Vasárnapi Ujság – 1902
1902-06-08 / 23. szám - Özv. báró Bánffy Dánielné (arczképpel) 363. oldal / Élet- és jellemrajzok - Tompa Mihály két kiadatlan levele 363. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
366 23. SZÁM. 1902. 49. ÉVFOLYAM. magatartásom magyarázatául boldogúlt édes apámnak is, midőn később szegény szüleimnek önfejűségemmel s tekintély nemismerésemmel annyi aggodalmat okoztam. Mert már korán kezdtem a magam lábán járni s a magam fejével gondolkozni. No de nem is vittem sokra vele. Erősen hiszem, hogy Tompa verseinek IV-ik vegyes tartalmú, 1863-ban megjelent kötetében, melynek egy példányát tőle magától kaptam, a 124-ik lapon (Barátomnak)) czímű vers, az én és boldogult apám közötti akkori viszonyra, s az ő aggodalmaira vonatkozva íratott; s hiszem ezt annál inkább, mert ezen vers merített papirosra irott fogalmazványát, Tompa saját kezével irva, apám iratai közt láttam. Azonban úgy ez, mint Tompának apámhoz irott levelei apám iratai közül elsikkadtak. Ami Tompa alább közölt két levelét illeti, ezeknek a története, illetőleg magyarázata a következő : Az 1863-ik évben Kézsmárkon a gimnázium 8-ik osztályában tanultam. Ez év tavaszán a lapok telve voltak a lengyel felkelés sikereiről szóló tudósításokkal. Általános beszédtárgy volt köztünk tanulók közt, hogy melyik iskolából hányan s kik mentek által a lengyelekhez? Beszélték, hogy egyes szepességi városokban megbízottak vannak, akik az idegen légió részére toborzanak s a jelentkezőket utasításokkal látják el. Hogy ily toborzó volt-e Kézsmárkon, nem tudom ; engem s társaimat nem is szólított fel senki, minket a határ közelsége, s a lelkesedés csábított el. Szabó Józsi osztálytársam és barátom, Dapsy Miklós Tisza-Igarról való laktársam és a tudomásom szerint Liptóból való Andaházy Péter tanulók összebeszéltünk, hogy kimegyünk Lengyelországba. Élt akkor Kézsmárkon egy Reisz Miksa nevű úriember, volt honvéd, akiről az volt a hír, hogy a lengyel felkelőkhöz készülőket ő látja el utasításokkal. Mi is nála jelentkeztünk. Ő névjegyét adta át, amelyen egynehány titkos jel s egy pár lengyel szó volt, s azt mondotta, hogy mutassuk azt fel Javorinán az erdésznek. Hogy feltűnést ne keltsünk, nem mertünk egyszerre indulni. Dapsy Miklós és Andaházy június 1-én vagy 2-ikán indultak, Szabó Józsi és én utánuk harmadnapra. Postára adtam búcsúlevelemet szüleimnek, s könnyű csomaggal gyalog útnak indultunk Kézsmárkról egy délután. Két tanulótársunk elkisért Rókusfalváig, ahol szekeret fogadtunk, üljfél után értünk a magas Kárpátok háta mögé Javorinára s ott a korcsma-asztalon háltunk. Másnap reggel jelentkeztünk az erdésznél. Ez csak háromnapos házas volt, magyarul keveset tudott, de szép fiatal felesége magyar volt. Igaz vendégszeretettel láttak, de mivel az erdésznek még nem volt utasítása, hogy mit csináljon velünk, két napig házánál tartott, s csak harmadnap reggel fuvaroztatott Jurgovba a paphoz, ki magyar származású ember volt. Láttam a házánál a Szent István-társulat naptárkiadványaiból egy egész lakást, melyet hívei közt szokott kiosztani. Ez a pap tovább küldött bennünket a szomszéd faluba, s innen mint valami dugára, birtokostól-birtokoshoz szállítva, negyedik napon eljutottunk Krakkóba. Ez útunkban megfordultunk egy pár fényes kastélyban, nagy uraknál kevésnél, de annál több pusztuló udvarházban lakó szegény sorsú földbirtokosnál. Szegény ember, nagyúr, mindenütt meleg szívességgel fogadott. Krakkóba a podgornei oldalról mentünk be. Podgornét Krakkóval egy híd köti össze. Közvetlen a híd mellett az utcza baloldalán volt egy kereskedés. A dobronoczai kocsis itt rakott le bennünket, a kereskedő pedig a bolt végén levő szobában helyezett el. Itt ültünk délután 6—7 óráig. Ekkor egy öreges úr jelent meg szobánkban, felirta neveinket s azon utasítással hagyott el, hogy másnap reggel kilencz órakor egy bizonyos kávéházban jelenjünk meg. Estve a kereskedő kiutasított boltjából. Ettől fogva négy éjszakát mint az üldözött vad töltöttünk külön-külön az ismeretlen nyelvű város utczáin, meghúzva magunkat egy kapusnál, egy emeletes ház padlásán levő szabóműhelyben, egy lépcső alatti lyukban, egy ólpadon, mígnem a felettünk gondviselésszerűn őrködő láthatatlan bizottság szállást rendelt az én és Szabó Józsi barátom részére egy nagykereskedőnél, ahol szívességgel láttak másfél napig, amikor elhagytam Krakkót, meggondolatlan kirándulásom végpontját. A Krakkóba érkezésünket követő nap reggelén elmentünk a megjelölt kávéházba s ott találkoztunk Dapsy Miklós és Andaházy társainkkal s vagy ötven minden rendű, korú és nemzetiségű légionáriussal. Tíz óra tájt megjelent köztünk egy fiatal ember, felolvasta neveinket s zsoldként egy-egy forintot fizetett. Ezen zsoldosztás naponként más-más kávéházban más-más egyén által történt. Azt beszélték, hogy 150—180-an voltunk ekkor Krakkóban legionáriusok, hogy néhány nap múlva 300-an leszünk, akkor egy éjjel fegyvert és ruházatot kapunk, átvezetnek a határon s hogy Dombrowszki lesz a vezérünk. Ugyanaz, aki később Párizban a commune alatt szerepet játszott. Légionárius társainkat megismerve, oda lett kedvünk, lelkesedésünk. Rajtunk, kézsmárki tanulókon kívül nem volt öt művelt, lelkesült ember sem a csapatban, a többi mind elzüllött korhely. Ilyen volt állítólagos századosunk, 0. is, aki, mint később hallottam, addig mesterkedett, míg a zsold-kiosztást rábízták s akkor aztán a pénzzel odább állott. Szegény jó szüleim búcsúlevelemet megkapva, másnap már indultak Kézsmárkra. Kosztadóm Alexander Ignácz polgármester volt. Épen akkor egy krakkói ember látogatóban volt Kézsmárkon testvérénél, egy órásnénál. Ezt fogta meg a polgármester s adta kalauzul szüleim mellé. Ez aztán felfedezte Krakkóban tartózkodásom helyét. Apámmal azonban véletlenül az utczán találkoztam. Szegény jó apám azonnal elfogott s magával vitt. Szabó Józsit is kerestette, de őt nem találták meg. Arczom égett a szégyentől kudarczomon, de követnem kellett szüleimet, mivel apám kijelentette, hogy vonakodásom esetén a rendőrség segítségét fogja kérni. így jutottam vissza június közepén Kézsmárkra és szerencsésnek érezhettem magamat, hogy érettségi vizsgára bocsátottak. Ezen — akkori meggyőződésem szerint — rám nézve önbecsérzetem legázolásával végződött kaland lehangolt, idegessé tett s viselkedésemet olyanná tette, hogy szüleim hónapokon keresztül aggódtak, netalán újra meg fogom kisérleni a kimenetelt. Ezen aggódásnak Tompa tanúja volt s tudta, hogy rám nagy befolyása van. Ez indította arra, hogy midőn 1863 őszén Sárospatakra mentem tanulni, megirja hozzám levelét. Második nekem szóló levele, mint magából is kitűnik, válasz volt az én feleletemre.» Tompa levelei íme itt következnek : I. Borsodi József sárospataki ref. tanuló ifjúnak Sárospatakon. Édes Józsikám. Azon barátságos viszonynál fogva, melyben házatokhoz, szüleidhez állok , nem lehetett előttem közönyös azon dolog, mi veled néhány hóval ezelőtt történt, s aminek nyomása most is annyira látszik a hozzátartozókon. Én is voltam, mint más, ifjú ember; nekem is voltak álmaim , s mit mondjak? Sajnáljam-e, hogy szétfoszlottak? . . . Mindenesetre kötelességemnek ösmerem, néhány szót mondani neked, ki még ifjúi álmaid szivárványától vagy környezve. Röviden: te kimentél a lengyelekhez; s mint zárkózottságod, — kedvetlenséged — s általában egész magad viseletéből gyanítni lehet: kedvező alkalommal ismét ki fogsz menni. Erről akarok én veled beszélni, bár érzem, hogy felette kényes a szólás, miután tetted nem hiba, sőt erény, de melyet dicsérni s helybenhagyni a körülmények miatt mégis lehetetlen. Legelső , hogy lépésed szüleidnek nagy fájdalmat, sőt mondhatni, hogy kétségbeesést okoz. Biznád-e szüleidet kárhoztatni? Képes volnál-e közönyös maradni a természet szavára ? megbánatni szüleiddel, hogy oly igen szerettek és szeretnek ? Nem hiszem ! Mit mondasz arra , hogy egy Smolka nem engedte meg serdülő fiainak a hasonló lépést ? Deák Ferencz egyik barátja fiához ezeket irta : Szüleid a buzgóbb szeretetnek boldogító érzésével csüggnek rajtad s te vagy tárgya reményeiknek; ne engedd, hogy ezen érzelmek közé keserűség vegyüljön; ne engedd, hogy azon szép remények elenyészszenek. A szülők átkát nem szavak teszik, hanem a fájdalomnak azon keserű kényei, melyek a gyermek miatt hullanak. Neveld és erősítsd kebledben a fiúi szeretetnek tisztelettel párosult érzelmeit s tanúid hogy azokról semmi okért, semmi körülmények meg közt nem szabad megfelejtkezned! Tehát soha, semmi okért és körülmény közt, ezt jegyezd meg magadnak. íme lelked mondja: menj! Szüleid mondják maradj ! én azt mondom: légy erős és maradj ! mert bizonyára maradnod kell a felebbi okokból, maradnod kell, ha férfi vagy, azért is , hogy dicsekedhessél az önmegtagadás erényével, melylyel ha nem bírsz, haszontalan mennél álmaid útján is. Tekints szüleidre s kérdezd meg magadtól: mióta lett gyermeki kötelesség a szülők szemehányását siettetni ? A mint én tudom: neveltetésed kényelmes, sanyargatás nélküli volt és nem hiszem, hogy akár elég idős, akár elég erős légy a hadi viszontagságok kiállására. Megfagynál, elvesznél a sárban, mielőtt egyszer kilőhetted volna puskádat, mert nem rajtunk áll, hogy ne éhezzünk, ne fázzunk, meg ne lankadjunk, el ne aludjunk, hogy nyavalyák ne jöjjenek reánk. Szüleid igen megbánnák , hogy jó csizmában járattak, koplalni nem engedtek, hiszen ott, az ellenkezőnek vennéd te hasznát. Mily satyra ! Tudom én, édes Józsikám ! hogy képzeled te azt az egész históriát: — a felkelők merész tábora . . . láng a szemben, tűz a szívben . . . kibontakoznak a zászlók . . . megrendül a szabadságdal . . . előre, előre ! s mint Hugó Viktor írja : porosan, véresen, fényesen, dicsőségesen rohan a vitéz ... a vér ömlik .. . verve az ellenség . . . megdöntve a zsarnokság . . ! Elesni is mily szép . . . meghalni is mily dicső a szent ügyért, a hű fegyvertársak karjai közt! Sírunkon szobor és koszorú . . . nevünk a történeté, a halhatatlanságé . . sat. sat. De nem így megyen az egészen, édes ifjú barátom ! annak is megvan a maga szomorú, köznapi prózája. Napoleon a Waterlooi csata vesztével visszafordítá hirtelen lovát, midőn egyik marechalja megkapván a ló zabláját, így szólt a vert titánhoz : Sir, mit akar? Meghalni, elesni, felele Napoleon. De nem fog elesni Sir, hanem fogoly lesz, s mint ilyen fogja emelni, fényesítni a győző triumphusát. Olvasd meg , mit Petőfi írt, hogy hol és mikép essék el ő, s gondold Gróf Goluchowsky külügyminiszter az ülés után távozik a delegáczióból. PILLANATFÉNYKÉP A MAGYAR DELEGÁCZIÓBÓL.