Vasárnapi Ujság – 1891
1891-03-29 / 13. szám - Vajda János: Emléksorok 198. oldal / Költemények - Vajda János: Messze innen 198. oldal / Költemények - Vajda János: Utolsó ábránd 198. oldal / Költemények
198 VASÁRNAPI ÚJSÁG val elfödött hóhér hosszú fogóval vett ki a tüzes katlanból. A szép lány borzadva döbben vissza, karját rémülten, kimeredt szeméhez emeli. Tekintete az izzó, szikrázó vasdarabokra mered. A gyülekezet némán, de mogorva várakozással lesi, hogy mi fog történni. Világosan, tisztán elmond mindent a kép. Fő alakja, a fiatal lány, egy szépen gondolt drámai cselekvény rokonszenves hősnője, plasztikus és kifejező. A többi alakok is mind annyit ki birnak fejezni s annyi festőit képviselnek. A fényes színek is fokozzák a kép hatását. Feszty e festményeken a közéletben és művészi körökben ismerős több alak arczképét is fölhasználta, így itt a bizánczi egyházi díszben ülő főpap arcza Müller Kálmán egyetemi tanáré, az ítélő bíró pedig Keleti Károly miniszteri tanácsosé, akik készséggel szolgáltak modellül a művésznek. A második kép is középkori jelenet: a boszorkáni égetés és Kálmán király. A háttérben a magas máglya, melyhez létra van támasztva, s egy vörös csuklyás barát ott várja a megkötözött boszorkányt, kit egy másik barát készül a máglyára fölkisérni. Kezében már a lobogó fáklya is, mellyel a máglyát felgyújtja. De épen megjelen Kálmán király és szigorú, tiltó mozdulattal megállítja a szomorú menetet. A boszorkány térdre omolva esdi a kegyelmet. A kép mellékalakjai : barátok és népies környezet, mely az égetésre gyűlt össze. A király mögött kísérete, (a kíséret egyik tagján, Dékány Mihály miniszteri osztálytanácsos alföldi magyar tipusu arczvonásait ismerjük föl), mellette apród áll, az ország czimerpajzsával. E jelenetbe a festő mély tartalmat tudott önteni, egy sötét kor fanatizmusának kifejezését. Ez a vad hév ott tükröződik vissza a fiatal szerzetes arczán. (Ehez a művész Justh Zsigmond író arczát használta fel.) Daczosan néz a királyra, mint aki zsákmányt ragadott el tőle. A boszorkány sem a hagyományos felfogás szerinti vén banya, hanem fiatal lány. A bűbájosság, a boszorkányság vádja, öreget, ifjat egyaránt sújthatott, s volt rá eset, hogy fiatal lány csak azért került boszorkányság vádja alá, mert téli időben szobájában szépen virítottak a virágok. A szerzetes ifjúsága szintén arra vall, hogy a gyűlölet és fanatizmus már az ifjú szívekben is tombolt. A perdöntő párbaj a harmadik kép a középkori sorozatban. Hazai írott emlékeinkből részletesen ismerjük, hogy mik voltak a perdöntő párbajok, az istenitélet eme kiegészítői, mikor a perlekedőknek fegyverrel kellett viadalra szállni. Pánczéltól, sisaktól védve vívott az egyik, meztelenül a másik, akinek be kellett bizonyítani, hogy övé az igazság. Legjobb pánczél és vért az igazság. A viadal színhelyére elhozták a corpus delictit is. Ha földbirtokért pörlekedtek, legalább egy talicska földet, melyet meg kellett érinteni fegyverekkel a viadal előtt és megesküdni, hogy «ez az enyém». Elhozták a halottat, s megesküdtek : «nem én gyilkoltam meg». A képen az előtéren fekete lepellel van leterítve a halott, itt tehát vérvádért kell megvívni. A bajvívás már ádáz hévvel foly a gazdag színezetű és hatásos környezetben. A pánczélos félt egész hévvel támadja meg egy meztelen ifjú, ki nagy erővel van megfestve s mozdulatában kétségbeesett indulat. Hátul magasan ül a biró; errébb a törvényszék tagjai. A tusakodók mellett álló leventében Szmrecsányi Miklóst, a képzőművészeti társulat titkárát, a heroldban pedig Zala György szobrászunkat ismerhetjük föl. E három kép bő festői anyagot kínált a művésznek, leventés, daliás alakokban, teljes színekben, aranyos brokát öltözetekben, bíborbanbársonyban, élénk romantikában. Feszty érzéke lehetőleg kiaknázta ezeket. A «Tűzpróba» «Könyves Kálmán» díszei az egész sorozatnak. A drámai cselekvény tömörsége a festői hévvel egyesül ezekben. A felfogásban a művész a balladák rövid tömörségére emlékeztet. Fölöslegest nem használ; minden szükséges, amit festett és mindent kellő helyen alkalmazott. A «Tűzpróba» főkép a mesteri. A másik oldalon az újabb kor derültebb, de festői részletekben nem oly gazdag. Itt a história határozott követelései léptek a festő elé. Képzelete korlátozva van s ecsetjével sem nyúlhat oly szabadon a hatásos színekhez. Nem egy korszakban válogathat, hanem történeti momentumokban. Mátyás király az egyik kép hőse. Az igazságszolgáltatás kegyetlensége enyhült. A renaissance a szíveket is átjárta, megnemesítette. A festő a jogfejlődésben is föl akarta ezt tüntetni, s a nagy királyt választotta az átmenet kapcsául, ki a nyugati czivilizáczió befolyása alatt állt, ki Magyarországot a nyugat műveltségéhez vezette oly nagy hévvel. Az átmenetet az igazságszolgáltatás előbbi sötét korszakából az újabbhoz gyöngéd és poétikus érzékkel festi meg a művész, még a derült színekkel, a mosolygó szabad éggel is köszöntvén a czivitizáczió feltűnését. Ez a kép allegorikus, de mély érzéssel festve. Nem annyira a jogszolgáltatás, mint a humanizmus a tárgya. Mátyás király megadta a jobbágyságnak a szabad költözködés jogát, enyhített azon a szolgaságon, mely a jobbágyot a földhöz lánczolta. A demokratikus szabadság első szellője lengedez a síkságon, a fa lombjai közt, mely alatt a király fogadja a jobbágyok hálálkodását. A fa árnyából intézi szavait a király a néphez. Mellette ott ül íródiákja, az akkori udvari szokáshoz híven olaszosan öltözve, s följegyzi a király szavait: «pauperes liberam» ... A király délczeg, sokat kifejező, méltóságos alak s emelt kézzel intézi szavát az összegyűlt parasztokhoz. Tipikus magyar alakok ezek, viseletöket Feszty a vajdahunyadi vár XVI. századbeli freskói után festette. A legszebb alak köztük az az ősz ember, kinek haját fésű szorítja hátra s a király palástjának szegélyét csókolja. A kép mind bensőségével, mind korhű vonásaival meglep. Werbőczy — nagyon természetesen — el nem maradhatott a magyar jogszolgáltatás történetéből. Az 1514-iki országgyűlésen Verbőczy itélőmester összeállítván a sarkalatos törvényeket, a rendek a Hármas könyv szentesítését kívánták. Az ötödik kép azt a momentumot tárja elénk, mikor Verbőczy megjelenik Ulászló király előtt és felmutatja neki a törvénykönyvet. A király a trónon ül, hermelines palástban, fején liliomos házi korona. Hidegen, kelletlenül, bizalmatlanul tekint Werbőczyre, ki bátran és pathetikus mozdulatban mutat a Tripartitumra. Egyszerűen feketébe van öltözve, vállán szűrszabású vörös mente. A festő e képen a kurucz viselet után alkalmazta a kosztümöket. A király jobbján Bakocs Tamás kardinális. A többi alak a papságot és nemességet képviseli. Az egyik alakban mindenki fölismerheti Jókai jól talált vonásait. A hatodik kép történeti alakok csoportja. Deák Ferencz 1842-ben az országgyűlés bizottságának előterjeszti a büntető törvényjavaslatot. A bizottság tagjai: b. Eötvös József, Klauzál Gábor, Bezerédj László, Szalay László, Szemere Bertalan és Pulszky Ferencz. Csak az utolsó él még közülök. A király, mikor e képeket nézte, rögtön felismerte Deákot, élénken kérdezősködött a képről és Szilágyi igazságügyminiszter magyarázta meg neki, hogy kik ezek az alakok. A jelenet színhelye egyszerű szoba, közepén zöld asztal, székek, hátul könyves szekrény. A festő itt kifejező csoportra és találó arczképekre törekedett. Mind a hat képen életnagyságuak az alakok. A teremben minden részletet tisztán lehet látni. Rajzban, színekben, kidolgozásban a művész számított rá, hogy a magasból is kellőleg hassanak. És e hatással mindenki meg van elégedve s örömmel üdvözli a fiatal művészt. VAJDA JÁNOS ÚJABB KÖLTEMÉNYEI Emléksorok. Elmúlni ily pillangó lét után! Eltűnni és nem tudni, hogy hova ? Megsemmisülni, mindörökre tán . Nem látni többé a napot soha! Ember, mulandó, koldus vagy király! Emeld föl és hordd magasan fejed ! Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál Gondolatát agyadban viseled !... * Messze innen! Oh hogy én e förtelmek helyéről Nem tudok elmenni valahára ! Ide vagyok én bősz végezettel Tolvajok, csalók közé bezárva. E tömegben nincsen mit keresnem . majd talán már késő is belátnom ... Futni kedvem nincs e bűn versenyben. S nincs hitem fordítni a világon. 12. SZÁM. 1891. XXXVIII. ÉVFOLYAM. Mire várni itt? — Vad állatokba Menekült az egyenes jámborság. Kerge gőg, hitványság összefogva, A szerény igazt lábbal tapossák. Itt, hol őrjöngő hiúság szörnye Aevarát egymásra csattogatja, Itt vagyok én igazán, e körbe' Egyedül, magamban, elhagyatva! . . . Lombos erdők ábrándos homálya. Áhítatra késztő csöndessége; Rajta átlövellő nap sugara, Ott, csak ott a sebhegesztő béke. Boltozatos, titkos sűrűk mélyén Háborítlan alacsony kis hajlék; Oh, ha ottan élhetném le békén, A mi napjaimból hátra van még! ... Homlokát omló hajába rejtve Amna sziklán ül a méla bánat, Téveteg szemekkel, elmerengve Képein az elmulandóságnak. Ott lehetnék én jó társaságban . Hallgatózva, mit beszél az Isten Suttogó szellőben, illatárban. — Mással ugy sincs immár számvetésem. S álmodozva álmodó virággal, Hervadozva hervadó levéllel, Mig fölöttem elhaló madárdal A búcsúztató imát zengné el: Ott, hol a világi lárma elfogy, Várni rád utolsó, örök álom ... Elfeledve végkép teljesen, hogy Emberek is vannak a világon... * Utolsó ábránd. Beszélhet a hit és a bölcselet; But a halál, szépítni nem lehet. Undort, iszonyt kelt borzasztó alakja. S ki tudja, vaj' mi lappang még alatta ? Álomtalan, tudat- s álomtalan. Embernek végre csöndes nyugta van ? Örökre, minden oda, elenyészett ? Szomorú bár, ez volna a jobbik végzet. De hátha újabb gyötrelem, pokol. Az ember még aztán is fuldokol; Egymásután, lassankint, atomonkint Szenvedve át tovább a haldokló kint ? Fekete sárga rém, ádáz halál, Rejtély, mit földi ész ki nem talál; Istennek büntetése vagy kegyelme, Jó vagy gonosz, meg kell nyugodni benne. De lenne bár a legszörnyűbb eset: Utálatosabb, rémületesebb Amit belőle emberek csinálnak, Az ágy, amit kezük vet a halálnak. Oh, hogy az ember élve szolga, rab, Még hullájában sem lehet szabad! Hogy nemcsak a lét versenyén egymásnak — Még a halál után is vermet ásnak! Mert nem elég ijesztő a halott; Megörökítik e rémalakot. Hallhassa tehetetlen, mozdulatlan, Mint rágja undok féreg, őrli halkan. A tömeg haza várja lelkedet. Hogy mint kísértet kelj föl, eltemet. Leszögeli, lezárja koporsóba Magát az Istent, aki megváltotta. Gyógyíthatatlan, rögzött bárgyúság ! Nem fog ki rajta a nagy tanúság, Hogy a ki mint hős halt meg a kereszten, Nem bírt maradni e sötét rekeszben. Oh boldogok, kik a máglyán elégtek, Mint visszaröppenő láng, szálltok égnek, A végtelen, szabad légóczeánban, Hol örök fény, örök világosság van