Vasárnapi Ujság – 1899
1899-08-06 / 32. szám - Fejes István: Petőfi 50 éves halála napján 534. oldal / Költemények - Hegedüs István: Petőfi 534. oldal / Költemények
5 ° 22 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 31. SZÁM. 1899. 46. ÉVFOLYAM. századát Rozvány György, most is életben levő szalontai ügyvéd, akkor nemzetőri hadnagy vezetése alatt küldötte ki; ugyanekkor intézkedett a tábornok, hogy a sebesültek és a környékről menekült magyar családok Nagyváradra szállíttassanak. Ekkor szabadságoltatták magukat Petőfi és Andrássy Aladár, kik aztán másnap, február 8-ikán, elbúcsúzván tábornoktól, a Csutak Kálmán őrnagy vezetése alatti fedezettel útnak indultak, s a Kaján-völgyön, Kristyóron, Belényesen és Hollódon keresztül február 12-ikén szerencsésen Nagy-Váradra érkeztek, honnét Petőfi Szalontára, Arany Jánoshoz utazott. Az 1849. február 9-én megnyert pistoli véres csata után Bem visszahódította Erdélynek nemcsak az utóbbi napok alatt elvesztett területét, hanem Szebennek márczius 11-én történt elfoglalásával, márczius 21-én Brassónál a tömösi szoroson keresztül a császári haderőt, sőt az 1849. február elején Szeben és Brassó városok védelmére Oláhországból bejött négy ezer főnyi orosz csapatot is kiszorította és így Erdélynek, a dévai és gyulafehérvári vár, s a nyugati havasok kivételével ura lett. A röviden érintett nevezetes események lezajlása után Petőfi 1849. márczius végén az erdélyi hadsereghez visszatért; ezt igazolólag előfordul neve a Szász-Sebesen azon évi április 3-ikán kiadott következő napi parancsban: «Petőfi Sándor százados úr magát nálam jelentvén, és mellettem szolgálatot tenni ajánlván, én őt ezen hivatalában megtartottam. Bem.» Jelen volt Petőfi az április 5-iki ünnepélyen is, midőn a lutheránus lelkészi lakon levő főhadiszálláson az I-ső osztályú érdemrendet Bem mellére feltűzték és altábornaggyá történt kineveztetését kihirdették. Ez után nemcsak szerkesztője lett Petőfi a kormányhoz intézett fölterjesztéseknek, melyekben Bem Erdélyre a nézve a katonai hatóság kiterjesztését sürgette háború idejére, hanem hogy hadsegédi minőségének katonai szempontból is megfeleljen, igyekezett megtanulni lovagolni is. És a tavaszi hadjárat alatt, különösen Szász-Sebesen a tábornoktól már előbb ajándékba kapott nagy fekete lován naponként látni lehetett őt azon Koburg-huszár kíséretében, ki neki tiszti szolgája volt. Április 10-én Bem hadseregének egy részét Szászsebesről Hátszegen keresztül a Bánátba vezényelte és menet közben április 14-én vezérkarával megtekintette a vajdahunyadi várat. Ott volt Petőfi is, és megszemlélve a várnak minden részét, nem győzte eléggé történeti megjegyzésekkel kisérni a fejedelmeknek hajdan országgyűlési tanácskozás helyiségéül szolgált nagyterem falaira függesztett arczképeket. Kedves visszaemlékezésre kötelezte őt, és a vezérkar tisztjeit a vashámor felügyelőjének vendégszerető székely neje, ki örömkönnyeket hullatott, hogy a költőt személyesen is megismerhette. Az érzékeny elbúcsúzás után Bemen kezdve a vendégek mindnyájan beírták neveiket a látogatók könyvébe. E menetelés közben szerzette Petőfi a «Mi ne győznénk, hiszen Bem a vezérünk» kezdetű harczias dalát, melyet az úton a debreczeni Telegdi-féle tábori fióknyomda nyomott ki. Április 20-án, midőn a bánáti táborozás alatt Bem Lugoson hadserege felett szemlét tartott, mellette Petőfi lovagolt és segédkezett neki az érdemjeleknek az egyes kitüntetett honvédek mellére való feltüzésénél. Április 28-án Temesvár alá érkezvén, Petőfit őrnagygyá léptette elő, mit a következő napiparancsban hirdettetett ki: «Táborhely, Freidorf, Temesvár alatt, május 3, 1849. Május 1-ével kezdő ranggal kinevezem Nimy és Petőfi Sándor vezérkari századosokat őrnagyoknak. Bem. Petőfi a további bánáti hadjáratban nem vett részt, mert előléptetése után csakhamar elbúcsúzván Bemtől, eltávozott. A bánáti hadjárat befejezte után Bem május 28-án hadseregének nagy részét Erdélybe visszavezette. Déván az erdélyi nyugati havasok elfoglalására intézkedéseit megtéve, június 3-án Szebenbe, június 10-én helyre, június 16-án Kolozsvárra, Maros-Vásáronnét pedig Nagyváradra utazott, hol július 18-án Kossuthtal találkozott, és a már bizonyos orosz beavatkozás elleni hadjárat és a moldvai expedíczió módozatairól vele értekezett. Hogy mikor jelentkezett Petőfi ismét harmadszor és utoljára az erdélyi hadseregben Bemnél, erre nézve eltérők az adatok. E sorok írója saját tapasztalatai alapján, a jelentkezési napról a következőket tudja: Bem moldvai sikertelen expedíczió után július 26-án a gyorsmenetben Maros-Vásárhelyre érkezett és ott Petőfi, ki Egressy Gábor társaságában érkezett meg, a tábornoknál jelentkezett és vezérkari irodában, Görög Károly házában, el a foglalta hadsegédi állását. Bem felhívása folytán készült Székely-Keresztúrra és július 30-án reggel indult a tábornok után.Szükséges e helyen megjegyezni, hogy Petőfi e jelentkezésekor annyira nélkülözött mindenféle honvédtiszti jelvényt, hogy aki nem ismerte őt nyári blúzában, oldalán egy bőrtáskával, egyszerű utasnak tarthatta inkább, mint honvédőrnagynak. Petőfi elutazása reggelén, — mivel Bem szokása ellenére, ezúttal kocsiján magával nem vitte,— vezérkari tiszttársai egyikénél keresett alkalmatosságot és így indult el Székely-Keresztúrra. Utazása közben történt Erdő-Szent-Györgyön, hogy egy tüzért, ki a faluban libát akart zsákmányolni, megszólított s megtiltotta neki a zsákmányolást; de a magyarul nem tudó cseh tüzér Petőfit meg nem értve és fel nem ismerve, mellen ragadta és tettleg bántalmazni akarta; ezért Bem a tüzért hadbíróság elé állíttatta és később, augusztus 4-én Szeben felé menetelés közben Szelindek közelében agyonlövette. Bem Székely-Keresztúrra vonulása közben vezérkarával Kelementelkén özvegy Simonné úrnő vendégszerető házában ebédelt meg; Székely-Keresztúron a Macskásy-kastélyba szállt meg s onnan július 31-én Segesvár felé indult a fehéregyházi csatába. E sorok írója futári minőségben a székelyföldre küldetvén, e csatában nem vett részt s csak később értesülhetett Petőfi halála körülményeiről. Mint Oreusz orosz katonai történetíró is beszélt, a július 31-iki fehéregyházi csata folyamán Lüders nagy számú lovasságával a feltűnően csekély számú lovassággal rendelkező Bem jobb szárnya ellen a Küküllő mentén intézte a rohamot, mely aztán a vereséget átalában, és különösen Petőfi vesztét azért idézte elő, mert a rohanó orosz lovasság Fehéregyháza község túlsó részét körülkerítve, a községen keresztül való menekülést teljesen elzárta. Így rekedt a község innenső részén a csatázókat buzdító és lelkesítő költő a csatatéren, és lelte halálát a községtől délre terült kukoriczásban, hova futással menekült. Ezt igazolta e sorok írója előtt néhány nappal később az a Koburg-huszár, kiről mint Petőfi tiszti szolgájáról már föntebb volt szó, és ki elbeszélte, hogy ő menekülése közben látta a költőt a csatatérről futni és az országúton keresztül a kukoriczaföldre menekülni, hol Zeyk Domokos barátjával találkozva és ennek lovába fogózkodva, egy darabig menekült, de a futásban kimerülve összerogyott és az üldöző orosz lovasoktól megöletett. Igy múlt ki a nemzet nagy költője, ki «Egy gondolat bánt engemet» czímű költeményében e szavakkal: «Ott essem el én, a harcz mezején» már 1846-ban megjósolta költői ihletével végzetszerű kimúlását. Ifs. Wottitz Manfréd fölvétele után. A SEGESVÁRI PETŐFI-ÜNNEPRŐL. — GYÜLEKEZÉS A FEHÉREGYHÁZI CSATATÉREN. PETŐFI 50 ÉVES HALÁLA NAPJÁN. Indul őt keresni egész Magyarország, Ország czímerével a koszorút hozzák ; Száll ezernyi népség sírját koszorúzni, Koszorúzott sírján sírva leborulni. Ó te jó magyar nép, beh hiába fáradsz, Szemed omló könyet beh hiába áraszt, A Petőfi sírját nem leled meg sírva, Nem tehetsz koszorút ismeretlen sírra! Mikor Erdély vesztén a hon is elvérzett, Az a nagy fájdalom, mit a dalnok érzett, Áttörte valahol ott a bérezek alját, S rengeteg zárta be rengeteg siralmát. Nem kihamvadt porba, nem kialudt földbe, De a hol a mélyben forr a lángok ökle, Ott van ő valahol rejtett sírhalomban, Szíve ég hónáért örök fájdalomban. Harsona zengése, csatakürt hangzása, Riadó daloknak harczi rivalgása, Zászlók suhogása véres csatatéren, Kardok csillogása diadalmi fényben . . . Talpra magyar, talpra ez ha zengne újra, A szabadság lángja, ah ! ha az kigyúlna, A Petőfi sírját keresni sem kéne, Itt teremne köztünk maga, újra élve ! Dala újra zengne, zengne szabadságról, Lelkeinket vinné az a bűvös mámor, Melylyel a halálba, mint álomba mentek Honért, szabadságért ama dicsők, szentek ! Lángsírból kiszállva, ő vezetne újra, A haza földjére áldva ő borúlna, Koszorút ő adna, jó magyar nép, néked, Hogy ezt a régi dalt még ma is megérted! De Petőfi hallgat, ötven éve hallgat, Minek bolygatjátok hát e nagy fájdalmat ? Abba a mély sírba ki merne ma lépni, Ahol az ő szivét száz keselyű tépi ? Jól vigyázz, magyar nép, még ma Segesvárott, Búcsújáró helyen, imádkozva járj ott, El ne űzzön onnan, a ki szolgahonra A napsugarakból lángostorát fonja! Felex István. PETŐFI, 1899. julius 30. A harcz lángtüzében hova, merre tűntél ? Utánad sóvárgva kérdjük mindenütt. Talán, miként Illés, lángszekérre ültél S égbe törő lényed át is szellemült!