Vasárnapi Ujság – 1883

1883-12-09 / 49. szám - Jókainé jubileuma 794. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek - Petőfi uj diszkiadása (4 képpel) 794. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek

794 koptokból, felláhkból állították össze, s csupán két ezred lovasságot ujonczoztak kizárólag moz­lim arabokból. Hogy e tarkán összetákolt tö­megbe hamarosan némi fegyelmet ojtsanak, angol törzstisztek, közöttük Dandridge, Taver­ner, Gordon ezredesek, Fitzgerald, Maycock őr­nagyok, s 150 altiszt vette át a vezényletet. Idegenek közül még Duillier belga ezredes, a franczia Morris bey és a német Plosz, a khedive seregéből, léptek át. A főparancsnok, Hicks tábornok, a brit hadviselés hagyományos szellemében képezte magát, s mint a bengáli hadsereg vezérkari főnöke, Afghanisztánban kisebb eredményeket ért el, melyek után a Himalája alatt érvényes b­ablont az afrikai pusztákon utánozni jónak vélte. De az egyébként is aránylag csekély had­erőnek szétdarabolása számos kisebb hadoszlop­ban, melyek gyöngesége valósággal kihitta az ellenfélt véletlen megrohanásokra; a nevetsége­sen csekély szakaszok sétái az ellenséggel teli vidékeken, s végre a törekvés mindent meg­szállani — oly hibák, melyek rettenetesen meg­boszulták magukat. És a mi legfőbb, Hicks pasa 250 angol mérföldnyire előhaladva, mű­ködési vonalától elvágatni engedte magát, a­mi a legnagyobb merészség, még akkor is, ha az illető az ellenfél fölötti túlsúlyáról és győzelmé­ről szinte bizonyos. Ezek után már szinte sejteni lehetett, hogy Hicks pasa katasztrófa felé közelít. És ez csak­ugyan be is következett a legiszonyúbb mérvben és alakban. Az ellenséggel tartó kalauzok mere­délyes, sziklás vidéken keskeny hasadékok közé vezették, hol ágyúit sem használhatta, a mahdi serege körülvette és eddigi hírek szerint teljesen megsemmisítette. A 11,600 főnyi seregből csak mintegy négyezer menekült a háromnapi ellen­állás után, de hogy ezek is később nem kerül­tek-e még kardélre, ily körülmények közt igen kétséges. Közhiszem szerint ekkora vereség Angliát az 1842-i afgháni katasztrófa óta nem érte. De hát a kinek sokfelé van birtoka, el kell készül­nie rá, hogy hébehóba itt-amott elveri a jég leg­szebb vetéseit. Inkább az a csodálatos, hogy aránylag oly csekély erővel miként volt képes eddig is összetartani a roppant világbirodalmat, melyhez lélekszámra hasonlót nem mutat föl a történelem. VASARNAPI UJSAG. PETŐFI UJ DISZKIADÁSA. Petőfi Sándor összes költeményeinek az Athenaeum társaságnál most megjelent negye­dik képes díszkiadása méltán nevezhető iro­dalmi eseménynek. Három, szokatlanul erős kiadás, 16 forint ár mellett elfogyott, s most a kiadótulajdonos társaság a negyedik, az eddi­gieknél még teljesebb és díszesebb kiadást 12 forint árral bocsátja a könyvpiaczra. Örvende­tes, hogy ez lehetséges, s hogy legnépszerűbb költőnk népszerűsége nemcsak abban áll, hogy sokat emlegetik, hanem hogy igazán olvassák, sőt veszik is; veszik nemcsak olcsó, másfél és két forintos kiadásait, hanem a nagy díszkiadá­sokat is, nálunk még szokatlan áron, oly áron, a­minőt a magyar ember, könyvért, csak nagy szeretetből ad meg. Most egy negyedrésznyivel kevesebbet kell éretre adni, a­miért többet kap mint eddig. Mert a modern könyvkiadások épen ellenkezők a Sibylla-könyvekkel: ezek minél később, annál drágábbak voltak, s ma minél többet vesznek, annál olcsóbb lesz a könyv. Petőfi e nagy képes diszkiadása, a meg­előző hasonló kiadásokkal egyenlő nagyságban, formában és berendezéssel jelent meg; de tar­talmasabb s gazdagabb mind a szövegben, mind az illusztrácziókban. A szövegbe az utóbbi­­ kiadások óta fölfedezett Petőfi-költemények is mind föl vannak véve, igy a legújabb négyen kivül, a «Vasárnapi Újság» 1880. évi folyamá­nak 31—45. számaiban megjelentek is, számra mintegy 25 darab. Igaz, hogy ezekkel leg­inkább csak az ifjúkori kísérletek száma szapo­rodik , de oly költőnél, mint Petőfi, ezek is rend­kívüli érdekkel bírnak, a fejlődési folyamat szempontjából , mert a költői szikra első fel­csillanásait ellesni érdemes. A­mi az illusztrá­cziók gyarapodását illeti, ez már belbecsben is tetemes­. Petőfit mindig fogják illusztrálni; a művészek mindig fognak rajta lelkesedni; ele­ven, drámai életből kapott eszméiből és alakjai­ból anyagot meríteni műalkotásaikhoz. Igy most is, a költő arczképén kivül, mely szintén uj és pedig kitűnően sikerült rézkarcz, mintegy tizenöt uj képet hoz ez uj kiadás. Böhm Pál négy sikerült rajzzal illusztrálja a «Helység kalapá­csa »-t ; Jankó János a «János vitéz» eddigi illusz­tráczióihoz még három szép uj rajzot ad; Székely Bertalan jeles festőművészünk is egy ujat az «Apostol»-hoz s egyet a «Tündérálom»-hoz; végre Zichy Mihály, a kitűnő rajzoló négy uj, az eddigieknél még sikerültebb rajzzal ajándékoz meg, s emeli a kiadás műbecsét. A kiadótulajdonos társaság szívességéből abban a helyzetben vagyunk, hogy ez uj illusz­trácziók közül négyet mai számunkban bemu­tathatunk olvasóinknak és pedig kettőt a Zichy Mihályéiból, kettőt a Jankó által János vitéz­hez ujabban rajzoltakból. Emezek közül egyik azt a komolyan humoros jelenetet ábrázolja, mikor János vitéz a franczia király előtt, kinek leányát a török kezéből megmentette, uti ka­landjait kezdi elbeszélni; — a másik pedig azt, mikor János vitéznek a tündértóba dobott ró­zsájából Iluska föléled, s a vitéz őt keblére öleli. — A Zichy Mihályéi: két forradalmi kép; egyik a Talpra magyarhoz, a mint azt a költő szavalja s társai esküsznek. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok többé Nem leszünk; a másik a «Föltámadott tenger» czimü hatal­mas költeményhez szól. A rajzoló itt realisz­tikusabb volt a költőnél; a költő allegóriát ad a feltámadt s hajókat és árboczokat tördelő tenger képében a népről; a művész fölismerhető s való alakokkal magát a nép forradalmát raj­zolja. — Ez általunk bemutatott kettőn kivül, Zichy Mihály még a «Farkas-kaland»-hoz raj­zolt rendkívül sikerült képet, s a «Ködös, borús őszi idő»-höz egy megkapó méla rajzot. A magyar közönség örömmel láthatja ked­vencz költőjének, a halhatatlan és felejthetet­len népköltőnek évről-évre növekedő hódításait. Műveinek elterjedt példányai már százezerek­ben számítanak s művészeink legjobbjai vete­kedve járulnak hozzá — nem népszerűsítéséhez és terjesztéséhez — a­mire nincs szükség, ha­nem bővebb magyarázásához, a mi soha sem válik feleslegessé; mert a nagy költők á átalá­ban a lángelmék sajátsága, hogy mindenki egy­szerre megérti, hogy oly egyszerűek, oly vilá­gosak s a mélyebben néző, a bennök elmerülő mégis mindig talál valami újat bennök; átlát­szók mint a tengerszem, de szintoly feneketle­nek és kiaknázhatlanok is. 49. SZÁM. 1883. XXX.. EVFOLYAM. JORANNE JUBILEUMA. A kitűnő művésznő nagyérdemü és fényes szini pályájának félszázados méltatása számos ünnepé­lyes mozzanatból állt. Megjelent ismét a színpadon, alakításainak világában, hol a színi világ új nemze­déke vette körül, s a közönség soraiban is egy uj nemzedék jelent meg, hogy még láthassa és kife­jezze tiszteletét. Egy közvetlenebb érintkezésre is alkalmat nyújtott az ünnepélyek sorozata és a tár­sadalom százai vették körül a művésznőt. A legfel­sőbb elismerés sem késett, s Jókainé a koronás arany érdemkeresztet ny­erte meg a­ színművészet terén szerzett érdemei elismeréseid. A nemzeti színházban nov. 30-án ment végbe a jubiláris előadás. Piros betűkkel nyomott színlapok hirdették «Coriolán»-t. A­ki jegyhez tudott jutni, kapott egy másolatot a régi szinlapból, mely elő­ször hirdette Laborfalvi Rozália föllépését 1833. okt. 27-ikén, Budán, a «Benjamin Lengyelországból» czimü szinműben. A nyomtatványokból még ez nem volt elég. A nézőtéren Komócsy József egy sikerült alkalmi költeményét osztották szét. Az ünnepély két részből állt: a színfalak mö­gött és a színpadon. A dráma és opera személyzete teljes számban jelent meg a színpadon ; ott volt a Jókai-családnak is számos tagja. A földíszi­ett öltö­zőből a színpadra vezették, mielőtt még közönség lett volna a nézőtéren. Ribáry József miniszteri ta­nácsos üdvözölte s átnyújtotta neki ő felsége elis­merését, az arany érdemkeresztet, s azzal együtt a miniszterelnök levelét. B. Podmaniczky Frigyes az igazgatóság nevében köszönte, s adott át nagy ba­bérkoszorút. Bercsényi Béla az összes tagok nevében mondta el az ünnepi szavakat, s Vizváriné és Saxleh­ner Emma asszonyok adták át az arany és ezüst le­velekből készült babérkoszorút; Helcey Laura és Jíaieczkyné másik koszorút, Csillay Teréz és Kordin Mariska a diszes boritékú albumlapot a személyzet névaláírásával, melynek művészileg szép feliratát Be­nedek Lajos készítette. Sonnenthal, a bécsi Burg-szín­ház művésze is küldött koszorút; Lewinszky és Gallm­a­yer asszony (Bécsből) üdvözlő táviratot. Mélyen meg­hatva válaszolt az ünneplő művésznő a szívből jött üdvözlésekre, s e szavakkal végezte : «És most en­gedjétek meg, hogy hadd vegyek bucsut az én esz­ményeim világától, mit épülni láttam, mit emelkedni látok, a magyar színpadtól». A népszínház részéről Hegyi Aranka és Pálmai Ilka nyújtottak át ezüst koszorút és Lukácsi Sándor rendező mondott üdvöz­letet. Újházi Ede pedig a miskolczi színház tagjai­nak ezüst koszorúját adta át. Ez volt izgalmas előzménye az előadásnak. Még jó, hogy «Coriolán»-ban nem a darab kezdetén jelenik meg Volumuia. Mindenki e jelenetre várt, s mikor elkövetkezett, a függöny mögött zene előzte meg. Volunmia épen a színpadon van a függöny fel­gördültekor. Eladó, perczekig tartó taps tört ki. A koszorúkat a zsinórpadról bocsátották le, szebbnél­szebbet és igen számosat a tisztelőktől, a vidéki szín­házaktól. Jókainé meghajolva fogadta az ovácziókat. Hölgyek siettek elő, összeszedni a koszorúkat. A je­lenet ép oly ünnepélyes mint megható volt. A mű­vésznő mégis elég erőt őrzött meg, annyi emlék és ily benső üdvözlet közt, hogy a római matróna sze­repébe gyorsan beletalálja magát. Hangja még min­dig messzecsengő, s az érzés lágyságától meleg. Vo­lumnia nemes alakja elfoglalta helyét az előadásban, s egyes jelenetek után alig tudott véget érni a kihí­vás. Midőn megjelenik a római nők kíséretében, a színház női személyzetének művésznői szolgáltak kíséretül, Prielle Kornélia, Hehey Laura, Felekiné, Szatmáryné, stb. Mikor pedig a függöny a darab vé­gén legördül, mindenki arra gondolt, hogy most igazán utolszor gördült elő és takart el egy nagy művésznőt. Ú­jra és újra tapsolták, s ez már csak­ugyan a búcsúzás utolsó momentuma volt. Az elő­adás után a színház dalkara szerenádot rendezett a művésznő lakása előtt. A diszlakoma másnap a «Hungária» főtermében egyesíti a főváros közéletének jeleseit, minisztere­ket, politikusokat (mert a politika maga is művé­szet, főképen pedig rokonságot érez a színművészet iránt), az irodalmi és művészvilágot. A nemzeti szinház és az irók s művészek társas köre rendezte a lakomát. A sötétlő frakkok tömegét vidáman enyhítette a nők szines öltözéke. A nemzeti szinház és népszínház művésznőin kivül az ünnepelt legkö­zelebbi rokonságából ott volt Hegedűs Sándorné és Jókai Róza k. a. is. Jókainé az érdemkereszttel diszitve jelent meg. Az asztalfőn foglalt helyet; mellette jobbra Péchy Tamás, a képviselőház elnöke és Prielle Kornélia asszony ; azután Pauler miniszter, Jókai, Tóth Lő­rincz ; majd a másik oldalon gr. Szapáry pénzügy­miniszter, mellette Blahdné, gr. Andrássy Manó, Fe­lekiné, Jókai Roza­k­a. E kis névsor is elég kifejező inicziáléja az egész sorozatnak. A lakoma költemén­nyel kezdődött, s el lehet mondani, hogy jól fűszerezett. Ifj. Ábrányi Kornél szavalta el alkalmi ódáját melegen, erőteljesen ad­ván elő a tartalmas költeményt. Azután ismét ko­szorúk átadása következett. A lakoma élénk társal­gás közt folyt. Csakhamar jelentkeztek az áldomá­sok, az első a királyra, ki a művésznő kitüntetésével szintén hozzájárult az ünnephez. Br. Podmaniczky Frigyes mondta e felköszöntőt. Utána Urváry Lajos az írók és művészek társasága nevében a művésznőt éltette, Feleki Miklós pedig a miniszterelnököt, a­ki azonban nem volt jelen, hanem levélben mentette ki elmaradását. Zichy Antal világszerte ismert írónkra, Jókaira mondott áldomást. Komócsy József a Petőfi­társaság nevében, Ráth Károly főpolgármester a fő­város nevében köszöntötték föl Jókainét. Volt még sok áldomás, közben az üdvözlő táviratokat olvas­ták föl. Jókai asztali beszéde a legszebb alkalmi felszó­lalások egyike volt, egy kis visszaemlékezés «a régi jó időkre». Így kezdte: Valóban elgondolkozásra méltó rendelkezése a sorsnak, hogy egy elmúlt nagy korból mi ketten maradunk így egymás mellett ülve a feleségemmel, mint a­hogy ülnek a Memnon­szobrok, csakhogy azzal a különbséggel, hogy min­ket nem a homokpuszta vesz körül, hanem egy új paradicsom. Higgjétek el nekem, a­kik az ifjú nemzedékhez tartoztak, hogy ez a mi világunk valódi paradicsom. Mi tudjuk azt, a­kik az ellenkező alvilágot láttuk. Nehéz teher lehet a pokol félelme. Ezt nem ismertem. De a visszaemlékezés a po­kolra, még nehezebb. Azt már jól ismerem. Nem nevezem annak azt a korszakot, a mikor szenvedések közt törtek utat a művészet és irodalom első hősei. Ez nekik gyönyör volt. Nem mondom annak azt az időszakot, a midőn a művészet fölkentjei a Duna zajló jegén átjöttek minden kegyes pénteki napon, — a mikor minden koldulás meg van engedve, — elismerést koldulni nemzetünknek egy idegen ház­ban. Nem nevezem pokolnak a kort, mikor a nem­zeti színház primadonnájának 40 frt fizetés mellett kellett teljesítenie hivatását. Volt egy gazdag med­é­nása, a reménység, a­ki, tudjuk, hogy bőkezű uraság, a­ki kipótol mindent. De egyszer eljöttek a napok,

Next