Vasárnapi Ujság – 1883

1883-06-17 / 24. szám - Inczédi László. Ir dalok: 1. Nevét ne sóhajtsad. 2. Távol van a hontól. 3. A minstrel (Moore Tam.) 382. oldal / Költemények - Emlékezés az utolsó lengyel forradalomra. Hegyesi Márton 382. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyak

24. SZÁM. 1S83. xxx. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSAt1. 383 vége, mely jobb volt az oroszokénál; egy varsói kereskedő-család, a Wichert-család gyilkosainak ez vezette egy átirattal nyomába az orosz rend­őrséget. De hát kikből állott s hogy volt szervezve ez a titkos lengyel nemzeti kormány­? önkényte­len ez a kérdés tolul mindenkinek agyába ezek hallatára. Azt bizony nem tudja senki. Az orosz kormány vérbe tudta fojtani a lengyel fölkelést, de annak, hogy kik voltak a kormány tagjai s mikép volt az szervezve, nem tudott nyitjára jönni soha. Sokan azt gyanítják, hogy a szervezet a Mazzini-féle tizedes rendszerre volt alapítva, melynek lényege abban áll, hogy a tagok kö­zül mindenki csak fölebbvalóját s az aláren­delt tíz tagot, de társait senki sem ismeri. En­nek lehet ezen föltevés szerint tulajdonítani azt, hogy sem a kínzások, sem a pénzigéretek nem tudták nyomára vezetni a lengyel nemzeti kor­mány szervezetének az orosz kormányt. Nyilt dolog volt, hogy a párisi komité élén Czartoryski László herczeg áll, ki legin­kább az európai diplomácziára való hatást te­kintette fő feladatának; azonban a kiadott ren­deletek meghozatalának gyorsaságából követ­keztetve az is világos volt mindenki előtt, s így az orosz kormány előtt is, hogy a főintéző szellem, tehát a kormány feje, bent van Var­sóban. Csak azokról tudta meg az orosz kormány s az európai sajtó, hogy tagjai voltak a nemzeti kormánynak, kik vagy elhullottak a csatatéren, vagy az orosz kormány kezei közé jutottak. Tudjuk nevezetesen, hogy a Babicenél április­ben elesett Budkievicz és Bodzimirski, s hogy az elfogott Bogdanovicz és Volovski, ki pedig orosz államtanácsos volt, a nemzeti kormány tagjai valának. Bogdanoviczot ki is végezték. Ehhez is azon fölszólítást intézte Chrusjejev tábornok, a kivégeztetésre kirendelt csapatok parancsnoka, hogy kérjen kegyelmet, hiszen még oly fiatal. «De van az ügy, örök az igazság, a­melyért küzdöttem», válaszolt ez. A tábornok nem engedett oly könnyen, fölem­lítette előtte siró édes­anyját is, s biztosította őt, ha maga kéri, a kegyelemről. «Anyám pi­rulna miattam, ha az orosztól, hazám gyilkosá­tól kegyelmet kérnék», volt ennek elutasító végválasza. Másra nem tudta rásütni a részvételt a nemzeti kormányban az orosz hires rendőr­ség sem. Berg tábornok, Varsónak és Lengyelország­nak a nyár folyamán kinevezett katonai parancs­noka, midőn megismerte a helyzetet, így nyilat­kozott Konstantin főherczeg előtt: «Felségeden és rajtam kivül itt mindenki a forradalmi kor­mány tagja». Körülbelül igaza volt, legalább azon módosítással, hogy alkalmasint Konstantin főherczeg is vagy bent volt a lengyel nemzeti kormányban, vagy egyetértett azzal. Nem újság az ilyen az orosz főherczegek politikai eljárá­sában. A diplomácziai hadjárat is megindult Len­gyelország érdekében mindjárt a forradalom kitörése után. Franczia- s Angolország és Ausztria orosz­ellenes állást foglaltak el. Pétervárra menesztett jegyzékeikben azt ajánlották az orosz kormány­nak, hogy adjon a lengyeleknek alkotmányt és amnesztiát. Poroszország ellenben már február 8-ik napján szövetségre lépett Oroszországgal, kötelezvén magát, hogy a területére lépő len­gyeleket lefegyverezi, az orosz csapatoknak pedig szabad átvonulást enged. Bismarcknak ezen eljárása ugyan a porosz képviselőházban február 28-án 246 szavazattal 57 ellenében rosszaltatott, hanem arra Bismarck, szokása sze­rint, rá sem hederített, s haladt a maga utján tovább. Az orosz kabinet, talán ezen szövetségben, talán a nyugati hatalmak érdekegység-hiányá­ban bízva, ápril 14-iki válaszában visszautasítá, mint belügyeibe való beavatkozást, a nyugati hatalmak jegyzékét. A czár azonban márczius 31-iki kiáltványában, melyben a többek közt azt is mondá: «az ország politikai életének uj kor­szakot nyitni kötelességünk,»— amnesztiát ígért azoknak, kik május 13-áig meghódolnak, de ezt­­ még a nemzeti kormány utasította vissza ápril 12-én kelt proklamácziójában. Hosszabb tanakodás után, június 18-án, ismét sürgönyöket küldtek a nyugati hatalmak a pétervári kabinethez, külön-külön, s nem együttesen. Az együttes sürgönytől Kechberg gróf, Ausztria külügyminisztere irtózott, ezt a formális szövetség kifejezésének tekintvén. E sürgönyök tartalmazták a híres VI. pontot. Most már követeltek a nyugati hatalmak. Köve­telték az amnesztiát, a népképviselet behozatalát, a hivatalokba kizárólag lengyeleknek alkalma­zását, a vallásszabadságot, a lengyel nyelv alkal­mazását, s rendes és törvényes ujonczozási rendszert. Gorcsakov herczeg julius 14-iki válaszában e kívánalmakat is visszautasította. Kezdett beborulni Európa békéjének ege. Nemcsak az angol független lapok, hanem franczia félhivatalosok is igen éles hangot hasz­ a­­áltak az orosz kormány ellen s élénken csör­tették a kardot. Most már nem Valevski, ki idő­közben, junius 25-én elbocsáttatott, hanem Drouyn de l'huys volt franczia külügyminisz­ter, ki jobban alkalmazkodott III. Napoleon császár akaratához. III. Napoleon pedig háborút akart. Minden jel igazolta ezt. Midőn a nemzeti kormány egy memorandumban Európa tudtára adta, hogy még a VI. pont sem elégítette volna ki Lengyel­országot, III. Napoleon e memorandumot a hi­vatalos «Moniteur» hivatalos részében tétette közzé, nagy bámulatára és megdöbbenésére az európai diplomácziának, ez által félhivatalosan elismervén a lengyel nemzeti kormányt. Biaritz­ban pedig, hol a fürdői idényt tölteni szokta, nyilvánosan fogadta Czartoryski herczeget, s az orosz követnek, Budberg bárónak erős koszu­ságára tüntetőleg sétálgatott azzal. S midőn látta, hogy Ktechberg gróf és Pal­merston lord zsebre rakják az orosz visszauta­zást s meg akarnak elégedni a nyert kudarczczal, egy csattanós tromfról gondoskodott Európa, de különösen Oroszország részére. November 5-én a szenátust megnyitó beszédében az 1815-iki szerződéseket megszünteknek jelentette ki s azt adta tudtul, előre fenyegető hangot használván az azt elfogadni nem akarók ellen, hogy az európai uralkodóknak Párisban tartandó kon­gresszusát hozta javaslatba, mely véglegesen intézkednék az európai összes kérdésekben, tehát a lengyel kérdésben is, terveit a La guer­ronniére által íratott félhivatalos röpiratban még inkább megvilágosítván. Erre lett aztán megdöbbenés nemcsak a kabinetekben, hanem a tőzsdéken is. A háború napról-napra bizonyosabbá vált. Az arany-agió a bécsi tőzsdén, mely október végén 11,75 szá­zalékon állott, november 20-ára 24 százalékra szökött föl, hogy Minden valószínűség szerint úgy látszott, a külsegély, a fegyveres beavatkozás, melyre a nemzeti kormány mint egyedüli re­ményre számított, csakugyan be fog követ­kezni. Tudta azt jól a nemzeti kormány, hogy a lengyel fölkelők nem győzhetik le a muszká­kat, eddig is csupán azért engedte omlani a vért, mert remélt III. Napoleonban. Most már fölpirkadóban volt a reménynek piros hajnala. Minden lengyel szív örömtől lázasan dobogott, s már előre látta lelki szemei­vel, hogy hazája független és szabad. Az utolsó lengyel forradalom ügye ekkor állott célpontján, s ezzel végződött annak má­sodik korszaka. III. A harmadik s utolsó korszak a csalódás és az agónia korszaka volt. A pirkadó hajnalra ború s aztán gyorsan sötét éjjel következett, befödvén fekete szár­nyával az elpusztított falvakat, az ujonan ásott sírdombokat, az akasztófákat s a fényes re­ményeket. Váratlanul uj kérdés merült föl s ez kezdte foglalkoztatni az európai diplomatákat. November 15-én meghalt VII. Frigyes dán király s utódja IX. Keresztély lett, ki a glücks­burgi ágból származott. Ez birtokába vette s szorosan Dániához csatolta a lauenburgi és schleswig-holsteini herczegségeket is, pedig eze­ket az augustenburgi ágból származott Frigyes herczeg a magáéul reklamálta s a német szövet­ség is a Bundhoz tartozóknak tekintette. A Bund félre tette a német reform fölötti harczot s kizárólag a schleswig-holsteini kérdés megoldá­sára szentelte idejét és erejét. Dánia nem akarta kiengedni a dán alkotmány kötelékéből a her­czegségeket, a Bund elhatározta az exekucziót, ennek végrehajtását Ausztriára és Poroszor­szágra bizta, ezek csapatai be is nyomultak Lauenburgba és Holsteinba, s deczember 24-én elfoglalták Altonát. Igy tört elő a schleswig-holsteini kérdés egész élességében s nemsokára az Eider partján is dörögtek az ágyuk. Anglia most már kizárólag ezen kérdéssel foglalkozott. Dániához nemcsak az uralkodóház rokonsági köteléke, hanem anyagi érdek is csa­tolta s ez az angol kabinet előtt mindig a leg­főbb tekintetben részesült. Hogy tehát a schles­wig-holsteini kérdés előnyös megoldása annál inkább lehetővé tétessék s ne zavartassák az ös­sze más komplikácziók által, Palmerston III. Napóleon kongresszusi javaslatát határo­zottan elutasította. Angliától mostantól fogva irthatta az orosz zavartalanul a lengyel nemze­tet, nem forgott fenn anyagi érdek annak meg­akadályozására. Ausztria is csak elvben fogadta el a kon­gresszusi javaslatot, tényleg azonban nem. Nagy oka volt félnie neki is attól. Így aztán felbomlott a nyugati hatalmak egyetértése, mely, legalább Ausztria részéről, addig sem volt soha őszinte. Hiszen Ausztria tényleg eddig is a legellenségesebben viselte ma­gát a lengyel fölkeléssel szemben. Lefoglaltatta az Orosz-Lengyelországba becsempészni czél­zott fegyvereket, megakadályozta Galicziában a csapatszervezéseket, így tette lehetetlenné pél­dául Visockinak, hogy Radzivilovnál a megálla­podáshoz képest Horodynski segélyére mehes­sen, lefegyverezvén annak csapatait vezérestől együtt; házkutatásokat rendelt s elfogatáso­kat eszközölt az orosz kormány érdekében. Már májusban nevezetesen átkutatta Csáky Kálmán grófnak Rákóczi kastélyát, lengyel fegyverek után szaglászván ottan. Elfogatta Nyíregyházán Prokoidot s Debreczenben Szö­rényi Arthur jogászt s elfogatta Gergelyi Ti­vadar mostani képviselőt, azzal gyanúsítván őket, hogy a lengyel nemzeti kormány megbí­zottjai. Szörényit, ki azelőtt Garibaldinál szol­gált, állítólag Komáromba hurczolták; attól fogva nem hallottunk többé hírt róla. A kisebb államok, még Olaszország is, elfogadták ugyan a kongresszusi javaslatot, de

Next