Vasárnapi Ujság – 1883
1883-06-17 / 24. szám - Inczédi László. Ir dalok: 1. Nevét ne sóhajtsad. 2. Távol van a hontól. 3. A minstrel (Moore Tam.) 382. oldal / Költemények - Emlékezés az utolsó lengyel forradalomra. Hegyesi Márton 382. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyak
24. SZÁM. 1S83. xxx. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSAt1. 383 vége, mely jobb volt az oroszokénál; egy varsói kereskedő-család, a Wichert-család gyilkosainak ez vezette egy átirattal nyomába az orosz rendőrséget. De hát kikből állott s hogy volt szervezve ez a titkos lengyel nemzeti kormány? önkénytelen ez a kérdés tolul mindenkinek agyába ezek hallatára. Azt bizony nem tudja senki. Az orosz kormány vérbe tudta fojtani a lengyel fölkelést, de annak, hogy kik voltak a kormány tagjai s mikép volt az szervezve, nem tudott nyitjára jönni soha. Sokan azt gyanítják, hogy a szervezet a Mazzini-féle tizedes rendszerre volt alapítva, melynek lényege abban áll, hogy a tagok közül mindenki csak fölebbvalóját s az alárendelt tíz tagot, de társait senki sem ismeri. Ennek lehet ezen föltevés szerint tulajdonítani azt, hogy sem a kínzások, sem a pénzigéretek nem tudták nyomára vezetni a lengyel nemzeti kormány szervezetének az orosz kormányt. Nyilt dolog volt, hogy a párisi komité élén Czartoryski László herczeg áll, ki leginkább az európai diplomácziára való hatást tekintette fő feladatának; azonban a kiadott rendeletek meghozatalának gyorsaságából következtetve az is világos volt mindenki előtt, s így az orosz kormány előtt is, hogy a főintéző szellem, tehát a kormány feje, bent van Varsóban. Csak azokról tudta meg az orosz kormány s az európai sajtó, hogy tagjai voltak a nemzeti kormánynak, kik vagy elhullottak a csatatéren, vagy az orosz kormány kezei közé jutottak. Tudjuk nevezetesen, hogy a Babicenél áprilisben elesett Budkievicz és Bodzimirski, s hogy az elfogott Bogdanovicz és Volovski, ki pedig orosz államtanácsos volt, a nemzeti kormány tagjai valának. Bogdanoviczot ki is végezték. Ehhez is azon fölszólítást intézte Chrusjejev tábornok, a kivégeztetésre kirendelt csapatok parancsnoka, hogy kérjen kegyelmet, hiszen még oly fiatal. «De van az ügy, örök az igazság, amelyért küzdöttem», válaszolt ez. A tábornok nem engedett oly könnyen, fölemlítette előtte siró édesanyját is, s biztosította őt, ha maga kéri, a kegyelemről. «Anyám pirulna miattam, ha az orosztól, hazám gyilkosától kegyelmet kérnék», volt ennek elutasító végválasza. Másra nem tudta rásütni a részvételt a nemzeti kormányban az orosz hires rendőrség sem. Berg tábornok, Varsónak és Lengyelországnak a nyár folyamán kinevezett katonai parancsnoka, midőn megismerte a helyzetet, így nyilatkozott Konstantin főherczeg előtt: «Felségeden és rajtam kivül itt mindenki a forradalmi kormány tagja». Körülbelül igaza volt, legalább azon módosítással, hogy alkalmasint Konstantin főherczeg is vagy bent volt a lengyel nemzeti kormányban, vagy egyetértett azzal. Nem újság az ilyen az orosz főherczegek politikai eljárásában. A diplomácziai hadjárat is megindult Lengyelország érdekében mindjárt a forradalom kitörése után. Franczia- s Angolország és Ausztria oroszellenes állást foglaltak el. Pétervárra menesztett jegyzékeikben azt ajánlották az orosz kormánynak, hogy adjon a lengyeleknek alkotmányt és amnesztiát. Poroszország ellenben már február 8-ik napján szövetségre lépett Oroszországgal, kötelezvén magát, hogy a területére lépő lengyeleket lefegyverezi, az orosz csapatoknak pedig szabad átvonulást enged. Bismarcknak ezen eljárása ugyan a porosz képviselőházban február 28-án 246 szavazattal 57 ellenében rosszaltatott, hanem arra Bismarck, szokása szerint, rá sem hederített, s haladt a maga utján tovább. Az orosz kabinet, talán ezen szövetségben, talán a nyugati hatalmak érdekegység-hiányában bízva, ápril 14-iki válaszában visszautasítá, mint belügyeibe való beavatkozást, a nyugati hatalmak jegyzékét. A czár azonban márczius 31-iki kiáltványában, melyben a többek közt azt is mondá: «az ország politikai életének uj korszakot nyitni kötelességünk,»— amnesztiát ígért azoknak, kik május 13-áig meghódolnak, de ezt még a nemzeti kormány utasította vissza ápril 12-én kelt proklamácziójában. Hosszabb tanakodás után, június 18-án, ismét sürgönyöket küldtek a nyugati hatalmak a pétervári kabinethez, külön-külön, s nem együttesen. Az együttes sürgönytől Kechberg gróf, Ausztria külügyminisztere irtózott, ezt a formális szövetség kifejezésének tekintvén. E sürgönyök tartalmazták a híres VI. pontot. Most már követeltek a nyugati hatalmak. Követelték az amnesztiát, a népképviselet behozatalát, a hivatalokba kizárólag lengyeleknek alkalmazását, a vallásszabadságot, a lengyel nyelv alkalmazását, s rendes és törvényes ujonczozási rendszert. Gorcsakov herczeg julius 14-iki válaszában e kívánalmakat is visszautasította. Kezdett beborulni Európa békéjének ege. Nemcsak az angol független lapok, hanem franczia félhivatalosok is igen éles hangot hasz aáltak az orosz kormány ellen s élénken csörtették a kardot. Most már nem Valevski, ki időközben, junius 25-én elbocsáttatott, hanem Drouyn de l'huys volt franczia külügyminiszter, ki jobban alkalmazkodott III. Napoleon császár akaratához. III. Napoleon pedig háborút akart. Minden jel igazolta ezt. Midőn a nemzeti kormány egy memorandumban Európa tudtára adta, hogy még a VI. pont sem elégítette volna ki Lengyelországot, III. Napoleon e memorandumot a hivatalos «Moniteur» hivatalos részében tétette közzé, nagy bámulatára és megdöbbenésére az európai diplomácziának, ez által félhivatalosan elismervén a lengyel nemzeti kormányt. Biaritzban pedig, hol a fürdői idényt tölteni szokta, nyilvánosan fogadta Czartoryski herczeget, s az orosz követnek, Budberg bárónak erős koszuságára tüntetőleg sétálgatott azzal. S midőn látta, hogy Ktechberg gróf és Palmerston lord zsebre rakják az orosz visszautazást s meg akarnak elégedni a nyert kudarczczal, egy csattanós tromfról gondoskodott Európa, de különösen Oroszország részére. November 5-én a szenátust megnyitó beszédében az 1815-iki szerződéseket megszünteknek jelentette ki s azt adta tudtul, előre fenyegető hangot használván az azt elfogadni nem akarók ellen, hogy az európai uralkodóknak Párisban tartandó kongresszusát hozta javaslatba, mely véglegesen intézkednék az európai összes kérdésekben, tehát a lengyel kérdésben is, terveit a La guerronniére által íratott félhivatalos röpiratban még inkább megvilágosítván. Erre lett aztán megdöbbenés nemcsak a kabinetekben, hanem a tőzsdéken is. A háború napról-napra bizonyosabbá vált. Az arany-agió a bécsi tőzsdén, mely október végén 11,75 százalékon állott, november 20-ára 24 százalékra szökött föl, hogy Minden valószínűség szerint úgy látszott, a külsegély, a fegyveres beavatkozás, melyre a nemzeti kormány mint egyedüli reményre számított, csakugyan be fog következni. Tudta azt jól a nemzeti kormány, hogy a lengyel fölkelők nem győzhetik le a muszkákat, eddig is csupán azért engedte omlani a vért, mert remélt III. Napoleonban. Most már fölpirkadóban volt a reménynek piros hajnala. Minden lengyel szív örömtől lázasan dobogott, s már előre látta lelki szemeivel, hogy hazája független és szabad. Az utolsó lengyel forradalom ügye ekkor állott célpontján, s ezzel végződött annak második korszaka. III. A harmadik s utolsó korszak a csalódás és az agónia korszaka volt. A pirkadó hajnalra ború s aztán gyorsan sötét éjjel következett, befödvén fekete szárnyával az elpusztított falvakat, az ujonan ásott sírdombokat, az akasztófákat s a fényes reményeket. Váratlanul uj kérdés merült föl s ez kezdte foglalkoztatni az európai diplomatákat. November 15-én meghalt VII. Frigyes dán király s utódja IX. Keresztély lett, ki a glücksburgi ágból származott. Ez birtokába vette s szorosan Dániához csatolta a lauenburgi és schleswig-holsteini herczegségeket is, pedig ezeket az augustenburgi ágból származott Frigyes herczeg a magáéul reklamálta s a német szövetség is a Bundhoz tartozóknak tekintette. A Bund félre tette a német reform fölötti harczot s kizárólag a schleswig-holsteini kérdés megoldására szentelte idejét és erejét. Dánia nem akarta kiengedni a dán alkotmány kötelékéből a herczegségeket, a Bund elhatározta az exekucziót, ennek végrehajtását Ausztriára és Poroszországra bizta, ezek csapatai be is nyomultak Lauenburgba és Holsteinba, s deczember 24-én elfoglalták Altonát. Igy tört elő a schleswig-holsteini kérdés egész élességében s nemsokára az Eider partján is dörögtek az ágyuk. Anglia most már kizárólag ezen kérdéssel foglalkozott. Dániához nemcsak az uralkodóház rokonsági köteléke, hanem anyagi érdek is csatolta s ez az angol kabinet előtt mindig a legfőbb tekintetben részesült. Hogy tehát a schleswig-holsteini kérdés előnyös megoldása annál inkább lehetővé tétessék s ne zavartassák az össze más komplikácziók által, Palmerston III. Napóleon kongresszusi javaslatát határozottan elutasította. Angliától mostantól fogva irthatta az orosz zavartalanul a lengyel nemzetet, nem forgott fenn anyagi érdek annak megakadályozására. Ausztria is csak elvben fogadta el a kongresszusi javaslatot, tényleg azonban nem. Nagy oka volt félnie neki is attól. Így aztán felbomlott a nyugati hatalmak egyetértése, mely, legalább Ausztria részéről, addig sem volt soha őszinte. Hiszen Ausztria tényleg eddig is a legellenségesebben viselte magát a lengyel fölkeléssel szemben. Lefoglaltatta az Orosz-Lengyelországba becsempészni czélzott fegyvereket, megakadályozta Galicziában a csapatszervezéseket, így tette lehetetlenné például Visockinak, hogy Radzivilovnál a megállapodáshoz képest Horodynski segélyére mehessen, lefegyverezvén annak csapatait vezérestől együtt; házkutatásokat rendelt s elfogatásokat eszközölt az orosz kormány érdekében. Már májusban nevezetesen átkutatta Csáky Kálmán grófnak Rákóczi kastélyát, lengyel fegyverek után szaglászván ottan. Elfogatta Nyíregyházán Prokoidot s Debreczenben Szörényi Arthur jogászt s elfogatta Gergelyi Tivadar mostani képviselőt, azzal gyanúsítván őket, hogy a lengyel nemzeti kormány megbízottjai. Szörényit, ki azelőtt Garibaldinál szolgált, állítólag Komáromba hurczolták; attól fogva nem hallottunk többé hírt róla. A kisebb államok, még Olaszország is, elfogadták ugyan a kongresszusi javaslatot, de