Vasárnapi Ujság – 1905
1905-02-19 / 8. szám - Lampérth Géza: Prolog «Veér Judit» rózsája czímű regényes szinjátékhoz 119. oldal / Költemények
5. SZÁM. 1905. 52. kordva«. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 119 hallod-e? — a mint ezt a szót hallja: «ideál» — gúnyosan nevet: az ember egyszerűen egy rakás, hússal és vastag bőrrel borított csonttá lesz, és ezt a ronda rakást nem a lélek mozgatja, hanem a kéjes ösztön. Ez figyelmet érdemel ám — csak szaporán! segítsetek neki élni, addig, amíg még ember! De ugyan mit tehettek ti arra, hogy fölkeltsétek benne az élet után való szomjúságot, mikor ti magatok is csak nyöszörögtök, jajgattok és sóhajtoztok, vagy pedig egykedvűen megrajzoljátok az ő föloszlását? A rothadás illata terjeng az élet fölött, gyávaság és szolgalelkűség táplálja a sziveket s a lomhaság puha szálakkal békába veri az elmét és a kezeket... Mit visztek ti bele ebbe a zűrzavarba? Milyen aprók, milyen szánalmasak vagytok ti mind! Oh, ha fölbukkanna egy komoly és szeretettel teljes ember, a kinek lángol a szive, s hatalmas, mindent felölelő az esze! A szégyenletes hallgatás nyomasztó csöndjében, mint a harang kongása hangzanának föl ihletett szavai, s lehet, hogy összerezzennének tőlük az élőhalottak megvetéssel sújtott lelkei!... E szavak után hosszasan hallgatott. Én nem néztem rá. Nem tudom, mi volt erősebb bennem : a szégyen-e, vagy a rémület ? — Mit mondhatsz nekem mindezekre ? — hangzott föl a kegyetlen kérdés. — Semmit. — feleltem én. Megint hallgatás következett. — Hát hogy fogsz ezután élni? — Nem tudom, — feleltem. — Mit fogsz beszélni ? Hallgattam. — Nincs nagyobb bölcseség a hallgatásnál!... Kínos volt a szünet e szavai és a reájuk következő kaczagás közt. Gyönyörűséggel kaczagott, mint az olyan ember, akinek már régóta nem kínálkozott alkalom ilyen könnyű és kellemes kaczagásra. Véres könnyeket sírt a szivem ettől a kaczagástól. — He, he, he! És te — az élet mestere vagy ? Te, akit oly könnyű zavarba hozni? Most, remélem, tudod már, hogy ki vagyok? Igen? He, he, he... És közületek, ti aggastyánoknak született ifjonczok, azt hiszem mindeniképen ily zavarba jönne, ha összeakadna velem. Csak az, aki a hazugság, az aljasság és arczatlanság pánczéljával övezi magát, csak az nem rezzen össze a lelkiismerete szavára... Tehát lám, milyen erős vagy te, egy kis lökés, — és elbukol. Mondj hát, mondj hát legalább valamit a mentségedre, döntsd meg azt, amit mondtam ! Szabadítsd meg szivedet a szégyentől és a fájdalomtól. Légy, ha csak egy pillanatra is, erős és önmagadban bízó, s visszavonom mindazt, amit az arczodba vágtam. Meghajlok előtted. Mutass nekem a lelkedben csak valami olyat, aminek az alapján elismerhetnélek téged tanítónak ! Nekem szükségem van tanítóra, mert ember vagyok; én eltévedtem az élet homályában, s keresem az utat a világossághoz, az igazsághoz, a szépséghez, az új élethez. Mutasd meg hát nekem azt az utat! Én ember vagyok. — Vess meg, üss, de szabadíts ki az élet iránt való közönyösségem iszapjából. Én jobb akarok lenni, mint a minő vagyok, — mit csináljak? Taníts meg rá! Gondolkoztam: vajjon képes vagyok-e kielégíteni azt a követelést, amelyet ez az ember teljes joggal támaszt velem szemben? Az élet elmúlik, az emberek lelkét mind sűrűbben elborítja a kétségek köde, s meg kell találni a szabadulás útját. De hol az az út ? Egyet tudok: nem a boldogságra kell törekedni, mire való a boldogság? Nem a boldogságban van az élet jelentősége, s az önelégültség még nem elég az embernek. Ennél mégis csak magasabban áll. Az élet jelentősége a czélokra való törekvések szépségében van, s kell, hogy a lét minden pillanatának meglegyen a maga magasabbrendű czélja. Ez lehető is volna... de nem az élet ócska kereteiben, amelyek közt mindenki olyan szűken érzi magát, s amelyek közt nincs meg az emberi szellem szabadsága. Társam megint nevetett, de most már halkan, mint az olyan ember, akinek a szivét gondok emésztik. — Milyen sok ember volt már a földön, és mily kevés embernek emeltek emléket rajta! Honnan van ez ? De hagyjuk az átkozott multat, — nagyon is nagy irigységet ébreszt az emberben ! Mert manapság egyátalában nincsenek olyan emberek, akik haláluk után valami vagyont hagynának maguk után a földön. Szunnyad az ember s nem kelti fel őt senki. Szunnyad és állattá alakul át. Korbács kell neki és a szeretet tüzes beczézgetése, a korbácsütések után. Ne tarts tőle, hogy fájdalmat okozol neki: ha szeretettel ütöd, akkor megérzi ütésedet és úgy fogja föl, hogy rászolgált. Ha pedig fájni fog neki és szégyelni fogja magát, úgy vedd körül lángoló szeretettel — s újjá fog születni... Az emberek? Ezek még mindig gyerekek, bárha olykor meglepnek cselekedeteik gonoszságával és gondolataik nyakatekertségével. És állandóan szükségük van kezelésre, gyámkodásra szeretetre, folytonos gondozásra s egészséges és friss táplálékra a lelkük számára. És te, tudod te szeretni az embereket? — Szeretni az embereket? — kérdeztem én kétkedően, mert igazán nem tudom, vájjon szeretem-e az embereket. — Őszintén megvallva, — ezt én nem tudom. Ki mondhatja el magáról: én szeretem az embereket! Az az ember, aki figyelemmel kíséri magát, sokáig fog gondolkodni ezen a kérdésen, mielőtt rászánja magát, hogy azt mondja: szeretem. Mindenki tudja, hogy milyen messze van tőlünk még az is, aki legközelebb áll hozzánk. — Te hallgatsz ? Mindegy — én megértlek téged, ha néma vagy is... Most megyek... — Már ? — kérdeztem halkan. Mert bármilyen rettenetes volt is ő nekem, magam még rettenetesebb vagyok magamnak... — Igen, megyek... De egyszer még eljövök hozzád. Várj rám! És elment. Hogy ment el? Azt nem láttam. Gyorsan és zajtalanul távozott, mint ahogy az árnyak eltűnnek ... Én pedig még soká ott maradtam a kertben azon a padon, nem éreztem a hideget és észre se vettem, hogy a nap már fölkelt és sugarai fényesen csillognak a fák zúzmarás ágain. Olyan furcsa volt látnom a világos nappalt és a napot, mely ép oly egykedvűen ragyogott, mint mindig, és azt a vén elgyötört földet, mely a nap sugaraiban vakítóan tündöklő hólepelbe volt öltözve . . . Bercsényi generális és kuruczai Veér Tamás házában. (III. felvonás.) «VEÉR JUDIT RÓZSÁJA» CZIMŰ SZÍNMŰ NEMZETI SZÍNHÁZI ELŐADÁSÁBÓL. PROLOG. Lampérth Géza «Veér Judit rózsája» czimű regényes színjátékához. Krónikás : Úgy bizony emberek (a távolba mutat) : Amott trombita zeng... ágyú dörg... dob pereg... Egymást öli, vágja a kurucz, a labancz, A szent szabadságért megint folyik a harcz. Thököly pihen már távol messzeségben, Törökországban «virágok mezejében» ... — Zászlaját Rákóczi tartja most kezében: Dísze nemének és áldása honának, Méltó fia dicső Zrínyi Ilonának, Oldalán Bercsényi, Bottyán, Bezerédi, Nagyhires vezéri S kurucz vitézei forgatják a kardot, Verik a labanczot! Ajkukon — míg átok villámlik a szembül — A «pro libertate» imádsága zendül... Nagy idő ez ! — Dátum lészen nem egy napja, Mit büszkén őriz meg históriánk lapja. Utódomnak, ki majd történetét irja : Vörös lesz tintája, gyász-szin a papírja. S szent borzalommal néz ránk a jövő vissza. A mit lát: csupa harcz, dicsőség és halál... Lantos : Lantos: (Kis szünet.) Az én szemem, testvér, egyebet is talál. — Míg fönn a bérczeken viharos a világ: A völgy ölén most is nyit s hervad a virág. — Míg amott vér csillog gyilkos fegyvereken: Ég harmata rezg itt rózsaleveleken. — Míg ott a dicsőség és a halál terem: Ifjú szivekben itt kél édes szerelem. — Míg ott trombita zeng, ágyú dörg harsányan: Itt pásztor-tilinkó szól mélázva, lágyan, S a menny kék mezőjén dalol a pacsirta... Krónikás : Büszke könyvébe ezt Klio föl nem irja, — Ő csak a harczokat, a vészt s halált rójja, Mit neki szerelem, pacsirtaszó, rózsa ! Ám kobrára veszi a regős, a költő, És ha lezajlik majd egy-két emberöltő : Szépet meg szebbítve — édest édesbbitve A múltért hevülő késő unokáknak, A kik nemcsak harczra, háborúra vágynak, De érdekli őket dal, szerelem, rózsa, pásztortüzüknél összegyülekezvén, Napi munka után, nyugodalmas estén: — Majd az én utódom regél nekik róla...