Vasárnapi Ujság – 1885
1885-01-18 / 3. szám - Hogy lett jobbágygyá Gyepesi Ambrus bá’? Elbeszélés. Irta: Szathmáry Károly 39. oldal / Elbeszélések; genreképek
3. XXXII. SZÁM. 188B. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁCT. * 39 jelére, egyszerre leeresztette kopjáját; mintha egy erdő robbant volna alá s közelednék sürü tömegével, hogy Bán táborát fölnyársalja. A szegény székelyek ereiben is megfagyott a vér; mert ők gyalog állottak, gyenge fegyverekkel, a hatalmas lovas sereggel szemben, mely iszonyú «hajrá» kiáltással közeledett s melynek háta miegett, a távoli halmon látták Pekry és Majláth egyesült táborát, föltűnni. — Csak egyszer lőni fiuk! — kiáltanak az elöljárók, a sorokon végig, — és azután kapjon kiki dárdához, különben átgázolnak rajtunk. A lovas tisztek meg is állottak a székelyek tömör sorai előtt s maguk is kopjahegyre várták az ellenséget. Csak Csukat Péter, a kis zömök székely, állt ki a lovasok sorába gyalog, egy emberfőnyi buzogányt forgatva kezében, nagy kegyetlenül. — No hiszen csak ide jöjjön, aki lelke van, ha vacsorán akarja érni Pilátust! Tudom, hogy nem eszik több puliszkát életében ! És lábait szétvetve, egyenesen abba az irányba állt, merről a rohanó csapat vezére, Radák közeledett. Radák László pedig visszakiáltott, hosszú arczvonalban mozgó seregére: — Le a fejjel fiuk! Hunyd be a szemedet, sarkantyút a lónak ! Az első rohanás határoz Határozott is, mert a székelyek nyilaitól csak néhány ló rogyott össze s mire a székely dárdáját elő vehette, már nyakán volt a rettentő lovas-roham, mely lerontotta soraikat, mint a kévét és egyszerre száz meg száz embertesten gázolt keresztül. Csak a lovas tisztek és Csukat Péter állottak meg helyökön, mindenik kiválasztva a maga ellenfelét; Csukat Péter épen magát Rajdákot, kinek almásszürke ménét rohanásában megállította buzogányának egyetlen ütése, mire Csukat zablán ragadta a lovat s karja iszonyú erejével visszalökte azt, hogy gazdája hosszában nyúlt el a földön. — Ejnye beste lélek ! — kiáltja Radák hirtelen talpra ugorva, mig lova élettelenül nyúlt el mellette, — hát te az én Rárómat imigy teszed tönkre! S neki ment Csukatnak, széles pallosával. A kis termetű székely nem ijedt meg a fenyegetéstől, de még a pallost is félre csapta rövid fegyverével, s ha Radákot és ellenfelét több uton érkezett lovai közre nem veszik, a vakmerő székely, trskös botjával, könnyen elbánik vele. Még így is összetört néhányat a minden oldalról n.ki szegzet kopjákból. — Fogjátok el a kölyköt! — kiált Radák, — kár lenne megölni, mert helyén van a szive. Még hasznát vehetjük ennek a vasgyurónak. Néhány huszár leszökött lováról, nagy bajjal és nem egy seb árán lefegyverezték és hátravitték a káromkodó székely atyafit. Ez alatt Radák újra lóra kapott és széttekintett a téren. A felkelők seregének dereka keresztül volt törve s a legnagyobb rész futásban keresett menedéket. De a jobb szárnyon ott állott még Bán András, egy kis lovas-csapat élén s ezek háta megett pár ezernyi székely gyalogság, melyet most már oldalról kezdettek szorítani Radák huszárai. Radák László hüvelybe dugta pallosát s egyik legényétől kopját vére által, a 20—30 lovassal, a mely körébe gyűlt volt, egyenesen Bán Andrásra rohant. Már épen elérte volna ezt, midőn egy könnyü pej lovon sisakos ifjú lovag csapott eléje, villámló szemekkel kiáltva Radákra : — Előbb majd engemet, Radák László, és csak azután őt! Radák rohama már nem volt feltartható többé; kopjája áthatolt az ifjú lovag keblén, ki azonnal lefordult lováról; sisakja legurult fejéről, melyről gazdag arany haj omlott alá. Megdöbbenve ránta vissza Radák rohanó paripáját, midőn ráismert a sebesültben Lázár Hedvigára. Bán András is félben hagyá harczát, hirtelen lovára kapta a sebesült leányt és sarkantyút adva lovának, mig Radák magához tért ámulatából, jobbra kiugratott a csatatérről. Néhány percz alatt a csata be volt fejezve, a vezér eltűntével elvesztette fejét az egész székelység ; szaladt, ki merre tudott, a szélrózsa minden irányában. Mire Pekry gyalogsága a térre leérkezett, már csak Radák lovasait találta ott, rendekbe verődve; ezeken kivül csak halottak és sebesültek feküdtek a téren. * Ugyanazon nap este, a melyen Bán András serege megsemmisült, leverő események történtek Nagy György táborában, a holdvilági völgyben. Még nem ment le a nap, midőn a kiküldött tábori kutatók Nagy György előbbkelő lovasságából visszatértek kiküldetésökből és beszámoltak az eredménnyel. Több elfogottat hoztak magukkal, kiknek egy része magához a táborhoz tartozott, a más pedig, többnyire jámbor földmivesek, azért voltak Fejérvár környékén elfogva, hogy a fejedelmi sereg mozdulatairól a vezetők értesülést szerezhessenek. Az ifjú lófő székely, ki a kiküldött portyázó csapatnak vezetője volt, a befogottak előbbi csoportjáról ekként tett jelentést: — Ezek az elfogottak, vezér uram, Kis-Görgénynél kerültek kézre. Egy részöket épen akkor fogtuk el, midőn a falusi szegény embereket kirabolták; a más részt pedig, midőn a falut több helyen fölgyújtották. A vezér arcza e tudósításra ugy elborult, mint midőn nyári verőfényre sötét viharos felhő vonul föl. — Nem megmondottam én nektek, — mondja ingerülten az ifjú vezér, hogy azoknak, kik az igazságért és szabadságért küzdenek, ártatlan embertársaikat kirabolni, megkárosítani nem szabad? Nem kihirdettettem-e táborszerte, hogy a rablókat és gyújtogatókat, kik az országot nem hogy ügyünknek megnyernék, hanem ellenünk lázítják, az első fára fogom felköttetni ? Függni fogtok gazemberek ! Zugó morgás kell az elfogottak és a közelálló székely harczosok soraiban. — Kár a magunk népét fogyasztani! — kiáltja egy fiatal székely. — Inkább az ellenséget akasztassuk vezér uram ! — dömögő egy másik. — Csend legyen, ha mondom, — kiált az ifjú vezér öklével fenyegetve, — a tisztek hívják össze a népet ide sátorom elé: hadd lássa a példát és okuljon belőle. A tisztek elszéledtek és nemsokára kürtjelek ismétlődtek a tábor utczáin. A nép gyülekezni kezdett. A vezér visszafordult sátora felé, melyből épen akkor nagyanyja, «a fekete asszony» és Gyepesi Ambrus léptek elé. — Csillapítsd haragodat, — mondja lassú hangon a nagyasszony, — Gyepesi Ambrus igen rossz híreket hozott: Bán Andrást szétverték a vajai réten; azt pedig a most elfogott emberektől tudjuk, hogy a fejedelem és Hagymási Kristóf 20,000 emberrel közelednek és talán már holnap reggel itt lesznek nyakunkon, míg hátunk mögül a győzedelmes Radák támadását várhatjuk. Ilyenkor nem okos dolog a sereg haragját felkelteni, mert könnyen vezérei ellen fordul. — Hát hadd forduljon! — mond ingerülten az ifjú vezér, — inkább öljenek meg minket, mintsem azt a zászlót szennyezzék be, a melyet a hit- és szabadságért fölemeltünk ! Ha Bán Andrást szétverték, eben esett. Meghagytam volt nekik, hogy békét hagyjanak rablásnak, gyujtogatásnak és öldöklésnek, de ők, ahelyett, hogy engedelmeskedtek volna, Gernyeszeget és Koronkát felgyújtották és kirabolták; a föld népét ellenségünkké tették és annyi eleséget és italt hordoztak össze a táborba, hogy a nép dőzsölésbe merült, s a rendet meg nem tartotta. Csakis ez okozhatta, hogy több mint 10,000 embert Radák László csekély serge egy óra alatt szétugrasztott. Ki kell vágni a mételyt az egészséges testből, mert különben megrothad egészen! — Az Istenért, fiam, — mondja Nagy Tamásné, — legalább halaszd az exekueziót holnapra, a győzelem utánra; különben fellázad az egész tábor. — Azt szeretném én látni! — mondja fenyegetve az ifjú vezér, — az elsőnek, ki ellene szól, ezzel a buzogánnyal zúzom be koponyáját ! — folytatja, az ezüstveretes gerezdes vezéri botot, mellyel nagyanyja ajándékozta volt meg, haraggal rázva kezében. — És ha mégis föllázadnának ? Mi lesz akkor az egész dologból ? — Mi lesz a legjobb esetben is? — kérdi Nagy György sötéten maga elé nézve. — Midőn kiindultunk, csak az az egy reményem volt, hogy ha az ország népe zászlóinkat emelve látja, ezrenként fog seregelni alájuk, ez nem történt meg, mert népünk rablása, gyujtogatása még elriasztotta őket tőlünk. Most még csak az az egy reményünk lehet, hogy szívből gyűlölt ellenségeinken buszút állunk, de abból, hogy hitünk és országunk ügyét jobb lábra állítsuk, nem lesz semmi... semmi! A léczkirály helyett jön majd egy gólyakirály, mely fölfalja a népet, mint amaz a békákat !... Hát hadd falja: nem érdemel jobb sorsot!— De hát az Istenért mi lesz, ha a dühödt nép épen maga szolgáltat ellenségeid kezébe?— Csak hadd szolgáltasson! kitelik tőle. Aki korpa közé elegyedett: hadd egye meg a disznó! De legalább nem fogja mondhatni senki, hogy Nagy György meggyalázta azt az eszmét, melyért kardot emelt, s legalább a nép vezére, a Dózsa unokája fölemelt homlokkal fog a bitófa alá lépni! — Oh te szerencsétlen! —kiáltja a «fekete asszony» roskadozva,— ez lenne hát vége az én fényes álmaimnak? — Meglehet, hogy ez. Én nem tehetek róla: a boszu gyilkának nincsen markolatja, csak hegye előre és hátra; azért aki használja, legyen készen reá, hogy mikor boszuja áldozatát leszúrta, a mérges fegyver magát is halálra sebzi. A «fekete asszony» szomorúan nézett Gyepesi Ambrusra, ki egykedvűen vállat vont reá. — A kinek az Isten vesztét akarja, — súgja a nagyasszonynak, — annak először is az eszét veszi el. Ezalatt a tábor apraja-nagyja odagyűlt a vezéri sátor elé. Az ifjú vezér ékes és tüzes szónoklatot tartott előttök, fejtegetve a magas eszméket, melyekért fegyvert fogtak s melyeknek sikerét csak ugy remélhetik, ha az igazság és becsületesség utján maradnak. Rablók, gyújtogatók nem számithatnak sikerre, mert a nép a helyett, hogy csatlakoznék hozzájok, elfordul tőlök. Minél jobban közelit az ellenség, annál nagyobb rend