Vasárnapi Ujság – 1884
1884-01-13 / 2. szám - A kirgizek életéből. Irta Thúry József 22. oldal / Általános nép- és országisme - A győztes Bertók. Elbeszélés. Irta Sienkiewitz Henrik. Lengyelből fordította Csopey László 22. oldal / Elbeszélések; genreképek
22 lák. A szent fa, melyet egykori uralkodójuk ültetett s a tűz, melyet ő gyújtott meg, ma már nincsenek sehol. A halál és pusztulás nyomai terjednek — s most jó a szabadulás. S ime ott állanak most is a partokon, fölfegyverkezve, telve reménynyel, mely feledteti a nyomort s boldoggá tesz. VASÁRNAPI ÚJSÁG. SZÁM. 1881. XXXI. ÉVFOLYAM A GYŐZTES BERTÓK. — Elbeszélés. — Irta SIENKIEWICZ HENRIK. Lengyelből fonlitotta: CSOPEY LÁSZLÓ. (Folytatás.) A katonák susogni kezdtek, mert az altiszt egy batyura fekve elaludt és porczellán pipáját is a szájában tartja. Bertókot földije, a mellette ülő Gvizdála Vojtek, a könyökével lökdösi. — Hallod-e Bertók ? Bertók odafordította arczát és rámeresztő szemeit. — Mit bámulsz mint a borjú, ha a vágóhidra viszik ! — súgja neki Vojtek. — Különben mi tűrés-tagadás benne, vágóhidra viszik a te árva fejedet, és valószínű, hogy . . . — Oh! Oh!— sóhajtozott Bertók. — Ugye félsz ? — Hát hogyne félnék . . . Az alkonypír még élesebb szint öltött. Vojtek rá mutatott a kezével. — Látod, mily piros ott az ég? És tudod-e balga, hogy mi az? Az vér. Ez itt Lengyelország, helyesebben a mi hazánk, érted-e; ott pedig messze, ahol oly piros az alkony, ott terül el Francziaország. . . — És mindjárt ott leszünk? — Minek siessünk ? Azt mondják, hogy messze fekszik, de te attól ne félj, majd eléd jönnek a francziák. Bertók pognenchini fejébe nagy szeget ütött ez. Kisváztatva megszólal: — Vojtek! — Mit akarsz ? — Hát például, micsoda nép is az a franczia? Vojtek bölcsesége előtt megoldhatatlan rejtély volt ez. Ő annyit tudott a francziákról, hogy azok francziák; hallotta az öregektől, hogy a francziák a csatában mindenkit legyőznek ; tudta azt is, hogy ez idegen nép, de hogy adja mindezt Bertóknak értésére ? Ez okozta azt, hogy megismételte a kérdést: — Hogy micsoda nép ez ? — Igen no. Vojtek három népet ismert: középen a «lengyelt», egyfelől a «muszkát», másfelől a «németet». De hát a németnek sok faja van. Ő tehát ilyen formán fejezte ki magát, világosságot akarva önteni Bertók fejébe : — Hogy micsoda nép a franczia ? Hogy is mondjam én neked ? A franczia is német, csakhogy a hitványabb fajtából. Már,erre Bertók felkiáltott: — Oh a mihaszna! Eddigelé a francziák csupán félelmet ébresztettek benne, most azonban valami hazafias elkeseredés kezdett támadni ellenök a porosz landvehrista szívében. De mégsem értett meg úgy mindent, amint kellett volna, azért újabb kérdéssel állt elő. • Tehát a németek fognak háborúskodni a németekkel ? Ekkor Vojtek, akár egy második Szókratész, a következő hasonlathoz folyamodott. — Hát talán a te Dsanád nem marakodik az én Bodrimmal ? Bertók kitárta a száját, és legalább egy perczig bámult tanítójára. — Igazad van... — Hisz az osztrákok is németek, — folytatádottek, — és a mi németjeink nem verekedtek-e velük? Nagybátyám mondta, hogy amikor a háborúban járt, Steinmetz azt kiabálta nekik: «Na fiaim, aprítsátok a németet!» Csakhogy a francziákkal nem megy olyan könnyedén a dolog. — Az Istenért! — Mert a franczia mindig győzött. Ha egyszer beléd csimpajkodik, ne félj, nem ereszt ki a körmei közül! Mindegyikük kétszerte, háromszorta erősebb, mint mi vagyunk, szakálluk pedig olyan, mint a zsidóké. Némelyik köztük olyan fekete, mint az ördög. Ha ilyen kerül az utadba, hát véged van. — De hát minek is megyünk mi oda ? — kiáltott föl a kétségbeesett Bertók. Ez a bölcselkedő ellenvetés talán nem is volt annyira helytelen, mint amennyire annak találta azt Vojtek, aki a hivatalos okoskodás befolyása alatt állva kész volt a magyarázattal. — Hja nem szívesen megyek oda én is ! De ha mi nem megyünk hozzátuk, majd eljönnek ők mihozzánk. Mit tegyünk hát. Olvastad-e, mi állott a plakátokon ? Rettentőn dühösek miránk, parasztokra. Azt beszélik, hogy el akarják foglalni országunkat, hogy pálinkát csempésszenek át a császárságból! A kormány ezt meg nem engedte, ők pedig fogták magukat, és hadat üzentek nekünk ... Érted már most ? — Hogyne érteném ? — felesé Bertók. Vojtek folytatá: — Az asszonyokra jobban fáj a foguk, mint a kutyának a hátra... — Tehát, tisztességgel legyen mondva, ők az én Magdámnak sem hagynának békét ? — Nem vetik ők meg az öregeket sem. — Oh! — kiáltott fel Bertók oly hangon, mintha mondani akarná: ha így áll a dolog, majd ránczba szedjük őket! Ez a nyilatkozat egészen kihozta a sodrásból. A pálinkát hadd csempésszék be a francziák, de Magdához ne nyúljanak. Most már egyéni érdekből fogta fel a háborút, és szinte bátorságot merített azon gondolatból, hogy ily nagy hadsereg és sok ágyú védelmezi Magda erényét a franczia romlottság ellen. Önkéntelenül ökölbe szorította jobbját és most már nemcsak félt a francziáktól, hanem meg is gyűlölte őket. Most már teljesen kibékült azzal, hogy menni kell. Eközben az alkony fénye kialudt és sötétség uralkodik a földön. A gőzkocsi erősen kezdett rázni az egyenlőtlen sineken, és az ő himbálódzásaival együtt lóbálództak a sapkák és szuronyok. Az idő telt, óra múlt óra után. A gőzgép nyalábokban sziporkálta a szikrákat; ezek a sötétben mind megannyi tűzkígyónak tűntek fel. Bertók sokáig nem birt elaludni. Az ő fejében, ép ugy mint a gőzgép szikrái a levegőben, forrongtak a Magdára, háborúra, Pognenbinra, francziákra, németekre vonatkozó gondolatok. Végre elaludt ő is, izgatott álomba merülve. És látta álmában, hogy marakodik Diana a Bodrival, ő pedig botot ragad, hogy kibékítse a házsártos szomszédokat, — hát uram fia! azt látja, hogy Magda mellett ott ül egy franczia, fekete mint az ördög, Magdának pedig úgy tetszik, hogy röhög belé. Más francziák csúfot űznek Bertókból és ujjal mutogatnak reá... a gőzgép zaját Bertók a francziák kiabálásának tartja és átkozza őket, miért nem hagynak békét az asszonynak. Ők csak egyre kiabálják: Magda, Magda, Magda! Diana és Bodri vonitanak : az egész Pognenbin kiabálja : ne hadd az asszonyt, ő pedig mintha békéba volna verve. De a mérték már betelt... Egyet rántott magán, lehulltak a bilincsek, Bertók megragadja a franczia üstökét és im ... És im valami ütéstől erős fájdalmat érez.... felébred, talpra ugrik talpon az egész kocsi és mindenki bámulva kérdi egy a mástól, hogy mi történt ? Csak az történt, hogy a szerencsétlen Bertók álmában belekapaszkodott a káplár szakállába. Most ott áll, mintha nyársat nyelt volna és tisztelegve tartja jobbját, a káplár pedig jobbra-balra hadonázva káromkodik; szinte belerekedt a szidásba, míg Bertók egyre tiszteleg. A többi katonák ajkukat harapják, hogy ne nevessenek, mert a káplár szájából csak ugy tódul a «Dummes Vieh aus der Polákéi! Ochse aus Podolien!» Végre elcsendesedik minden. Bertók elöbbeni helyén ül, érzi, hogy arcza dagad, a gőzgép pedig, mintha gúnyt fszne belőle, egyre azt hajtja: Magda, Magda, Magda. Rettenetes lehangoltság szállja meg hősömet .... III. Kora reggel van. A nap halvány fénye megvilágítja az álmatlanságtól kábult arczokat. A padokon nagy rendetlenségben alusznak a katonák; egyesek mellükre hajták fejüket, mások hátra vetették. A reggeli koráng rózsafénybe öltöztetett mindent; a levegőben éltető üdeség lengedez. A katonák felébredve álmukból, bámulják az ismeretlen vidéket. Hej, hol van Pognenbin és környéke ? Itt egészen idegen a vidék. A halmokat fiatal tölgyek koszorúzzák , s a völgyekben levő házaknak cserép a fedelök, s fehérek a falai. Minden ház egy-egy majorságnak látszott, ugy körül volt ültetve gyümölcsfákkal. Helyenként hegyes csúcsú templomtornyokat látni, másutt meg magas gyári kémények nyúlnak az égbe. Csak az a furcsa, hogy nincs se rét, se mező, de azért mennyi az ember ! Egy perez, két perez és megint eltűnik egy falu a szem elől. A vonat meg sem áll a másodrendű állomásokon. Valaminek történnie kellett, mert mindenütt nagy a néptömeg. A nap kényelmesen kel fel a hegyek mögül, katona katona után imádkozik. Végre a vonat megáll a főhelyen. Rögtön nagy tömeg veszi körül; hírek érkeztek a harcztérről. Győzedelem ! Győzedelem ! Csak néhány órával ezelőtt adott hírt róla a hírjelző. — Vereséget vártak, és győzelemre ébredtek, innét a nagy öröm. Az emberek félig öltözködve futottak az állomásra. Némely házakon már leng a zászló, csak ugy lobogtatják a kendőket. A vonathoz ugy hordják a sört és szivarokat. Az öröm árja leírhatatlan, diadaltól ragyognak az arczok. Fülsiketitően hangzik a « Wacht ara Rhein». Egyesek sirnak, mások ölelkeznek, csókolódznak, mert a Friczi tönkre tette az ellent, ágyukat, zászlókat hódított el. A nép annyira háládatos lett a katonaság iránt, hogy mindenét odaadja, ami keze ügyébe esik. Erre a katonák is felbátorodtak, rágyújtottak a dalra, hogy a kocsik szinte zengtek nép előtt ismeretlen nyelvű daloktól. «A lengyelek, a lengyelek!!» kiáltja a nép és hihetetlen dolgokat regélve a lengyel nép vitézségéről, még jobban körülveszi a vonatot. Bertók arcza még mindig dagadt volt, ami, tekintettel hatalmas bajszára, dülledt szemeire és erős vonásaira, félelmet gerjesztő alakot kölcsönzött neki. Úgy néztek rá, mint valami vadállatra, íme! ily védőik vannak a németeknek! ezek fogják darabokra aprítani a francziákat. Bertók szintén elégedetten mosolygott, neki is tetszik, hogy megverték a francziákat. Most már nem jönnek Pognenbinba, most már nem fogják elszeretni Magdát, és el se veszik földjeit. Eszik is e hitre homeri hőshöz illő nyugalommal. A virsli és a sor egymásután vándorolnak gyomrába. Adnak neki szivart, pénzt, ő azt mind zsebre dugja. — Jó ember ez a német, — mondja Vojteknek, és azután így folytatja: — látod, hogy megverte a francziákat. Azonban Vojtek a kétkedők sorába tartozik, és rögtön kiábrándítja a földijét. A francziák először rendesen meghátrálnak, hogy így rászedve az ellenséget, annál alaposabban tönkre tegyék. Szegény Vojtek nem is álmodik arról, hogy majd ugyanazon nézetet vallotta az egész világ, és arról még kevésbbé, hogy az egész világ vele együtt mennyire téved. (Folyt. köv.) A KIRGIZEK ÉLETÉBŐL. Irta THÚRY JÓZSEF. (Vége.) A menyegzői szokások szintén nagyon érdekesek és költői szépségüek a kirgizeknél. Ha a kirgiz ifjú elhatározta magát a nősülésre, egy közbenjáró embert (magy. násznagy) küldenek az illető leány apjához, hogy az ifjúnak szive választottját megkérje. Ha ez a leány szüleitől kedvező válasszal tér vissza, akkor a vőlegény apján van a sor, hogy az összekelés módozatait, az «eladó leány» árát (kirgizül kaling) megállapítsa a leány apjával, mert itt még valóban «eladják» és «veszik» a leányt, — mint a régi magyaroknál is, a mint ezt az «eladó leány» és «vőlegény», «vőfel» (t. i. vevőlegény, vevőfél) kifejezéseink bizonyítják, sőt ez a szokás forma szerint máig is megvan, mert a vőlegénynek tényleg kell adni a leánynak bizonyos pénzösszeget a megkérés után. Ha tehát az első megkérés után néhány nap múlva meglátogatjuk a leányos család sátorát, ünnepélyesen felöltözött, vidám hangulatú társaságot találunk együtt. A sátor ajtajával szemközt levő főhelyen (tör) ül a vőlegényes menyasszony apja, a sátor két oldalán pedig a vőlegény apjával jött kíséret és a családhoz tartozó rokonság. A vőlegény apja mellett látunk egy szép felső ruhát, prémes sapkát és derékövet, amit a leány apjától kapott a szokásos