Vasárnapi Ujság – 1897
1897-06-06 / 23. szám - P. Thewrewk Emil: A Kisfaludy-társaság félszázados fennállásának emlékére 366. oldal / Költemények
366 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 10. SZÍM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. faludy Sándor és Csokonai, de ízlésök nem volt arányban tehetségükkel s nem annyira az egész nemzet, mint inkább egyes osztályok eszméit és érzelmeit fejezték ki. Az egész nemzet még csak alig ébredezett ájultságából. A magyar irodalomnak épen úgy hiányzott központja, mint a magyar társadalmi és politikai életnek. Az írók elszigetelve éltek egymástól, s az ország kettős fővárosa Buda és Pest épen nem volt egy szívnek, a nemzet szivének, két kamarája. Ez időtájt, 1817-ben, egy még alig harmincz éves férfiú telepedett meg Pesten. Régi nemes család sarja, aki viharos gyermekséget és ifjúságot élt át. Születése anyja halálát okozza, tanáraival összetűzve, a gymnasiumot kénytelen odahagyni, katonai iskolában növekedik, s mint gyalogezred hadnagya, majd főhadnagya részt vesz a franczia háborúban. Azonban néhány évi szolgálat után odahagyja a katonaságot, összetűz atyjával, s egy szerencsétlen szerelem sebeit hordozva szivében, Bécsbe megy, hogy folytassa festészeti tanulmányait. Csakhamar eltékozolja anyai örökségét, néhány évig ecsetével keresi kenyerét részint Bécsben, részint Német- és Olaszország nagyobb városaiban. Végre kifáradva a nyomorral való küzdelemben, hazájába tér, hogy atyjával kibéküljön, de az tudni sem akar róla. Így jő Pestre, s a Magyar utczában egy becsületes csizmadiánál fogad szállást, ott tájképeket fest aquarellben, melyeket gazdája eladogat, s ha roszul megy az üzlet, mindketten nyomorognak. De a sors üldözte vándor nemcsak festő, hanem költő is. Sokat olvas és néha verseket és drámát ír, bár nem mutatja senkinek. Tulajdonkép egy forrongó tehetség, aki nem tudja megtalálni útját, s magával és környezetével meghasonolva, bolyong a világon. Könnyelműsége örvények felé vonja, de nemes természete megmenti; a csalódások sűrűn látogatják, de nem döntik le eszményeit, csak megélesítik szemét a maga és mások tévedései iránt; szenvedélyessége és makacssága el-elragadják, de büszkesége megtanítja tűrni és szenvedni; a magyar nemesből alig marad meg benne valami, hisz, mintegy kitaszítva rendje köréből, a nép közé vegyül és saját kezével keresi kenyerét, de híven emlékszik ősei s hazája elhanyatlott dicsőségére s a magyar hazafiság fellengző álmai boronganak lelkén. Végre egy véletlen fordulat útba igazítja s megnyitja pályáját. 1819 tavaszán Székesfehérvárott előadják egy régebben írt színi művét nagy tetszés mellett. A színtársulat Pestre jő s a fényes német színpadon ismétli ugyanazt, még zajosabb tetszést aratva. A festő felhagy ecsetével, egészen költő lesz s másfél év alatt mintegy hét színművet ír, amelyek egyszerre híressé teszik nevét. 1822-ben az «Aurorát» alapítva, az újabb irodalom vezérévé emelkedik, aki körül a legtehetségesebb ifjú írók csoportosulnak. Kisfaludy Károly föllépte nemcsak irodalmi tekintetben volt nevezetes. Amiért Széchenyi később annyi sikerrel küzdött, hogy Budapest valósággal Magyarország fővárosa legyen, azt bizonyos tekintetben Kisfaludy Károly kezdeményezte, a mennyiben «Aurorá »-jával s naponként növekedő társaival itt egy irodalmi központot tudott teremteni. Midőn Széchenyi megkezdette munkásságát, hogy a fővárost a magyar társadalmi, politikai és kereskedelmi élet központjává is tegye, fölkereste Kisfaludyt s mintegy szövetségét kérte. Reá vette, hogy egy politikai lapot alapítson, amely épen úgy közlönye legyen az újabb politikai eszméknek, mint az «Aurora» az irodalmiaknak. Az Aurora-kör lelkesült Széchenyi eszméiért, Kisfaludy örömmel fogadta a tervet, meg is akarta indítani az új lapot «Jelenkor» czíme alatt, de halála meggátolta benne s a megindítás barátaira maradt. Budapest az újabb időben rohamosan halad, de még mindenünnen Széchenyi nyomai intenek felénk, sőt maga a haladás is azt az irányt követi, a melyet ő kijelölt. Azonban Széchenyi, halhatatlan emlékei között járva, ne feledkezzünk meg Kisfaludy Károlyról sem. Az élénk művészeti, irodalmi és tudományos élet, amelynek központja Budapest, szoros kapcsolatban áll az ő emlékével is. «A kisded makk merész sudarba szökkent»; a szűk Aurora-kört összes szellemi életünk intézményeinek és társulatainak tág köre váltotta fel. A nagy hatás, melyet Kisfaludy Károly társaira s a közönségre tett, a nemzeti szellem hatása volt, mely benne élénkebben nyilatkozott, mint elődeiben. Költészete és «Aurorá»-ja, az eddigi irányok vívmányait egy nemzetibb irányba igyekezett olvasztani. Nemzetibbé tenni az idegen hatást s a nemzetit fejleszteni volt főtörekvése. Költészetünkben a történelmi elem nála és körénél jelen meg először, mint a nemzeti szellem egyik fő forrása. Gyermekkorától kezdve szerette a magyar történelmet, később tanulmányozta is. A külföld költészetében is kedveltebb olvasmányai voltak a romanticismus termékei, amely a nemzeti szellemből táplálkozik, mint a classicismuséi, mely attól megválni szeret. Színművei nagy részét a magyar történelemből merítette. Eleinte inkább csak külsőségeiben fogta fel ugyan történelmünket, de később behatolt szellemébe is. Még némely vígjátékának tárgya is történelmi. S a magyar színpad, mely eddig a selejtes német lovagdrámák átdolgozásában tüntette fel őseinket, költőibb és nemzetibb irányt vett. A magyar történelmi beszélyt ő kezdeményezte. Örömest fordult a mondák felé is, hogy belőlük balladát írjon, és lyráján nem egyszer zendítette meg az ősi dicsőség és gyász emlékeit. «Aurorá»-jában a hazai történelmet tárgyazó aczélmetszetű rajzokat hozott divatba, s két ifjú epikust: Vörösmartyt és Czuczort ő buzdította leginkább az ősi dicsőség megéneklésére s épen azokban az években, midőn a hazafiak a megyéken és országgyűlésen oly hévvel védték a megtámadott ősi alkotmányt. Kisfaludy Károly hatása alatt a történelmi elem fejlődése mind nagyobb arányokat vett költészetünkben, s midőn Széchenyi 1830-ban elkiáltotta, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, ne csüngjetek többé a múlton: a költők bár szívből üdvözölték a nagy reformert, mégsem fordultak el a múlttól, sőt azt a jövő egyik zálogának tekintették. Azt hitték, hogy Magyarország volt is, lesz is. A múlt dicsősége előttök épen olyan szent volt, mint a jövő és egyik kézzel a múltra, a másikkal a jövőre mutatva, lelkesítették a jelen küzdelmeit. Ez volt a nemzet hangulata is, amelyet Vörösmarty «Szózata» fejezett ki legerőteljesebben s emelt tisztább lelkesedéssé. Azonban Kisfaludy Károly nemcsak a múlt, hanem a jelen tükrévé is igyekezett átváltoztatni költészetünket, amely igenis elvonult az élet köznapi benyomásaitól, s nem igen rajzolta a magyar társadalom típusait. Valóban, költőink inkább csak a lyrai tért művelték s elhanyagolták a drámai és elbeszélő költészet oly fajait, amelyek a jelen élettel foglalkoznak. A vígjáték, beszély és regény majdnem parlagon hevertek s a magyar közönség csekély becsű művek fordításaival vagy átdolgozásával táplálkozott. Ide járult még az a körülmény, hogy költőink távol éltek a nagyvilág zajától, mint földbirtokosok falun, vagy mint tanárok, kis városban. Kisfaludy Károlyt viharos ifjúsága korán az életbe ragadta; hányódott a haza különböző vidékein és nyomorgott a külföld nagy városaiban, míg végre Pestre telepedett. Jobb napjaiban bejáratos volt a társadalom felsőbb köreibe, rossz napjaiban sűrűn érintkezett az alsó osztályokkal. Tapasztalatokkal gazdagodott, amelyeket könyvekből nem tanulhatni. Ismerni tanulta az embereket és a társadalmi viszonyokat. A szenvedések érzékenyebbé tették, de egyszersmind élesebb látóvá és bölcsebbé is. A könny és mosoly megtört fényében szemlélte a világot, saját és mások gyöngeségeit. Ily tapasztalatok birtokában, ily kedélyhangulattal senki sem volt alkalmasabb nála, hogy a magyar élet komikai rajzait tárja a közönség elé. S csakugyan vígjátékai és vígbeszélyei, becsben és hatásban felülmúlták történelmi drámáit és beszélyeit. Túlzás nélkül mondhatni, hogy ő a magyar vígjáték megalapítója. Egy csoport magyar typust hozott a színpadra és rajzolt beszélyeiben. Megnyíltak előttünk a magyar nagyúri kastélyok, nemesi kúriák, polgárházak és kunyhók, s az örök emberi gyöngeségek nemzeti sajátságaink jelmezében léptek fel. E nyomon a magyar vígjáték és regény társadalmunkat nemcsak visszatükrözte, hanem bírálta is. Kölcsönhatás támadt az élet és költészet között, inkább kezdtünk éleményeinkből és az életből írni. Néhány évtized alatt számos jeles vagy épen kitűnő mű jelölte ez irány hatását. Mindezt a kor rohamos fejlődése is elősegítette ugyan, de a fejlődés első mozzanatának Kisfaludy Károly volt képviselője. A népi elem fejlesztésével is sokat ten Kisfaludy Károly költészetünknek nemzeti szellemben való megifjítására. Követte Kölcsey azon tanácsát, hogy a valóban nemzeti költészet szikráit a köznépi dalokban kell nyomozni. Lyrája ugyan általában véve a német iskolától vett benyomásokat igyekezett nemzetibb szellemben kifejezni, de törekedett a tiszta magyar dal felé is. A «Pipadal» és «Vigasztaló» ily törekvés szülöttei. E mellett mintegy harminczhárom népdalt írt, amelyek köztetszésben részesültek s közülök több széktében énekeltetett is. A mit Csokonai kezdett, azt Kisfaludy Károly, ha kevesebb eredetiséggel is, de több ízléssel folytatta, s a mi fő, beolvasztotta költői fejlődésünk műfolyamába. Ezóta a népi elem nemcsak mint feldolgozandó tárgy jelen meg költészetünkben, hanem mint fejlesztő eszme is, érzés, felfogás, műalkat, nyelv és rhythmus tekintetében. Először lyránk érzi e hatást, majd elbeszélő és drámai költészetünk, sőt műprózánk is. Költőink a népit és művészit összeolvasztva, nemzeti egyéniségünk kifejezésére törekszenek. Vörösmarty, Kisfaludy Károly barátja, az Aurora-kör legnagyobb tehetsége, még nagyobb érvényre emeli ez irányt. Nála a népi elem már népnemzetivé kezd válni. Nemcsak a népdalhoz fordul, hanem a népmeséhez, népmondához, a régi költészet hagyományaihoz is. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, amitől elszakadott, de művészi vívmányok kíséretében, lerázza a klassikai és német iskolák jármát, de megnyílik az európai összes költészet behatásainak. S ekkor megjelennek Petőfi és Arany, amaz lírai költészetünket varázsolja egészen magyarrá, emez az epikait. Három évtized alatt megifjúlt költészetünk s a nemzeti irány teljes diadalra jutott. Íme a források, melyek költészetünket megifjították, ime a nyomok, melyek Kisfaludy Károlyhoz vezetnek, de egyszersmind elvezetnek azon nagy társadalmi és politikai mozgalomhoz is, amely egy pár évtized alatt a magyar társadalmat és államot újjászülte, mert társadalmi és politikai mozgalmaink szoros kapcsolatban voltak az irodalmiakkal s egymásra hatva döntötték el nemzetünk sorsát s alkották meg a mai, önálló Magyarországot. E nagy mozgalom eredményében ott ragyog Kisfaludy Károly munkássága, szelleme és dicsősége is. De emléke, élő emléke vagyunk mi is: a Kisfaludy-Társaság, mely folytatta munkásságát, fejlesztette irányát. Hisz itt foglalt helyet az az írói nemzedék, amelyhez ő tartozott, valamint az arra következő is. Egy félszázad óta tagjai voltak Társaságunknak a magyar szépirodalom és széptan legkitűnőbb képviselői. Fájdalom, nincsenek többé sorainkban a legnagyobbak, azok a dicső férfiak, akik örök nyomokat hagytak költészetünkben. S mi, csekélyebb tehetségek, akik helyöket elfoglaltuk, inkább csak hűségben és buzgóságban követhetjük őket. Nagynak lenni kevésnek adatott, de nemes és nagy czélokért küzdeni mindnyájunknak. A vezérek döntik el a csatát, de csak úgy, ha a sereg, a közvitézek híven és lelkesedve teljesítik kötelességöket. Legyünk ebben méltók nagy elődeinkhez és Kisfaludy Károlyhoz, akinek nevében egyesültünk. A KISFALUDY-TÁRSASÁG, FÉLSZÁZADOS FENNÁLLÁSÁNAK ÜNNEPÉN. Itt van Kisfaludynk félszázados éltű családja! Együtt mindnyájan : régi meg új ivadék. Régi meg új érdem koszorúsai és az örökké ifjú lelkesedés szépszavu dalnokai. Szellemi nemzetség, nem vérbeli testi rokonság. Egy szív, egy lélek s a haza üdve a czél. Szép, igaz és jóért kel síkra e szellemi phalanx. S a nemes ízlésnek szenteli fegyvereit. Thewreitk Emil. EGYVELEG. * Abessziniában mindinkább terjed az európai divat. Legújabban Menelik várkastélyára óriási zászlót tűztek ki az adovai győzelem évfordulója alkalmából. A zászlót Svájczban, St.-Gallenben készítették s kitűzése előtt egyházi szertartással megáldották. * Aranytelepeket fedeztek föl az Alpesekben a Nagy-Venediger alpes-hegy déli lejtőjén. Már a régi időkben voltak kisebb aranybányák e környéken Bauris és Böckstein mellett, a folyókban is mostak aranyat, de a XVII-ik század óta megszűntek a munkálatok, mivel az eredmény kevés volt. Most állítólag elég gazdag aranyereket találtak.