Vasárnapi Ujság – 1911
1911-05-21 / 21. szám - A téglási toronyóra. Elbeszélés. Írta Móricz Pál 422. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
424 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. SZÁM. 1911. 58. ÉVFOLYAM. — Csendesen gyerekek! Az előszobában szaladgálni nem szabad, mert már lefeküdt az édesapátok. — Simon fráter, a veresképű fekete barát ennél az ajtónál kopogtatott és mivel éles fülü volt, jól hallotta a durczás női hangot: — ugyan kit hozott az ördög ebben a kutya időben? Simon benyitotta az ajtót: — A nagytiszteletű asszonyságot van szerencsém üdvözölhetni? Az asszony meglepődve merészkedett a barátra : — Igen, az vagyok! — s nem huzakodott, a midőn Simon megcsókolta a kezét. Az éhes barátnak izlett a kézcsók, a puha női kacson megérezte a fokhagymás pecsenye szagát. — Én meg az a szerencsétlen vagy talán szerencsés koldulóbarát vagyok, akit a kutyaidő Téglásra szorított. Szépen kérem a nagytiszteletű asszonyt, amíg csendesedik az idő, tűrjenek meg az úri hajlékukban ! A tiszteletes asszony elnevette magát: — Bocsásson meg a tisztelendő úr, azt hittem, hogy az uramat hívják beteghez. Mert az én uram szokásba hozta, hogy a halálravált betegeknek szép imádság és vigasztaló beszéd mellett uri szent vacsorával is szolgál. — Derék papi ember lehet a nagytiszteletű úr. — Ebéd után egy kicsit mindig delel az uram, — magyarázta a tiszteletes asszony, — de nemsokára felkél. Addig én helyettesítem. Isten hozta a tisztelendő urat. Ugye ebéd előtt van még? Simon fráter ugyan tarisznyázott Böszörményben, de fiatal volt még s rámondta: - Megkövetem a nagy tiszteletű asszonyt, még igenis ebéd előtt vagyok. -!— Sebaj, tisztelendő uram. Van levesem is, fokhagymás pecsenyém is. Gyerünk a másik szobáim .!". "Itt vannak a könyvek, itt az újság is, ameddig jövök, töltse az időt a tisztelendő úr. Simon, midőn a barátságos szobában szétnézett, felkiáltott: — Jézus Máriám! Hol vagyok ? — az ágy felett két kép függött. A töviskoronás Jézust ábrázolta az egyik kép, hét tőrrel szívében Máriát mutatta a másik. Simon keresztet vetett és a kedves meglepődéstől mélyen imádkozott. Jó idő multával egy kéznyomtatásra tekintett fel. Alacsony termetű, pirosképű, tehetős kövér úr állott fráter háta megett. — 'Isten hozott barát! Mert noha az idő szorított ide, ez is az Úr akaratja . . . Hosszabb idő óta néztelek, ám oly buzgón imádkoztál, hogy nem mertelek háborgatni. Persze, református papnál, csodálkozol ezen a két képen ?• Megvallom az igazat, nagytiszteletű úrnak, csodálkozom. Hát ezt a másik két képet ösmered-e? — A tiszteletes a másik ágy felé mutatott. — Ösmerem, Luther Márton és Bora Katalin. — felelte a barát. A tiszteletes elkomolyodott : — Én úgy gondolkozom, ahová tiszteletből kifüggesztem a Luther képét, ott a Megváltó képe sem bálványimádás . . . Különben is egy jótevőmtől a halálos ágyán örököltem ezt a képet. Simon nem nyilatkozhatott az érdekes önvallomásra, már jött a tiszteletes asszony a tízéves lánykájával. Hozták a terítéket, meleglevest és az ingerletes fokhagymás pecsenyét. — Tessék jó étvággyal használni, tisztelendő uram, — kínálta a papné. A nagytiszteletű úr a pohárszékből egy orros bort és két talpas poharat állított az asztalra . — No barát, mi a neved? — Dely Simon Mátyás, nyírbátori minorita barát vagyok. * — Én meg Kovács József, téglási református lelkipásztor vagyok. Simon Mátyás barátom, Isten hozott! Egyél!.. . Iszunk mind a ketten. Jó, hogy itt vagy. Ebben a kutyaidőben eltöltjük az estét is . . . Te meg, kedves párom, megállj csak! — Mit parancsolsz,Józsikám? — Te barát! Gyalog jöttél, vagy a szelek szárnyán ? — Nem vagyok én garaboncziás. Kocsin járok én. — Kocsin? Hát a lovad? — Az ólba kötöttem. Gondolom, a kocsisom is ott van. Dehogy is van, mosolygott a papné, a konyhában melegszik. Ételt és meleg italbort adtam neki. — No barát, akkor fel sem állunk innét estig . . . A gondos Simon fráter mégis felállott, kiment a lovak után. Odakint valami gyenge, beteges hangú óraütések verődtek a fülébe. A toronyra nézett. Három órát mutatott téglási toronyóra s mikor a szobába visszatért, a tréfásan megemlítette a barát: — Kedves nagytiszteletű uram, ebben csúnya időben nagyon elrekedt az órájuk, alig a hallani az ütését. Kovács József nagy tiszteletű úr bosszúsan pattant fel : Hagyd el! Ne említsd öcsém. Még megüt a guta ... A mult héten megállott ez a vén szerszám és ezek a jóemberek Debreczenből hozattak valami fusermestert. Órásnak mondotta magát. Három napig itt hizlalták. Igaz, hogy azóta jár az óránk. Ám, az is igaz, hogy a hangja nagyon rekedt. — Annyi baj, nagytiszteletű uram! Csak közel jussak hozzá, majd megreperálom én a torkát. — Canis mater! Te barát, te még ilyesmihez is értesz ? Persze, hogy a mennykőbe ne értenél, hiszen a kolduló barátnak mindenhez kell érteni, lelkendezett a nagytiszteletű úr s már kiáltotta a szolgálót, — hej, Zsuzsi! Hírd csak a harangozót. Simon fráter a harangozóval felment a toronyba. Körülnézte a drága masinát és hamarosan rájött az óra bajára. Ezután mikor a paplakba visszatért, két juhászbundás gazdaember társaságában találta a nagytiszteletű urat. Biró uram, kurátor uram, — a tiszteletes a rövid bemutató után áttért a dolog fordulójára, no barát, hogy leszünk? — Rendbe jövünk, nagytiszteletű uram, — felelte Simon, helyrehozom az órát, hanem elébb egy franczia srófkulcsra volna szükségem ? — János, — az egyik bundás gazda rászólt a harangozóra, — nosza lóduljon kend Nyitó kovácshoz és hozza szaporán, a mit a tisztelendő úr mondott . . . Simon frátert, midőn a franczia srófkulcs előkerült, az egész társaság felkísérte a toronyba. Az óraütő kalapácsnál rejtőzött a tsmeltyűnek a kalapácsot mozgató ága baj. Az kurta olt. Simon lesrófolta a nyeles kalapácsot s megindult Nyitu czigányhoz. A fekete reverenda látására elkurjantotta magát a czigány: — Anyjukom! Gyerekek, hé ! — Nyitó mester keresztet vetett és a barát lecsüngő olvasóa keresztjét kitörő örömmel csókolta meg, majd feleségével és az öt purdéval kezdették a kezét is a barátnak, csókolgatni jaj, drága főtisztelendő uram, katholikusok vagyunk mink is. Az én gyermekeim nem értek még ilyen szerencsét ebben a füstös műhelyben. — Jól van no, jól van báránykáim, Simon baraczkot nyomott a nagyobbik rajkó fejére, •— mester uram mondok, most meg maga adja ide nekem a bőrkötőjét. A czigány gyanakvólag sandított a barátra, hanem azért lekapcsolta a kötőt. Simonnak illett a kötő és elsőbb az órakalapácsot ütötte le a nyeléről, majd a lomból a nyélhez vasat választott ki. A kohótűzbe nyomta illő vasakat s mikor kellőképen olvadásig hevültek, a a harapóval az üllőn egymáshoz illesztette a két vasat. — Trauf! - mondta a barát. Nyitó mester ügyesen rávert a zizergő vasakra. Szépen összeforradt a két vasdarab. Ahogy kimérte, ugyanolyan hosszúra toldotta ki a kalapács nyelét, amelyet már játszva forrasztott a kalapácsba a barát, miközben a kovács a nagytiszteletű úrral sugdosott. Simon nem ügyelt rájuk, hanem amikor köszönettel visszaadta a bőrkötőt, csodálkozva tapasztalta, hogy Nyita milyen alázatosan csókolta meg a kezét. Süvegét is leemelte a czigány. — Drága, jó főtisztelendő uram, ha meg nem sérteném, kérdeznék a szent atyámtól valamit ? Csak bátran, mester barátom. Ugyan mondja meg nékem azt a főtisztelendő úr, hogy a felséges római pápa a szentséginek hány kocsija, hány hámos és igás lova van? És hány pappal dolgozik a főtisztelendő uratyám a műhelyben ? Simon nem tudta mire vélni a czigányt. — Miért kérdezi tőlem ezt a mester? Csókolom a kezét-lábát a főtisztelendő úrnak, már hogyne kérdezném, amikor tudom, hogy a római pápa a szentséginek a főtisztelendő úr a fűkovácsmestere ? Simon elnevette magát. — Ugyan Nyitó uram, ki mondta ezt magának ? — Hát a tiszteletes úr, — vallotta meggyőződéssel a czigány. Nyitó uram, a nagytiszteletű úr tréfált magával, mert én nyírbátori barát vagyok.. . Mindnyájan nevették a czigányt. Nyitó félrerántotta a száját, de mindjárt feltalálta magát s csúfondárosan fordult a kaczagó téglási paphoz : Nevethet a tiszteletes úr! Legalább láthatja, milyenek a mi papjaink. — Nono, Nyitu! Nyitu mester még jobban kipakolt: — Nevethet a tiszteletes úr! A mi papjaink nem olyan hlhetetlenek, mint maga . . . — Nono, Nyitu, Nono, Nyitu ! Hát mit tud a tiszteletes úr? Még egy tengeri szurkálót se tudna csinálni. •— Hejnye, te Nyitó, az öreg kurátor megcsóválta a fejét. Jobb, ha kigyelmed is hallgat. Már miért hallgatnék te czigány! Azért gazd'uram, mert ha az Isten ide nem vezérli ezt a tisztelendő barát urat, most szégyenszemre egészen elrekedt volna az a híres toronyóránk. Nyitó kivicsorította a fehér fogát. A társaság a baráttal nevetve húzódott fel a BLAHÁNÉ ÉS ÚJHÁZI EDE ABBÁZIÁBAN. * Doktor Dely Simon Mátyás, volt minorita barát, az országosan ismert hortobágyi állatorvos jelenleg Tiszapolgáron él.