a hányadik égbe röpültem. Addig isten veled! — hű, igaz etc. barátod Petőfi Sándor. Közli: Szász Károly. VASÁRNAPI ÚJSÁG, 23. SZÁM. 1878. xxv. ÉVFOLYAM. A vész előjelei. Bukarest, május 21 John Bull gyürkőzik, boxirozásra szorítja öklét, egyik lábát már a Márvány-tengerig előretolta, másikkal egész Indiáig hátra támaszkodik >' jó széles alap, csak az a baj, hogy nagyon is széles ! A muszka meg az Amur, Oxus és Dnnester partjaitól a Jeges-tengerig fölkergeti mérhetlen birodalma népét, pénzt keres és vesz fel ott és olyan áron, ahol és hogy kaphat, fegyverek millióit, ágyukat, torpedo-pokolgépeket, orgyilkos kalózhajókat teremt. Dzsengiz khán, Attila, Tamerlán ébredjetek fel, im bekövetkezett a ti időtök, a népvándorlások rettenetes kora, csak az öldöklő szerszámok alakja változott meg, a mivel a XIX. század (!) csatabárd és nyílvesszők helyett ólomesővel gyilkol s az ég legbőszebb zivatarát megszégyenítő dörgő villámot és vas mennyköveket szór. Olyan ez a föld két legnagyobb birodalmának fenyegetőzése, mint mikor az alföld végetlen síkján kelet és nyugatról egyszerre borul el az ég; előbb fényes szegélyű tornyos fellegek emelkednek, öltve hajó, sárkány, elefánt s más óriás alakokat, mindig nagyobbakat, mindig sötétebbet, majd eltűnik és egybeforrnak az egyes alakok, óriás hegyekké változnak át, melyeknek csúcsain mint havasok ormán vakító fehéren ragyog a fény, míg lejebb komor fenyvesek és sötét szürke sziklák feketesége borong. Csakhogy e hegyek, ez agyonnyomással fenyegető bérezek nőnek, forrongnak, magasodnak, s félelmes gyorsasággal közelednek mindenfelől . . . még egy percz — s a napfényt megdöbbentő sötétség váltja fel, a tikkadt jégben kivehetetlen tompa moraj zúg, a végitéletnap látszik közeledni. Az állatsereg elbuvik s a földre lapul, az utas szorongva tekint szét menhely után, a gazda aggodalommal kémli a sárkányfarkakat, a kavargózó, forrongó fehéres felhőcsíkokat, a baljóslatú tompa morajt, s könyörögve emeli szemeit az égre: ments meg uram a veszedelemtől! Most egyszerre itt is, amott is egy-egy forgó szél kerekedik, mely port, szemetet, giz-gazt összekavarva, fát kanyarogva, tiporva lábával a földön, fejével mind feljebb-feljebb nyúlva, míg belefonja majd üstökét a sötét felhőbe s leragadja belőle az első dörgő villámot, s rögtön utána a zugó jégesőt, vagy a még szörnyűbb felhőszakadást. Nem folytatom e szörnyű képet tovább, és ott állunk most, hogy az első forgó szél kezdi a tánczot, 25—30,000 ádáz, kétségbeesett felkelő mohamedán ez a Rhodope és Kara-Balkán táján, előszele a nyugatról közeledő terhes fellegnek. Minő lesz maga a zivatar, ha előfuvallata is ily óriás, minő lesz a pusztulás, midőn e 300 millió ember felett rendelkező két hatalom birokra kél — ki tudná azt megjósolni? De amig mi, mint az imádkozó földmives, szemeinket az égre fordítva, a mindenhatótól csengünk oltalmat, nem vesszük észre, hogy hátunk megett gonoszok ólálkodnak vagyonunk s életünk után, s tán az első lecsapó villám pillanatában fejünkre gyújtják házunkat, kik gunykaczaj közt ülnek majd torz temetésünkön, hogy elég bárgyúk voltunk melengetni a kígyót önnön keblünkön még akkor is, midőn már rég öltögeti falánkját ellenünk. Ha még a Grünwald hazafias figyelmeztető felkiáltása sem bír megmozdítani, hogy tapossuk szét a felvidéken, meg az alvidéken, meg a nem kevésbbé mérges, bár pillanatra meghunyászkodott Erdélyben sziszegő kígyók fejét ? Bizony mondom, ha nem látunk haladéktalanul munkához, állami létünk ezer éves jubileuma nemzetünk halotti miséjévé lesz! De még van egy veszély, mely e borzasztó lázas földrész felől, és örökös csatatérről mint az elbömbölt ágyuk nehéz füstje, miután vastekéje rég bevégezte gyilkoló munkáját, végig terülve a földön, kéngőzével viruló növényeket, és munkás hangyák és méhek s rövid életüknek örvendő hímes pillangók életét fojtja el; a villám robogásával csapott le amaz s zúrott szét egy-két nemes éltet, — lassan, látatlanul földre lapulva terjed emez, de nyomán száz meg száz ártatlan lénynek fulladozó, eltorzult alakjai vonaglanak. Igen, uraim, jön a dögvész.' Nem én vagyok első, ki lapok utján fölkiáltok, és remegő ujjal rámutatok a sárga rémre, mely már itt-ott hazánk földjén is áldozatokat ragadott el; jól tudom, hogy amit most mondok, túlzásnak fogják mondani otthon, egy megrémült ember lázas képzelődésének talán, tudom azt is, hogy az életüket tulságig féltők ideges sziveiben félelmet keltök, de nemzetem szeretetének végtelensége nem hagy nyugodni, míg el nem mondom, amiket e részben láttam, hallottam. Kezdve az Olt torkolatától végig az egész Dunamentén le Galatzig sőt Szulináig, háromnégy mértföldnyi széles övön, továbbá az összes vasutak mentén, tehát ott, hol a világot czivilizáló, keresztyént boldogító munszkasereg honol, pusztít a járvány, halnak az emberek mint ősszel a légy. Az orvos urak elnevezték a bajt köteges hagymáznak, de ha visszagondolok mind azon elbeszélésekre, melyeket egykor Konstantinápolyban az 1831-ki járványról hallottam, azt kell gyanítanom, hogy a szelídített hagymáz név alatt valóságos pestist, dögvészt kell érteni. Kétféle jelenségeket észleltek itt eddig, egyik az, hogy az ember elkezd bágyadt, sápadt lenni, érzi ugyan, hogy egész lénye beteg, de semmi olyan láz vagy átalános elgyöngülés nem fogja elő, hogy ágyba kényszerítse, 4—-5 napi ily kornyadozásra egyszerre lehull lábairól és ekkor néhány óra alatt megszűnt élni; orvosok állítása szerint a belek lyukadoznak ki, s így természetesen segélyre még gondolni sem lehet. Aztán az elitiphusz átragadása azokra, kik rosz gyomruak és durva módon táplálkoznak, mint a boldogtalan rumun nép, mely. 200 napnál többet böjtölve évenként, ekkor egyedüli tápláléka durva keményre főzött mamaliga s egy kanál eczet vagy egy vörös hagyma, sőt ki még nem böjtnapokon is a megszokás folytán legfeljebb egy kis tejet vagy 2—3 keményre főtt tojást tesz mindig fő tápláléka, a mamaliga mellé, iván rá rengeteg mennyiségű vizet és pálinkát. A másik járvány erősebb, vérmesebb embereket támad meg. Minden előbetegség nélkül száraz-forró láz sújtja le az embert, másod- vagy harmadnap hónalján vagy nyakán, hátán ökölnyi daganat támad, s többnyire erre néhány óra alatt beáll a halál; az egész betegség ritkán tart 3—4 napnál tovább. Már hogy ez is hagymáz-e, azt tessék elhatározni doctus doktor uraiméknak, énnekem egy hires sztambuli orvos épen igy beszélte el a pestis jeleit. Némely vidéken különös szeszélyt mutatott e járvány az eladó lányok iránt, a Vede mentén egy 100 házas faluban 20 lány halt el benne néhány hét alatt. Az elesett katonák elhívják jegyeseiket maguk után" mondák a mindenben zúgolódás nélkül, megnyugvó jámbor parasztok. És hogy a vész mennyire ragadó, annak is tudok egy megdöbbentő példáját: Paraipánon — a Duna partján — egy egész család elhalt egy hét alatt, csupán egy kis 6 éves lányka maradt meg, ezt az elhagyatott árvát szánakozásból felfogadá egy távoli rokon, s im néhány napra ezek közt is kiütött a ragály s az egész háznépet elragadá. A főbb városokban kevesebb a kór, de hisz itt az elővigyázati szabályok, a számos gyönyörű, kényelmes és ingyen kórházak — mely téren Románia minden más állam fölött áll — hatalmas gátul szolgálnak; de falun a népnek orvosa sincs, ha volna, sem menne felé sem, itt még a beteget keresztcsókolással pópák, vagy ráolvasással, babonával vén kuruzslók gyógyitják, és midőn az igy elhagyatott meghalt, teljes léleknyugalommal mondják rá: „Nem volt több napja, ugy akará az Isten!" Nélkülözhetlen fő dolognak azt tartják, hogy az utolsó kenetben részesüljön s égő gyertyával kezében haljon meg, ekkor — mondják — a murti bine (jól halt meg). Nem kétlem, hogy hazánkban megtétetnek az egészségügyi elővigyázatok. Nem is rémítgetni akarok, hisz a járvány itt sem ölt ijesztő mérveket, de rámutatni a vészre kötelességemnek vélem. Irodalom és művészet. A hét legérdekesb irodalmi újdonsága egy kis vörös boritéku füzet, a Franklin-társulat kiadásából, VIII. és 127 lapon s e czim alatt: Petőfi-reliquiák 1841—1849, gyűjtötte Halasi Aladár. Az előbeszédet Gyulai Pál irta hozzá, röviden jellemezve már eleve a füzetben összegyűjtött dolgokat, s e kis bevezetésben is tanúságát adva, hogy Petőfi megítélésére s méltatására senki sem illetékesebb nála. A füzet tartalma: Vegyes dolgozatok, Lapok P. S. naplójából, P. proklamácziója, i politikai czikkek 1848-ból, a franczia forradalom nevezetesb eseményeinek jegyzetekben összeállítása stb. Azután levelek, melyek közt az Arany Jánoshoz irt tizenegy levél a legérdekesebb; a Bemhez irt két levele, valamint több más közlemény is, a mi e füzetben most együtt van, lapunkban látott először világot. A kis gyűjteménynek főérdeme épen az, hogy ami eddig elszórva jelent meg itt ott, lehetőleg összegyűjtve adja. Mivel pedig kétségkívül még sok lappang itt-ott, elszórva vagy kegyeletes kezek által őrizve, óhajtandó , hogy mire a reliquiák e kiadása elfogy (remélhetőleg mielőbb) addig ismét új anyag gyűljön össze a közlésre. * — A gyűjtő végül nagy fáradsággal állította össze a Petőfi-irodalmat (hazait és külföldit), jelesen a Petőfitől megjelent önálló munkákat, a Petőfi fordításokat nyelvek szerint, s végre a magyar és német hírlapokban s folyóiratokban Petőfi életére s költészetére vonatkozó adatokat, bírálatokat, közleményeket, 1847— 1878. — Valóban e kis füzet igen becses — s hiszszük : szivesen látott — adalék legnépszerűbb költőnk ismeretéhez; mert a mi tőle itt összegyűjtve van, az őt mintegy pongyolában mutatja, lelkületébe, szivébe hagy pillantani, sőt — a verseiben is legőszintébb és átlátszóbb kedélyt — itt még átlátszóbb világításban tünteti föl; legyen bár ez által szeretetre méltóbbá, vagy kevésbbé azzá. Reánk azt a hatást tették e reliquiák, melyeket egyenként nagyrészt már ismertünk, hogy Petőfi egyénisége, itt együtt véve, épen nem veszit általok. — A füzet ára csak 80 kr. A képzőművészeti társulat junius elején egy uj vállalatot indit meg. Az országos képtár méreme" Ehhez mai számunk is szolgáltat egy érdekes adalékot. — Szerk.