Vasárnapi Ujság – 1913

1913-11-26 / 47. szám - A nepálországi magarok (képekkel). Gróf Vay Péter 936. oldal / Általános nép- és országisme

938 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 47. SZÁM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. A MI URUNK. Regény. (Folytatás.) Irta GRAZIA DELEDDA.­ ­ Sebastiana már megszokta az e fajta prédf­­kálásokat és legtöbbször már oda sem figyelt, vagy legalább is soha, egy szóval sem felelt rájuk, az anyai pofonoktól való félelmében.­­ Valamelyest közönyösen engedte át magát sorsának és már meg is feledkezett arról, hogy valamikor kényelmes életről és uralkodásról álmodott. Nem is annyira az urától, mint in­kább az anyjától való félelmében állhatatosan «nem»-mel felelt egykori gazdájának óvatos és titkos ajánlataira. Most is tisztában volt a hely­zettel : a vállalkozó csak azért kedvezett Predu Maria Dejanának, mert azt remélte, hogy ezzel őt is meglágyítja. De még csak eszébe sem jutott anyjának megmondani, hogy ő — a maestra — minden furfangossága mellett is még csak nem is sejti Perro jóindulatának igazi okát. Miért izgassa föl hiába? Miért for­ralja föl a vérét épen ezen az örömmel teljes estén ? Mialatt a maestra folytatta prédikálását, ko­moly, mozdulatlan arczczal, kezét a kötényén nyugtatva, úgy állván a holdfényben feketén és imponálóan, mint valami őskori bálvány, addig Sebastiana utat engedett álmainak és szárnyat adott tervelgetéseinek, a­nélkül, hogy ő maga is tudta volna, hogy voltaképen mit is akar, mire is vágyódik és az új keszkenőjére, vagy a régi lyukas c­ipőjére épen olyan jól eső érzéssel gondolt, mint a beálló jobb napokra, vagy Ma­rieléne növekedő szerencséjére. A prédikácziójában önelégülten végre elhall­gatott a maestra és néhány pillanat múlva már bement földszinti szobájába, a­mely a konyhába nyílott és lefeküdt. Sebastiana kint maradt és az urát várta. Nem volt álmos és ezernyi gon­dolat karikázott az agyában, hullámzott, szét­foszlott, egybeolvadt, mint felhők az égen, a­melyek egymást kergetik.­­ Meleg és borús volt az este és a hold, a­melynek zöldes udvara volt, hol megjelent, hol eltűnt a felhők között, a­melyek fehér fátyol­göngyölegekhez hasonlítottak. Minden csöndes volt és félhomályos és Sebastiana egykori gaz­dájára gondolt, azokra a jószagú szappankákra, a­­miket tőle kapott és azokra az utazásokra, a­melyeket vele szeretett volna megtenni. És nem is fájt neki, hogy minden álma szétfoszlott és mintha csak az anyját hallaná még most is, megvallotta magának, hogy bizony nagyon könnyelmű teremtés volt akkortájt, a­mikor megengedte, hogy olyan éltes és más nőnél lekötött férfi legyeskedjék körülötte, a­milyen a vállalkozó. Haraggal gondolt most rá, mert nem akarta pártfogolni Predu Maria Dejanat és az urának sem tudta megbocsájtani, hogy annyi kellemetlenséget okozott neki, ha mind­járt akaratlanul is. Az ő szemében könnyelmű és gyönge ember volt az ura, a­mi azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy szeresse. Nem mutatkozott ugyan sohasem valami na­gyon szenvedélyesnek szánta, a­ki pedig mély­ségesen­ szerette és olyan ártatlannak látta, annyira bízott benne, hogy a maestra ellenőr­zése nélkül annyiszor megcsalhatta volna, a­hányszor csak akarja és a férje még­sem vett volna soha, semmit észre. De ő nem­­ akarta megcsalni, már azért sem, mert úgy­­ érezte, hogy akkor mindennek vége volna számára, ha milliókat is ajándékozna neki a vállalkozó, nem fogadná el, mert nem tudná, hogy mihez kezdjen vele. •Lassú, egyforma lépések zaja hallatszott föl és egy édeskés, fáradt hang fölrázta gondola­taiból. !— Dejana ?­­Talpra ugrott és a rácsos kapuhoz futott. !— Nincs itthon, Bruno! De talán már néhány percz múlva hazajön. Nem jönnél be, Bruno? A férfi belépett. Sebastiana a konyhába akarta vezetni, ott lámpát gyújtani és itallal megkínálni, de Aldo Bruno eszébe juttatta, hogy ő nem iszik szeszes italt és hogy megakadályozza, hogy a nő mégis csak bemenjen és széket hozzon, megragadta a kezét és erősen megszorította. — És az anyád? — Már lefeküdt. Vele akarsz beszélni ? — Nem, az uraddal.­ Már bizonyosan el­mondta nektek a jó hírt. — Miféle jó hírt ?­­— Oh, Istenem, ne tetesd magad! — mondta a férfi és leült a lépcsőre. — Én meg azért jöttem, megmondani neki, hogy holnap már kilencz órakor legyen Perronál tíz helyett. Sebastiana mozdulatlanul állt előtte és nem tudta, beszéljen-e, vagy hallgasson. Végre meg­kérdezte : — Te azt hiszed, hogy bizonyos a dolog? Lorenzo tehát igazán elmegy? — Kétségtelenül. — Haza­megy? — Nem hinném. Én szerintem­ nem. Én azt hiszem, hogy sokkal messzebbre megy. — Azt hallottam, hogy barát akar lenni. — Nem csodálkoznék rajta! mondta Aldo Bruno nyugodtan és elrévedezve. — Már most is egyre csak imádkozik ... és iszik . . . — Hahaha ! Ezzel azt akarod mondani, hogy a barátok iszákosak ? Mondd csak — leült ő is a lépcsőre, a férfi mellé —­ és hogy van a fele­séged? Láttam legutóbb: milyen sovány! Hát te nem adsz neki enni? Egyszerre jókedvű és eleven lett. Úgy tűnt föl előtte, mintha Aldo Bruno mélabúsan és gyöngéden nézne rá, akárcsak .. . akkor! De talán tévedett, mert a férfi egyáltalán nem lát­szott elfogódottnak, bármilyen közel is érezte őt magához, olyan fiatalosan, élénken és szinte kihívóan. — Az én feleségem egészséges — mondta ugyanolyan hangon a férfi, a­mint az imént beszélt. — Csak túlságosan sokat dolgozik. Nagyon is sokat dolgozik, igen! — Te pedig ne hagyd, hogy annyit dol­gozzon ! — Mit csináljak? Én nem vagyok otthon. De meg aztán, ha valamit szólok ezért, mind­járt azt mondja: hát te nem dolgozol sokat? Sebastiana tapsolni kezdett: — Furcsa egy história! Ösmertem egy házas­párt, a­kik azért veszekedtek, mert mind a ketten naplopók, semmittevők voltak. Ti pedig épen azért veszekedtek . . . — Nem, mi sohasem veszekszünk! Nem is érünk rá! — Tudjuk, Bruno! Ti sokkal jobban szereti­tek egymást, semhogy meg ne férnétek . . . — Oh, Istenem, a hitestársak mindég szere­tik egymást! Te és Preda Maria Dejana, ti talán nem szeretitek egymást? — Oh, a bolondulásig! — mondta Sebas­tiana tréfás gún­nyal.­­— És mindig megfér az anyáddal? — Annyira, hogy sokszor úgy látszik, mintha a felesége volna! Én meg az ő lányuk! Ők komandoroznak, én meg engedelmeskedem. — Jól teszik. Te még úgyis olyan fiatal vagy ! Sebastiana fölkaczagott és a levegőbe nézett. A hold megvilágította arczát és márványnyakát. De Aldo Bruno nem nevetett az ő bizalmassá­gain : mindent, a­mit mondott, komolyan vett és nagy komolysága­, meg nyugalma, a­mely egyszerű volt és mégis más, mint a maestráé, nagyon tetszett Sebastianának. Most már ő is komoly lett ...­­ — Fiatal! Egyszer voltam. Most! Egy férjes asszony többé már nem fiata­l. Oh, oh ! Emlék­szel még arra a reggelre, a­mikor te a hegyre mentél föl, én meg lementem a kúthoz? Miféle badarságokat mondtam én neked akkor! És te bizonyosan azt gondoltad magadban, milyen bolond is ez a Sebastiana! — Nem emlékszem. — Persze, tudom már. Marielénere gondoltál és azt kérdezted tőlem, hogy van-e sok pénze. — Én azt kérdeztem volna ? A férfi levette fejéről szürke, ócska kalap­ját, a­mely beárnyékolta arczát és a keze között tartván, kiszélesítgette, majd meg ki-ki simo­gatta. A nő pedig nyugodt és sápadt, arczát nézte, a­melyet megvilágított a hold és a sze­mét, a mely olykor úgy föl-fölcsillant, majd meg elkomorodott, mint az égbolt ezen az éj­szakán. * — Én tisztán emlékszem valamennyi kér­désedre, a melyekkel előálltál azon a reggelen. Már akkor is Marielénere gondoltál Bruno és én eltaláltam­ ezt. — Könnyű­ volt eltalálnod! — A­mikor az első este lejöttél, mialatt mi a gazdát vártuk, emlékezz csak vissza, Mar­e­léne kiküldött, hogy térítsek meg . . . — Mondd csak — szólt közbe a férfi, — igaz az, hogy Zo­eppedda el akarja adni a házát? ,­­ Mind a ketten a kert végében lévő új ház felé néztek és Sebastiana elmesélt egy hosszú históriát. A ház tulajdonosai ifjú, tehetős, pa­raszti házaspár­ nem voltak megelégedve az építkezéssel, a­melyet nagyon is­ úriasnak talál­tak magukhoz, , a­kiknek inkább földszintes szobák, fészer és főleg kert lett volna való; és mert a maestra S^ju nem volt hajlandó áten­gedni az övét, így hát azok el akarták adni a házat.­­ Aldo Bruno fölállt. — Megyek és megnézem. Mialatt pedig a férfi a fal felé távozott, a­mely a kertet a kis udvartól elválasztotta és átnézve azt számolgatta magában, hogy hány lakószobája is lehet az új háznak, azalatt Se­bastiana kinyújtotta a kezét és lágyan, gyöngé­den megezirógatta a kalapot, a­mit a férfi ott­hagyott a lépcsőn. Valami különöset, valami édes mérget érzett ereibe szívódni és visszaemlékezett arra, hogy Aldo Bruno megérkezésének estéjén szinte már átölelte s arra gondolt, hogy a nélkül a bo­lond kaland nélkül, a­mely azután történt, ta­lán belé is szeretett volna és feleségül is vette volna. Idegen férfi volt, az igaz, de ő — Sebas­tiana — mégis valami fajrokonsági vonzalmat érzett iránta. Ez az ember nem ölte meg a mostohaapját és ennek az embernek nem vol­tak bűnei, és mélabús ajka nem volt pálinka­szagú, mint a Preda Maria Dejana szája. Ez az ember bizonyosan nem engedné meg, hogy az anyósa úgy bánjon az ő feleségével, mint valami rossz gyerekkel ... De ez az ember szerette a pénzt, máskülönben nem vette voln­a el feleségül Marielénet . . . És most Sebastiana megvetőleg a földre dobja a kalapot, mert mély, tompa harag fogta fel mindig, valahányszor csak vetélytársnőjének szerencséjére gondolt. A­mikor Aldo Bruno visszajött, hangosan így szólt hozzá: — Igen, ez a ház nektek való volna, ha igaz az, hogy korcsmát akartok nyitni. — Ki mondta ezt neked? — kérdezte a férfi kissé meglepődve.­­ — Lorenzo mondta Predunak. A kertet azon­ban nem adjuk el. Zoseppeddáéknak sem adtuk el, nektek még kevésbé. — A mi pénzünk épen olyan jó, mint a Zoseppeddáé — felelte Aldo Bruno és lehajolt, hogy fölvegye a kalapját. És Sebastiana most észre vette, hogy a férfi egy szegfűt tépett le a kertben és azt a gomblukába tűzte. Íme, megint valami, a­mire Preda Maria Dejana sohasem gondolt volna, hogy megtegye. Vilmos svéd herczeg, a svéd király második fia, nejé­vel Mária orosz nagyherczegnővel, kitől kopenhágai hírek szerint válni készül.

Next