Vasárnapi Ujság – 1891
1891-11-01 / 44. szám - «Magyar szellemi élet» (képekkel) 717. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - Halottak napján (képpel) Kovács János 717. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
718 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 35. SZÁM. 1891. xxxvin. ÉVFOLYAM. nek tart s mely egyéniségének legalább nehány főbb vonását visszatükrözteti. Hogy mindenkit bemutasson, a kit a gyűjteményben helyet foglalni érdemesnek tartott, arra nem is gondolt; beérte hát azzal, hogy bemutasson annyit, amennyit lehet. Gyűjteménye nem adja teljes képét korunk szellemi életének, (hiszen például a tudományos irodalom művelőinek egész nagy csoportja kívül esik e gyűjteményen), de a tréfás nyelven «Bohemien»-nek nevezett irodalmi és művészeti világ meglehetős nagy töredékben van bemutatva abban a 24 íróban, 15 színészben, 10 festőben, 4 szobrászban és ugyanannyi zeneművészben, kiknek e könyvben arczképét s egyegy önéletirati kisebb dolgozatát találjuk. Ennyit is micsoda fáradságba kerülhetett összegyűjteni s mindeniket önmagáról beszéltetni! Az érdekes gyűjteményből, mely a szellemi világ e különböző munkásait elegyesen, rangosztályozás nélkül s a rendszerességnek kerülésével csoportosítja, néhány részletet is bemutatunk ez alkalommal, tekintettel különösen arczképeiknek sikerült voltára. Jókai Mór «Irói életemből» czímű rajzában azt magyarázza meg, hogyan írhatott ő háromszáz kötetet. S megmagyarázza azzal, hogy ötven év, — annyi az ő írói élete, — nagy idő. S micsoda ötven év! A napoleoni harczok végétől, az ébredés táblabírói korszakán át, a forradalmon, a rákövetkező tetszhalál idején keresztül, az újabb ébredésig, változatos sorozatával oly eseményeknek, melyek elől úgy elzárkózni a léleknek nem lehet, hogy a képük ott ne maradjon benne. Ő csak papírra vetette. «És, — írja aztán Jókai: «amig ezt a földglobust, a minek Magyarország a neve, annyiszor körülkerültem, mennyi alakjával kellett megismerkednem az egymást váltó kornak! Élők és halottak nekem modellt álltak, hívásomra most is eljönnek, változatosságban kifogyhatatlanok. Emlékkönyveimben annyi tárgy van följegyezve, hogy még egy másik ötven év sem volna elég azokat mind feldolgozni. «De őszintén be kell azt vallanom, hogy segítségem is van. Maga a közönség. Ami csak jellemző adat, ötlet felmerül a napok történetében, azt nekem mindenünnen beküldi maga az ismeretlen jóbarát. Sok éven át az általam szerkesztett humorisztikus lapot úgyszólván maga a közönség irta tele, s ezeken a lapokon van a magyar népélet minden rétegeiben és fázisaiban ismertetve. Azontúl jó barátjaim közé számíthattam olyan szellemi kincstárnak nevezhető nagy alakjait a magyar közéletnek, mint Deák Ferencz és Nyáry Pál, akik élő krónikásai voltak a magyar világnak, a legalantabb rétegektől a legmagasabbakig. Én bennük az én porrá lett aranybányámat siratom. «Azonkívül akármerre járok az országban, jóakaróim mindenütt elém hozzák azokat a hagyományokat, történeteket, amik a vidékhez vannak kötve; régiségbúvárok, történettudósok figyelmeztetnek a históriai események közé beszövődő regényes, titokszerű alakokra, úgyhogy mondhatnám, hogy az egész magyar nemzet együtt dolgozik velem.» Így akarja Jókai megmagyarázni az ő csodálatos írói termékenységét. Falk Miksa, a magyar publiczisták atyamestere, érdekesen adja elő, hogy 1861 elején, midőn Bécsben a «Wanderer» munkatársa volt, Schmerling lovag mindenható kormányzása alatt, hogyan ítélték őt el három hónapra a pestmegyei adminisztrátor kinevezését kommentáló vezérczikke miatt. Zichy Antal «Naplójából» közöl két részletet, egyet a debreczeni békepártról, egyet pedig azokról a benyomásokról, melyeket lelkében Széchenyi naplóinak sajtó alá rendezése keltett. Dóczy Lajos azt csevegi el, hogyan tanult ő meg magyarul, azon a nyelven, amelyen azóta annyi költői művet adott irodalmunknak. Munkácsy Mihály «Az első siker gyötrelmeit» írja le: Párisba menetelét, ott töltött első éveit, a műárusokkal való sokféle baját, s e kis rajza életrajzíróinak kétségkívül forrásmunkául fog szolgálhatni. Than Mór mint kezdő piktor Görgei főhadiszállásán, Rahl hirneves festőnek bécsi tanintézetében, aztán fogságban töltött idejéből mond el egyes részleteket s elbeszéli Deák Ferenczczel való érintkezéseit s Rómából 1860-ban történt hazatérése utáni működését. Benczúr Gyula a szerencsétlen véget ért II. Lajos bajor királyiyal való viszonyából ismerteti a király által megrendelt két képének, («Level et coucher du Roy Louis XIV.») történetét. Egy másik jeles festőnk, Horovitz Lipót, azt beszéli el, mily kevésbe mult, hogy vágyát : festővé lehetni, meghiúsítsa egy macska meg egy kanári madár. Vágó Bál arról ad számot, hogyan lett ősok egyebeknek a megpróbálása után elvégre is piktor, hogyan nyert el aztán minden kitüntetést, amit a müncheni festészeti akadémia nyújt s hogy kapott önálló műtermet, ahol megfestette feltűnést keltett első művét, a «Jár a babá»-t. Blaháné, az aranyos Blaháné nem irt a szerkesztőnek életrajzi részletet, de írt egy kedélyes levelet, amelyben megírja, miért nem irhát? A furfangos szerkesztő e levelet kézirati hasonmásban készíttette el s a művésznő arczképével együtt kinyomatta könyvében. Márkus Emilia a szini pályára való készülés idejét, a színi iskolába való fölvételét s szerződtetését irja le, testvéri szeretettel emlékezvén meg elhunyt fivéreiről, köztük Pistáról, a ki leginkább volt rajta, hogy huga színésznő legyen és Miklósról, aki művészeti pályájának elején, még halálos ágyán is buzdította, gyámolította. A gyűjtemény számosaknak tartalmazza még képét és egy-egy kis dolgozatát, így bemutatja a többi közt B. Bajza Lenkét (kinek a mű ajánlva van), Feszty Árpádot, Reményi Edét, Zala Györgyöt, gróf Zichy Gézát, Pulszky Ferenczet, Vadnai Károlyt, Váradi Antalt, Újházi Edét, Felekit és nejét, Ágai Adolfot, Szana Tamást, Bartók Lajost, Justh Zsigmondot, Gyarmathy Zsigánét, Stróbl Alajost, Róna Józsefet, Bihari Sándort, Stettka Gyulát, ifj. Ábrányi Kornélt, Ötvös Adolfot, dr. Kenedy Gézát, Veigelsberg Leót, Lendvay-Fáncsi Ilkát, Wohl Jankát, Vízvárit, E. Kovács Gyulát, Margitay Tihamért, Donáthot Jankó Jánost, stb. stb. A szerkesztő elbeszéli, hogy ő e mű szerkesztését voltaképen Mikszáth Kálmánra vagy Szana Tamásra szerette volna bízni, de egyik sem vállalkozott e fáradságos feladatra. Beérték azzal, hogy életrajzi töredéket küldjenek bele, melyek közül a Mikszáthét ím itt közöljük: Hova ér az ember ? Amint nő, öregszik az ember, úgy idomulnak vágyai ízlése, rokonszenve. Kis gyerek koromban a kocsisokat irigyeltem. Mikor ott láttam Jancsit, a bakon, a pattogó ostorral, megdobbant a szívem . •Oh, de jó volna kocsisnak lenni!» Később, a diákévekben, emlékezem, mikor nagybátyámnál, aki szolgabíró volt, egy tárgyalást hallgattam, a mint bűnösöket vallatott; az öreg úr ki akart küldeni: — Eredj fiacskám, nézd meg odakünn, a konyhában, sütik-e már a palacsintát ? — Engedj, kérlek bácsi, bent maradni. — Ahá! Tetszik a mulatság, úgye lurkó ? Nos vall meg, mi szeretnél inkáb lenni: szolgabíró-e vagy hajdú ? — Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy engem is vallatnának. Néhány év múlva már a királyságra támadt gusztusom, sok katonám lenne, arany trónuson ülnék s a profeszorom térden állva magyarázná a szinuszkoszinust. Mire a bajuszom serkedzett, a bál előtánczosi szerepére vásott a fogam. Ezek a csinos, karcsú fiúk olyan átkozottal kapósak a szép kisasszonyok között. Milyen időszak ez ! Arany kavicsból van a göröngye annak az útnak, mely a rozmaringos kis ablakhoz vezet. De bizony ebben sem volt szerencsém. Ráfanyalodtam tehát az íróságra. Mert valami az ! Olyan szép leányt írhatok magamnak, a minőhöz kedvem van. Össze is írtam egy egész háremet, a papírmező szántása közben találkoztam imitt-amott a dicsőséggel, de a boldogsággal nem. Ejh, hát mire is vágyakoztam még ? Talán édes dolog lenne bent ülni a parlamentben, törvényeket hozni, immunitással takaródzani, belekotyogni a szónoklatokba, szavazni, protegálni, tervezni, intriguálni, gomblyuk-betegségeket gyógyítani és kapni. Átestem ezen is, s amint jön az életnek borongós, bágyadt ősze, jönnek az ezüst szálak a haj közé. «Helyet uraim, helyet nekünk: szétoszlik az illúziók szines köde. Alszanak, szunnyadnak már a vágyak mind, csak egyetlen egy van még ébren: «Szeretnék egészséges ember lenni.» Ez az egy reális poziczió van. Minden czimek közt a legnagyobb, minden állások közt a legelső. De persze csak ilyenkor látja be az ember, mikor már a doktorával kezd tanácskozni arról is, ami a szabó dolga. «Érdemes e nekem orvos úr, még egy új öltözetet varratni ?» Nem irigyelem én már se Bismarckot, se Tisza Kálmánt, se Rothschildot, s ha mégis fölülkerekedik DÓCZY LAJOS. THAN MOH. HOBOVITZ LIPÓT.