Vasárnapi Ujság – 1885

1885-01-18 / 3. szám - Hogy lett jobbágygyá Gyepesi Ambrus bá’? Elbeszélés. Irta: Szathmáry Károly 39. oldal / Elbeszélések; genreképek

3. XXXII. SZÁM. 188B. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁCT. * 39 jelére, egyszerre leeresztette kopjáját; minth­a egy erdő robbant volna alá s közelednék sürü­ töme­gével, hogy Bán táborát fölnyársalja. A szegény székelyek ereiben is megfagyott a vér; mert ők gyalog állottak, gyenge fegyve­rekkel, a hatalmas lovas sereggel szemben, mely iszonyú «hajrá» kiáltással közeledett s melynek háta miegett, a távoli halmon látták Pekry és Majláth egyesült táborát, föltűnni. — Csak egyszer lőni fiuk! — kiáltanak az elöljárók, a sorokon végig, — és azután kapjon kiki dárdához, különben átgázolnak rajtunk. A lovas tisztek meg is állottak a székelyek tömör sorai előtt s maguk is kopjahegyre várták az ellenséget. Csak Csukat Péter, a kis zömök székely, állt ki a lovasok sorába gyalog, egy emberfőnyi buzogányt forgatva kezében, nagy kegyetlenül. — No hiszen csak ide jöjjön, a­ki lelke van, ha vacsorán akarja érni Pilátust! Tudom, hogy nem eszik több puliszkát életében ! És lábait szétvetve, egyenesen abba az irányba állt, merről a rohanó csapat vezére, Radák közeledett. Radák László pedig visszakiáltott, hosszú arczvonalban mozgó­ seregére: — Le a fejjel fiuk! Hunyd be a szemedet, sarkantyút a lónak ! Az első rohanás határoz­ Határozott is, mert a székelyek nyilaitól csak néhány ló rogyott össze s mire a székely dárdáját elő vehette, már nyakán volt a rettentő lovas-roham, mely lerontotta soraikat, mint a kévét és egyszerre száz meg száz embertesten gázolt keresztül. Csak a lovas tisztek és Csukat Péter állot­tak meg helyökön, mindenik kiválasztva a maga ellenfelét; Csukat Péter épen magát Ra­­j­dákot, kinek almásszürke ménét rohanásában megállította buzogányának egyetlen ütése, mire Csukat zablán ragadta a lovat s karja iszonyú erejével visszalökte azt, hogy gazdája hosszá­ban nyúlt el a földön. — Ejnye beste lélek ! — kiáltja Radák hirtelen talpra ugorva, mig lova élettelenül nyúlt el mellette, — hát te az én Rárómat imigy teszed tönkre! S neki ment Csukatnak, széles pallosával. A kis termetű székely nem ijedt meg a fe­nyegetéstől, de még a pallost is félre csapta rö­vid fegyverével, s ha Radákot és ellenfelét több uton érkezett lovai közre nem veszik, a vak­merő székely, tr­skös botjával, könnyen elbánik vele. Még így is összetört néhányat a minden ol­dalról n.­ki szegze­t kopjákból. — Fogjátok el a kölyköt! — kiált Ra­dák, — kár lenne megölni, mert helyén van a szive. Még hasznát vehetjük ennek a vasgyu­rónak. Néhány huszár leszökött lováról, nagy baj­jal és nem egy seb árán lefegyverezték és hátra­vitték a káromkodó székely atyafit. Ez alatt Radák újra lóra kapott és szétte­kintett a téren. A felkelők seregének dereka keresztül volt törve s a legnagyobb rész futásban keresett me­nedéket. De a jobb szárnyon ott állott még Bán András, egy kis lovas-csapat élén s ezek háta megett pár ezernyi székely gyalogság, melyet most már oldalról kezdettek szorítani Radák huszárai. Radák László hüvelybe dugta pallosát s egyik legényétől kopját vére által, a 20—30 lo­vassal, a mely körébe gyűlt volt, egyenesen Bán Andrásra rohant. Már épen elérte volna ezt, midőn egy kön­­nyü pej lovon sisakos ifjú lovag csapott eléje, villámló szemekkel kiáltva Radákra : — Előbb majd engemet, Radák László, és csak azután őt! Radák rohama már nem volt feltartható többé; kopjája áthatolt az ifjú lovag keblén, ki azonnal lefordult lováról; sisakja legurult fejé­ről, melyről gazdag arany haj omlott alá. Megdöbbenve ránta vissza Radák rohanó paripáját, midőn ráismert a sebesültben Lázár Hedvigára. Bán András is félben hagyá harczát, hirtelen lovára kapta a sebesült leányt és sar­kantyút adva lovának, mig Radák magához tért ámulatából, jobbra kiugratott a csatatérről. Néhány percz alatt a csata be volt fejezve, a vezér eltűntével elvesztette fejét az egész szé­kelység ; szaladt, ki merre tudott, a szélrózsa minden irányában. Mire Pekry gyalogsága a térre leérkezett, már csak Radák lova­sait találta ott, rendekbe verődve; ezeken kivül csak halottak és sebesül­tek feküdtek a téren. * Ugyanazon nap este, a melyen Bán András serege megsemmisült, leverő események tör­téntek Nagy György táborában, a holdvilági völgyben. Még nem ment le a nap, midőn a kiküldött tábori kutatók Nagy György előbbkelő lovassá­gából visszatértek kiküldetésökből és beszámol­tak az eredmén­nyel. Több elfogottat hoztak magukkal, kiknek egy része magához a táborhoz tartozott, a más pedig, többnyire jámbor földmivesek, azért vol­tak Fejérvár környékén elfogva, hogy a feje­delmi sereg mozdulatairól a vezetők értesülést szerezhessenek. Az ifjú lófő székely, ki a kiküldött portyázó csapatnak vezetője volt, a befogottak előbbi cso­portjáról ekként tett jelentést: — Ezek az elfogottak, vezér uram, Kis-Görgénynél kerültek kézre. Egy részöket épen akkor fogtuk el, midőn a falusi szegény embe­reket kirabolták; a más részt pedig, midőn a falut több helyen fölgyújtották. A vezér arcza e tudósításra ugy elborult, mint midőn nyári verőfényre sötét viharos felhő vonul föl. — Nem megmondottam én nektek, — mondja ingerülten az ifjú vezér,­­ hogy azok­nak, kik az igazságért és szabadságért küzde­nek, ártatlan embertársaikat kirabolni, meg­károsítani nem szabad? Nem kihirdettettem-e táborszerte, hogy a rablókat és gyújtogatókat, kik az országot nem hogy ügyünknek megnyer­nék, hanem ellenünk lázítják, az első fára fogom felköttetni ? Függni fogtok gazemberek ! Zugó morgás kell az elfogottak és a közel­álló székely harczosok soraiban. — Kár a magunk népét fogyasztani! — kiáltja egy fiatal székely. — Inkább az ellen­séget akasztassuk vezér uram ! — döm­ögő egy másik. — Csend legyen, ha mondom, — kiált az ifjú vezér öklével fenyegetve, — a tisztek hívják össze a népet ide sátorom elé: hadd lássa a példát és okuljon belőle. A tisztek elszéledtek és nemsokára kürtje­lek ismétlődtek a tábor utczáin. A nép gyüle­kezni kezdett. A vezér visszafordult sátora felé, melyből épen akkor nagyanyja, «a fekete asszony» és Gyepesi Ambrus léptek elé. — Csillapítsd haragodat, — mondja lassú hangon a nagyasszony, — Gyepesi Ambrus igen rossz híreket hozott: Bán Andrást szétver­ték a vajai réten; azt pedig a most elfogott em­berektől tudjuk, hogy a fejedelem és Hagymási Kristóf 20,000 emberrel közelednek és talán már holnap reggel itt lesznek nyakunkon, míg hátunk mögül a győzedelmes Radák támadását várhatjuk. Ilyenkor nem okos dolog a sereg ha­ragját felkelteni, mert könnyen vezérei ellen fordul. — Hát hadd forduljon! — mond ingerül­ten az ifjú vezér, — inkább öljenek meg min­ket, mintsem azt a zászlót szennyezzék be, a melyet a hit- és szabadságért fölemeltünk ! Ha Bán Andrást szétverték, eben esett. Meghagy­tam volt nekik, hogy békét hagyjanak rablás­nak, gyujtogatásnak és öldöklésnek, de ők, a­helyett, hogy engedelmeskedtek volna, Ger­nyeszeget és Koronkát felgyújtották és kirabol­ták; a föld népét ellenségünkké tették és annyi eleséget és italt hordoztak össze a táborba, hogy a nép dőzsölésbe merült, s a rendet meg nem tartotta. Csakis ez okozhatta, hogy több mint 10,000 embert Radák László csekély serge egy óra alatt szétugrasztott. Ki kell vágni a mé­telyt az egészséges testből, mert különben meg­rothad egészen! — Az Istenért, fiam, — mondja Nagy Ta­másné, — legalább halaszd az exekueziót hol­napra, a győzelem utánra; különben fellázad az egész tábor. — Azt szeretném én látni! — mondja fenyegetve az ifjú vezér, — az elsőnek, ki ellene szól, ezzel a buzogán­nyal zúzom be koponyá­ját ! — folytatja, az ezüstveretes gerezdes vezéri botot, mel­lyel nagyanyja ajándékozta volt meg, haraggal rázva kezében. — És ha mégis föllázadnának ? Mi lesz akkor az egész dologból ? — Mi lesz a legjobb esetben is? — kérdi Nagy György sötéten maga elé nézve. — Midőn kiindultunk, csak az az egy reményem volt, hogy ha az ország népe zászlóinkat emelve látja, ezrenként fog seregelni alájuk, ez nem történt meg, mert népünk rablása, gyujtogatása még elriasztotta őket tőlünk. Most még csak az az egy reményünk le­het, hogy szívből gyűlölt ellenségeinken buszút állunk, de abból, hogy hitünk és országunk ügyét jobb lábra állítsuk, nem lesz semmi... semmi! A léczkirály helyett jön majd egy gólya­király, mely fölfalja a népet, mint amaz a bé­kákat !... Hát hadd falja: nem érdemel jobb sorsot!­­— De hát az Istenért mi lesz, ha a dühödt nép épen maga szolgáltat ellenségeid kezébe?­­— Csak hadd szolgáltasson! kitelik tőle. A­ki korpa közé elegyedett: hadd egye meg a disznó! De legalább nem fogja mondhatni senki, hogy Nagy György meggyalázta azt az eszmét, melyért kardot emelt, s legalább a nép vezére, a Dózsa unokája fölemelt homlokkal fog a bi­tófa alá lépni! — Oh te szerencsétlen! —kiáltja a «fekete asszony» roskadozva,— ez lenne hát vége az én fényes álmaimnak? — Meglehet, hogy ez. Én nem tehetek róla: a boszu gyilkának nincsen markolatja, csak hegye előre és hátra; azért a­ki használja, legyen készen reá, hogy mikor boszuja áldoza­tát leszúrta, a mérges fegyver magát is halálra sebzi. A «fekete asszony» szomorúan nézett Gye­pesi Ambrusra, ki egykedvűen vállat vont reá. — A kinek az Isten vesztét akarja, — súgja a nagyasszonynak, — annak először is az eszét veszi el. Ezalatt a tábor apraja-nagyja odagyűlt a vezéri sátor elé. Az ifjú vezér ékes és tüzes szónoklatot tar­tott előttök, fejtegetve a magas eszméket, me­lyekért fegyvert fogtak s melyeknek sikerét csak ugy remélhetik, ha az igazság és becsületesség utján maradnak. Rablók, gyújtogatók nem szá­mithatnak sikerre, mert a nép a helyett, hogy csatlakoznék hozzájok, elfordul tőlök. Minél jobban közelit az ellenség, annál nagyobb rend­

Next