Vasárnapi Ujság – 1906
1906-06-24 / 25. szám - Amerikai úti naplómból (képekkel). Gróf Vay Péter 403. oldal / Általános nép- és országisme
23. SZÁM. 1906. 53. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 403 A pópa gyöngéden megsimogatta a fáta haját. — Jól tetted, hogy hozzám jöttél. Segíteni fogok rajtad ... Ha nem tenném, nem lennék méltó szolgája a jó Istennek ... S ha nálam nem maradhatsz is . . . — Miért ? — kérdezte Máricza kissé megütközve. A pópa szelíden válaszolt: — Miért fiam ?mert én özvegy ember vagyok. Maricza élénken vágott közbe: — Annál jobb, szükséged van valakire. Hát ki feji meg a tehenet, ki mossa ki a köcsögöket, ki szárítja a ruhádat, ki eteti a baromfiakat? Látod, én mindent megteszek . . . Dolgos leány vagyok, olyan, amilyen az én jó anyám volt, ki haláláig azt hajtotta, hogy a lusták gonoszak, istentelenek. A pópa komoly, megindult hangon jegyezte meg: Igaza volt szegény anyádnak. És ha nem maradhatsz is nálam, gondoskodni fogok rólad. A leány arcza félelmet fejezett ki. Eiadt szemmel nézett a pópára: — Én nem merek innen elmenni, félek . . . — Kitől? — Dimitrutól ... Az rosz ember, azt akarja, hogy menjek hozzájuk, az anyjához, de én nem merek vele találkozni sem. — Miért? — Mert az apám azt mondta, mikor a zsandárok elvitték, hogy csak tőle, a Dimitrutól óvakodjam, mert az romlásba visz . . . S hirtelen kivett kebléből egy éles kést. — Látod, pópa, ezt mindig itt hordom. Ezzel védelmezem magam a Dimitrutól . . . már egyszer ráfogtam, mikor rám törte a kunyhó ajtaját . .. A pópa elvette a kést a leány kezéből. — Erre nem lesz szükséged fiam, míg én oltalmazlak ... Menj szépen a konyhába, a többit bízd rám. Bízó lélekkel jöttél hozzám, úgy is fogsz távozni . . . A tavasz kora estéje már ráborulni készült a tájékra, mikor a pópa távozni akart hazulról. Az udvar közepén egy szikár, magas, hegyes orrú ember állotta útját. — Megállj, pópa, egy szóra. — Mit akarsz ? — Azt mondják, hogy a Máricza nálad van.. — Itt van, nálam.— No hát nem marad itt, elviszem. A pópa sötét tekintettel nézett végig az emberen. — Ki vagy te ? — kérdezte. — A Dimitru. Aztán gúnyosan tette hozzá: - Nekem is tetszik a Máricza, nemcsak neked . . . Nekem szabad, neked nem, mert pópa vagy és özvegy . . . Hát csak mondd meg, hol van ? A többit rám bízhatod . . . Ugy ám. A pópa megintette Dimitrut az ujjával. — Nem jól beszélsz, Dimitru, én annak a szegény, árva leánynak csak oltalmazója vagyok, semmi egyéb. Nem is láttam soha. — Elég azt egyszer is látni. — Úgy jött hozzám segedelemért, oltalomért . . . Nem kergethetem el, nem is tenném. Értetted? Dimitru kihívóan válaszolt:— Persze hogy értettem ... Itt akarod tartani. Kéne, ugye ? Abból nem eszel . . . Nem pópának való. A pópa nyugodtan rázta a fejét. — Dimitru, — mondotta, — ne beszélj istentelenséget. Dimitru hangosan felkaczagott. Ohó, pópa, nekem hiába beszélsz Istenről, mikor iszép leányról van szó. Én ilyenkor nem az Istent nézem . . . A pópa komoran kérdezte : — Dimitru, te nem félsz Istentől ? — Nem én! Nem ? — kiáltotta a pópa haragtól reszkető hangon, s egy hirtelen mozdulattal elkapta Dimitru mellét. A küzdelem csak egy pillanatig tartott. A pópa egy hatalmas lökéssel egész a sövénykerítésig lódította a hosszú embert, kinyekkenve terült végig a földön. A pópa összefonta mellén a két karját. — Ha nem félsz Istentől, hát reszkess a pópától . . . Az Isten megbocsát, mert az ő irgalma végtelen, de én nem kegyelmezek. Ha még egyszer ide beteszed a lábadat, elevenen nem kerülsz ki . . . És nyugodtan bevárta, míg a földre terült ember, kinek szemében állati félelem villogott, összeszedte magát és összegörnyedt testtel, sántítva távozott. Mikor a kis faajtó becsapódott, Máricza odaborult a pópa lábához és átölelte térdeit. — Köszönöm, pópa, most már nem félek . . . És a nagy fekete szempárból rajongás sugárzott . . . AMERIKAI ÚTI NAPLÓMBÓL. írta gróf Vay Péter. Fagyos februári reggelen érkeztünk Sandy Hookba. Egy erős hófergeteg következtében, melynek farka végébe belekerültünk, két napi késésünk volt. A vigasztalanság megragadó képe terült el előttünk — minden szürke és fehér köröskörül, ezüstszínű köd függött a part fölött, hópelyhek keringtek a keservesen hideg levegőben, a tengerhab odafagyott a hajó kéményeihez, egészen befedve hóval. Kísértethajóhoz hasonlíthatott, amint lassan bekanyarult a Hudson-folyamba. Hirtelen, mintha varázslat lett volna, láthatókká váltak az óriás város körvonalai: épületek, felfüggve valahol az égen, a felhőket áthidaló hidak, a szabadság kolosszális szobrának fenséges feje, mely üdvözli az újonnan érkező utasokat, átlátszottak törni a köd és párák fátyolán. A hajó fedélzetén lévő 2400 lélek bámészan nézett, mintha minden értelem nélkül szemlélnék az előttük kitáruló képet. Vajjon milyenek lehettek ezen szerény emberek érzelmei? Vajjon milyen első fogalmakat alkothattak maguknak, milyen benyomásokat nyerhettek rég áhított ígéretföldjükről? Minden érkezés többé-kevésbbé titokzatos, minden ismeretlen táj hat képzelő tehetségünkre. Mennyire hatványozódik mindez, ha az úgynevezett Új Világba érkezünk! De nem maradt sok idő az álmélkodásra. A fedélzetet megszállták a vám- és egészségügyi hivatalnokok, kötelességüket teljesítendők, amit igazi amerikai ridegséggel vittek véghez. Ama óriási dockokban horgonyoztunk, melyek New York környékének oly jellemző részei. De mennyire eltérő volt a mai látvány attól, melyet rendesen nyújtani szoktak az érkezők vagy távozók szemével ! Érkezések és távozások Amerikában szín- és életdúsak. Ezeket a dockokat látni, amikor hemzsegnek az emberektől, amikor minden érkezőt üdvözöl valaki, minden távozót elkísér a sok rokon és barát, amikor minden kéz teli virággal, emlékkel, amikor minden zsebkendő köszöntve int, amikor a levegőben visszhangzanak az éljenek, a hazafias dalok szólamai, ez egy soha el nem felejthető tipikus kép. Mennyire más kép volt ez ma! Némák és üresek voltak a rakpartok. Az óriási fészerszerű épületek senkit sem üdvözöltek. A jelentéktelen munkások eltévelyedett seregét senki sem várta a gőzbárkákon kívül, melyek készen álltak, hogy Ellis Izlandba vigyék őket, ahol ki kell állaniok a vizsgálatot. Tagadhatatlanul jogában áll minden nemzetnek kellő elővigyázat! rendszabályokkal élni, hogy gátolja beözönlését a nem kívánatos elemeknek. Joggal utasíttatnak vissza a beteg egyének, vagy az olyanok, kik egy fillérrel sem bírnak, vagy képtelenek életüket fentartani. De mint minden rendszernél, itt is nehéz, kemény és megdönthetetlen szabályokat felállítani, anélkül hogy a hivatalnokoknak nagy része adatnék a személyes felelősségnek. Tényleg az egyes hivatalnokoktól függ a szellem, melyben a rendeleteket végrehajtják, és azok iránt nagyon változó. Egy oly gyorsan fejlődött országban kétszerte nehéz az eszményi mérték betartása. Saját tapasztalatom ez alkalommal eléggé kedvező volt és nem nyílt különös okunk panaszra. A «Pannónia» fedélzetén nem akadt ember, aki «nem kívánatos» lehetett volna: valamennyie falun született, megszokta a nehéz munkát, ép volt testben, lélekben, valamennyien a bánya vagy földművelő kerületekhez szándékoztak, mert a GRÓF VAY PÉTER S A HAJÓSKAPITÁNY A «PANNONIAD KIVÁNDORLÓ-HAJÓ FÖDÉLZETÉN. KIVÁNDORLÓK A «PANNÓNIA» FÖDÉLZETÉN.