Vasárnapi Ujság – 1889
1889-03-31 / 13. szám - Állatimádás a Niger torkolatánál 206. oldal / Általános nép- és országisme
206 VASÁRNAPI UJSAGr. 12. SZÁM, 1889. xxxvi. ÉVFOLYAM. intézkedés történjék arról, hogy örököseink és fi-és leányági leszármazóink elé az örökösödés tekintetében semmi akadály ne hárittassék, mely fentartásunkat azonban csak azon fi- és leányörököseinkre értjük, kik adandó esetben a róm. kath. hitre térnek.» Ez a családi szerződés, mely különben is csak az örökös tartományokra vonatkozik, Magyarországra, természetesen, nem bir érvénynyel. Tudjuk, hogy midőn 1722 julius 12-én a pozsonyi országgyűlés előtt a királyi propozicziók azon kivánata, hogy az örökösödést Magyarországon is a többi örökös országokkal egyöntetűleg szabályozzák, felolvastatván, az alnádor előadta, hogy szükséges az ottani örökösödés rendjét az erre vonatkozó okmányok csak hiteles tudni: másolatokban terjesztettek a ház elé. De e rendelkezéseknek nem lehet az osztrák örökös tartományokra nézve kötelező jellegét megtagadni, s ebben áll akkor mindenesetre a legfőbb különbség a pragmatica sanctiónak magyar és osztrák értelmezése közt, ami különben az erre vonatkozó tárgyalások nyilvánosságának hiánya miatt még bővebb felvilágosításra szorul. E kitérés után, mely a pragmatica sanctióban kifejtett örökösödési rend egy nem épen határozott pontjának kimutatása érdekében volt szükséges, térjünk vissza az események előadására. Tudjuk már, mikép hirdette ki és fogadtatta el Károly a pragmatica sanctiót birodalma összes rendjei által. De az európai helyzet által indokolt aggodalmai még mindig nem voltak eloszlatva, s teljes megnyugvást a jövőre nézve csak abból vélt meríthetni, ha azt a hatalmak garancziája alá helyezheti egyúttal, hogy minden kívülről jöhető támadásnak is elejét vegye. Hogy ezt elérje, ünnepélyesen hivta fel Európa összes hatalmait a pragmatica sanctióhoz való hozzájárulásra. Az első hatalom, mely a pragmatica sanctiót már 1725-ben elismerte s annak garancziáját elvállalta, Spanyolország volt. A következő évben Károly Albert bajor, és testvére, Kelemen Ágost kölni választó is csatlakoztak hozzá. 1726 augusztus 6-án I. Katalin czámő is elvállalta a pragmatica sanctio garancziáját s ugyanazon év okt. 20-án I. Frigyes Vilmos porosz király a wusterhauseni egyezménnyel, s két évvel később, 1728 decz. 23-án ismételten a berlini titkos szerződéssel. Az angol követ Bécsben, sir Thomas Robinson, 1731 márczius 16-án írta alá a pragmatica sanctio elismerését Anglia nevében. Nagyobb nehézségekre talált a pragmatica sanctio elfogadtatása a német birodalommal, és pedig ugy a bonyolult eljárás következtében, mint főleg a bajor, szász és pfalzi választófejedelemségek magatartása miatt, melyek a Wittelsbach-család érdekét látták fenyegetve s csak habozva járultak elismeréséhez. De végre is sikerült bebizonyítani, hogy a garanczia ügyében a birodalmi rendek szavazattöbbsége teljesen elegendő egy általános érvényű határozat hozatalára, s ehhez képest 1732 január 11-én létrejött a pragmatica sanctiónak a német birodalom részéről való elismerése is, melyet aztán egy császári decretum ratifikált. De azért hamar bebizonyult, mennyire igaza volt Savoyai Jenőnek, mikor azt mondta, hogy: «Kétszázezer katona többet ér a legjobb pragmatica sanctiónál» — mert július 9-én már Bajorország és a szász választó Drezdában három évi védszövetségre léptek, ami eléggé mutatja az osztrák örökösödési rend iránt már ekkor táplált szándékukat. Közbejött azonban H. Ágost lengyel király halála, 1733 febr. 1-én, s mivel II. Ágost szász választófejedelem most a császárhoz fordult a lengyel korona elnyerése végett, VI. Károly nem hagyta felhasználatlanul az alkalmat, hogy közbenjárásáért föltételül ki ne kérje hozzájárulását a pragmatica sanctióhoz. Nem ugy Károly Albert, ki egyátalán nem titkolta a császár előtt czéljait, s mikor ez őt az 1725-diki bécsi szerződés 12 pontjára emlékeztette, melyet ő is elfogadott volt, Károly Albert határozottan kijelentette: «Igaz, hogy ő elfogadta az örökösödési rendet nejét, Mária Amáliát illetőleg, de ezáltal teljességgel nem foszthatja meg ivadékait egy oly jogtól, melyet azoknak I. Ferdinánd végrendelete biztosított 1543 jun. 1-én.» Neje ugyan mint osztrák főherczegnő lemondott jogairól, de nem mondhatott le egyszersmind a bajor ház jogáról is. Ez a jog, mint említők, I. Ferdinánd végrendeletére volt alapítva, mely a bajor másolat szerint így hangzott: «Jelen nyilatkozatunkkal kijelentjük, hogy abban az esetben, ha minden kedvelt fiaink férfi-utódok nélkül halnának ki, mindkét említett királyságunk, Magyarország és Csehország, a hozzájuk tartozó tartományokkal, legidősebb leányunkra, aki akkor életben lesz, szálljon és maradjon.» Csakhogy a végrendelet Bécsben őrzött eredeti okmányában a férfi-utódok (männliche Erben) helyett ez állott: törvényes utódok (eheliche Erben), mely különös eltérés nem is késett komoly tárgyalásokra adni okot a két udvar között, mely czélból, mint bajor meghatalmazott, Perusa gróf ment Bécsbe, hogy betekintést nyerjen az eredeti okmányba. Egy 1740 nov. 19-ikén kiadott udvari jegyzékben érdekes leírását olvassuk annak az eljárásnak, melynek tárgya a végrendelet két változatának összehasonlítása volt. Ez év nov. 4-én Linzendorf gr. udvari kanczellár Stahremberg és Harrach grófok jelenlétében Perusát lakására hivatta, hol aztán I. Ferdinánd végrendeletét a kodiizillussal együtt betekintés végett előmutatta, s egyszersmind az eredeti oklevelet is rendelkezésére bocsátotta, felhatalmazva a követet, hogy azt szóról-szóra lemásolhassa. Perusa erre nov. 6-án Harlfinger és Delin követségi tanácsosokat küldötte Sinzendorf gr. lakására s azok által megkezdette a lemásolást, miközben Schneller udvari iktató és a titkos kanczellária adjunctusa, Fischel, az eredeti okmányt elitnek tartották. Ez alkalommal Harlfinger és Deling az egyik eredetiből tollba mondtak, és ahol a régies írásmód és orthográfia tekintetében valami kétség merült fel, a másolókkal minden pillanatban az eredetibe engedtek pillantani. Ellenben a bécsi udvar részéről Fischer a második eredetit tartva kezében, ügyelt arra, hogy Hartfinger tollba mondása megegyezik-e a valóval, míg Schneller egy használatra már előbb elkészült másolatot tartott a mellé, hogy azt az eredeti szó szerinti tartalmának pontos figyelemmel kisérésével, amennyire lehet, a régi helyesírás szerint is kijavítsa. Ez a munkálat nov. 13-ikának délutánjáig tartott s ez egész idő alatt az, amit Deling napközben leírt, mindannyiszor, valahányszor a munkát félbeszakították, bepecsételve az eredeti mellé tétetett. 14-én és 15-én Perusa gróf a másolatot minden oda rendelt személyekkel együtt akkép kolláczionálta, hogy mindkét bajor kiküldött kezében tartotta az eredetit, Harlfinger pedig abból az eredeti példányból, melyről a másolatot vették, előolvasott. Perusa gróf ellenben a másolatot, melybe Schneller is folytonosan belenézett, maga elé vette és a legnagyobb pontosságot ajánlotta. Miután nov. 15-ikén a kolláczionálás megtörtént, Perusának mindjárt kezei között is hagyták a másolatokat, Schneller pedig Sinzendorf grófhoz visszaszármaztatta az eredetieket. Ámde nov. 17-ikén Perusa Sinzendorfnak újból értésére adta, hogy udvarától további parancsot vett, még egyszer megtekinteni a végrendeletet és kodiizillusát s összehasonlítani azokat a másolattal, a mi aztán 18-ikán délelőtt meg is történt. Perusa az eredetit, melyből Harlfinger Delingnek diktált, maga tartotta kezében. Mikor a szavakhoz ért: «törvényes (eheliche) leszármazók» — elől-hátul megnézte, egyenesen és ferdén, alul és felül, s a lapot, melyen e szó állt, gondosan a világosság felé tartotta, midőn pedig észrevette hogy a pergamen lapon néhány fehér esik vagy folt van, még hosszasabban is meg akarta vizsgálni, de Schneller kijelentette, hogy nem érti, mikép lehet akkora súlyt fektetni egy pár fehér foltra, mikor sehol a világon nincs oly tiszta pergamen, melyen egy pár fehér, barna vagy másféle folt ne lenne. Mire a gróf bosszúsan felelt, itt írott törvény forog szóban, ő ahhoz tartja magát, egyébként beismeri, hogy a kérdéses szó épen nincs ezen a fokon, tehát jelentősége sincs. Hasonló pontossággal nézte át a gróf a többi másolatokat is, s midőn elvégezte, a melléje rendelt bizalmi férfiakkal is ugyanazt tétette ; végül pedig Linzendorf előtt meghajolva távozott, s nemsokára Bécset is elhagyta. Ha Perusa gróf e második fellépését, s ennek folyamán tanúsított magatartását tekintjük, nem szenved kétséget, hogy ez alkalommal utasítása egyenesen úgy kellett hogy hangozzék, hogy az eredeti okmányt az annak netaláni meghamisítása iránt fölmerült aggályok szempontjából is tegye ezúttal vizsgálat tárgyává. Kevéssel azután, hogy a német birodalom elvállalta a pragmatica sanctio garancziáját, ugyanezt az egyesült Németalföld is megtette az 1732-ik évi február 20-iki szerződésben, nem a nélkül azonban, hogy egy fontos titkos czikkellyel meg ne toldja, melynek értelmében azon esetre, ha a császár lányörökösei oly fejedelemhez mennének nőül, ki elég hatalmas volna arra, hogy házi uralmának az osztrákkal való egyesítéséből komoly aggodalom támadhatna az európai egyensúly fenntartására nézve, az esetben egy ily fejedelemnek szabadlában áll, saját házi hatalmát legközelebbi agnátusa (atyai részről való rokona) javára átengedni, vagy a garancziáról lemondani. Természetesen ez esetben Németalföld is, ép ugy mint Angliában, föl lenne mentve az átvállalt garanczia alól. Ugyanazon év május 27-én sikerült a császárnak Dániát is rábirni a garanczia átvállalására. Csak Francziaország vonakodott következetesen egész az 1738-iki végleges béke megkötéseig, midőn a császár Lotharingiát Francziaországnak átengedte. Károly, mindkét Sziczilia királya (később III. Károly spanyol király) szintén hozzájárult a megállapodásokhoz, úgy hogy VI. Károly végre megszilárdultnak és bevégzettnek hihette nagy művét. Csak leánya, Mária Terézia érhette meg a keserű tapasztalatot, hogy ez a reménykedés még korai volt s nemsokára mindenkitől elhagyatva, csak ha népe odaadására támaszkodva kellett megoltalmaznia trónját és koronáját a minden oldalról felzúdult viharok elöl. V. S. ÁLLATIMÁDÁS A NIGER TORKOLATÁNÁL. Az európaiak hatása a benszülött négerekre általában véve igen csekély, a legtöbb helyen csak a pálinkát kedvelik meg s néhány öltönydarabbal többet hordanak testükön, azonban oly általánosan átalakító hatású műveltségi változást, mint a mohamedánok vezetése alatt álló Szudánoknál, a többi négerek közt nem találunk. Hogy a hosszas, tartós érintkezés az európaiakkal mindamellett egykor állandó nyomokat fog hagyni, örvendetesen tapasztalhatjuk a Niger folyó torkolatánál lakó népeknél, kik az azelőtt nagyon elterjedt állatimádást ma már csaknem teljesen abbanhagyták. Régebben a Niger deltája körül minden egyes községnek külön szent állata volt, melyet sérthetlennek tekintettek, mivel a közhit szerint az ősök lelke, sőt az egész nép szelleme tartózkodik benne. Igy Brass községben az óriás kigyó, Bonnyban a nagy monitorgyík voltak a szentelt állatok, melyeknek tisztelete oly általános volt, hogy még az angol konzulok erélyes fellépte sem volt képes megakadályozni valamely európai ember megbüntetését, ki — habár akaratlanul — ily szent állatot megsértett; nem, sőt a misszionáriusok tiltakozása ellenére, egyenesen rendeletet kellett kiadniok, hogy ezek az állatok az európaiak előtt is sértetlenek. Midőn tíz évvel ezelőtt egy Hattonet Cookson nevű tekintélyes kereskedőcég főnöke saját házában megölt egy óriás python-kígyót, a lakosok közt valóságos lázadás tört ki, melynek folytán a kereskedőt csakugyan megölték s holttestét kicsúfolták. Pedig az ily szent állatok igen gyakran nagyon alkalmatlanokká lesznek, így Bonnyban a nagy monitorgyíkok annyira elszaporodtak, hogy az európaiaknak absolute lehetetlen miattuk baromfiakat tartani. Gyakran megtörténik, hogy ez a rut, majdnem két méter hosszú állat sértetlensége tudatában a falu közepén hever s ilyenkor ki kell kerülnie szentségét. Más községekben krokodil, czápa s más veszedelmes állatok voltak a szentek, de azért ezeket sem lehetett bántani. Az állatimádásnak most már teljesen vége van. A misszionáriusok addig izgattak ellene, míg az előbbeni tisztelet valóságos üldözéssé változott át. Brass környékén a szent óriáskígyókat már csaknem egészen kiirtották. Bonnyban a monitorgyíkoknak négy évvel ezelőtt valóságos vérfürdőjük volt. A missionariusok ugyanis gondosan elkészített terv szerint egy nap keresztény híveikkel harangzúgás között (akár csak mint szent Bertalan élén) felfegyverkezve vonultak ki a szent állatok ellen s néhány óra alatt oly sokat öldöstek le közülök, hogy a holttestek bűzétől 5 napon át nem lehetett a községben maradni. Brassban is a kereszténnyé lett négerek öldösték le az óriás kígyókat, habár e négerek oly nagy tisztelettel viseltettek azelőtt ez állatokkal szemben, hogy szavahihető egyének állítása szerint, midőn egy óriás kigyó, anyja s mások szeme láttára egy kisdedet felfalt, nemcsak nem gátolták meg abban, de gratuláltak is az anyának, hogy a kigyó-istenség mily nagy tisztességben részesíti őt. Az állatimádásnak tehát most már vége van. A művelődés hosszú fokozatában kis lépcső ugyan még ez a dolog, de tanúsítja, hogy a négerek között is történik változás és fejlődés.