Vasárnapi Ujság – 1913
1913-11-26 / 47. szám - A nepálországi magarok (képekkel). Gróf Vay Péter 936. oldal / Általános nép- és országisme
938 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 47. SZÁM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. A MI URUNK. Regény. (Folytatás.) Irta GRAZIA DELEDDA. Sebastiana már megszokta az e fajta prédfkálásokat és legtöbbször már oda sem figyelt, vagy legalább is soha, egy szóval sem felelt rájuk, az anyai pofonoktól való félelmében. Valamelyest közönyösen engedte át magát sorsának és már meg is feledkezett arról, hogy valamikor kényelmes életről és uralkodásról álmodott. Nem is annyira az urától, mint inkább az anyjától való félelmében állhatatosan «nem»-mel felelt egykori gazdájának óvatos és titkos ajánlataira. Most is tisztában volt a helyzettel : a vállalkozó csak azért kedvezett Predu Maria Dejanának, mert azt remélte, hogy ezzel őt is meglágyítja. De még csak eszébe sem jutott anyjának megmondani, hogy ő — a maestra — minden furfangossága mellett is még csak nem is sejti Perro jóindulatának igazi okát. Miért izgassa föl hiába? Miért forralja föl a vérét épen ezen az örömmel teljes estén ? Mialatt a maestra folytatta prédikálását, komoly, mozdulatlan arczczal, kezét a kötényén nyugtatva, úgy állván a holdfényben feketén és imponálóan, mint valami őskori bálvány, addig Sebastiana utat engedett álmainak és szárnyat adott tervelgetéseinek, anélkül, hogy ő maga is tudta volna, hogy voltaképen mit is akar, mire is vágyódik és az új keszkenőjére, vagy a régi lyukas cipőjére épen olyan jól eső érzéssel gondolt, mint a beálló jobb napokra, vagy Marieléne növekedő szerencséjére. A prédikácziójában önelégülten végre elhallgatott a maestra és néhány pillanat múlva már bement földszinti szobájába, amely a konyhába nyílott és lefeküdt. Sebastiana kint maradt és az urát várta. Nem volt álmos és ezernyi gondolat karikázott az agyában, hullámzott, szétfoszlott, egybeolvadt, mint felhők az égen, amelyek egymást kergetik. Meleg és borús volt az este és a hold, amelynek zöldes udvara volt, hol megjelent, hol eltűnt a felhők között, amelyek fehér fátyolgöngyölegekhez hasonlítottak. Minden csöndes volt és félhomályos és Sebastiana egykori gazdájára gondolt, azokra a jószagú szappankákra, amiket tőle kapott és azokra az utazásokra, amelyeket vele szeretett volna megtenni. És nem is fájt neki, hogy minden álma szétfoszlott és mintha csak az anyját hallaná még most is, megvallotta magának, hogy bizony nagyon könnyelmű teremtés volt akkortájt, amikor megengedte, hogy olyan éltes és más nőnél lekötött férfi legyeskedjék körülötte, amilyen a vállalkozó. Haraggal gondolt most rá, mert nem akarta pártfogolni Predu Maria Dejanat és az urának sem tudta megbocsájtani, hogy annyi kellemetlenséget okozott neki, ha mindjárt akaratlanul is. Az ő szemében könnyelmű és gyönge ember volt az ura, ami azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy szeresse. Nem mutatkozott ugyan sohasem valami nagyon szenvedélyesnek szánta, aki pedig mélységesen szerette és olyan ártatlannak látta, annyira bízott benne, hogy a maestra ellenőrzése nélkül annyiszor megcsalhatta volna, ahányszor csak akarja és a férje mégsem vett volna soha, semmit észre. De ő nem akarta megcsalni, már azért sem, mert úgy érezte, hogy akkor mindennek vége volna számára, ha milliókat is ajándékozna neki a vállalkozó, nem fogadná el, mert nem tudná, hogy mihez kezdjen vele. •Lassú, egyforma lépések zaja hallatszott föl és egy édeskés, fáradt hang fölrázta gondolataiból. !— Dejana ?Talpra ugrott és a rácsos kapuhoz futott. !— Nincs itthon, Bruno! De talán már néhány percz múlva hazajön. Nem jönnél be, Bruno? A férfi belépett. Sebastiana a konyhába akarta vezetni, ott lámpát gyújtani és itallal megkínálni, de Aldo Bruno eszébe juttatta, hogy ő nem iszik szeszes italt és hogy megakadályozza, hogy a nő mégis csak bemenjen és széket hozzon, megragadta a kezét és erősen megszorította. — És az anyád? — Már lefeküdt. Vele akarsz beszélni ? — Nem, az uraddal. Már bizonyosan elmondta nektek a jó hírt. — Miféle jó hírt ?— Oh, Istenem, ne tetesd magad! — mondta a férfi és leült a lépcsőre. — Én meg azért jöttem, megmondani neki, hogy holnap már kilencz órakor legyen Perronál tíz helyett. Sebastiana mozdulatlanul állt előtte és nem tudta, beszéljen-e, vagy hallgasson. Végre megkérdezte : — Te azt hiszed, hogy bizonyos a dolog? Lorenzo tehát igazán elmegy? — Kétségtelenül. — Hazamegy? — Nem hinném. Én szerintem nem. Én azt hiszem, hogy sokkal messzebbre megy. — Azt hallottam, hogy barát akar lenni. — Nem csodálkoznék rajta! mondta Aldo Bruno nyugodtan és elrévedezve. — Már most is egyre csak imádkozik ... és iszik . . . — Hahaha ! Ezzel azt akarod mondani, hogy a barátok iszákosak ? Mondd csak — leült ő is a lépcsőre, a férfi mellé — és hogy van a feleséged? Láttam legutóbb: milyen sovány! Hát te nem adsz neki enni? Egyszerre jókedvű és eleven lett. Úgy tűnt föl előtte, mintha Aldo Bruno mélabúsan és gyöngéden nézne rá, akárcsak .. . akkor! De talán tévedett, mert a férfi egyáltalán nem látszott elfogódottnak, bármilyen közel is érezte őt magához, olyan fiatalosan, élénken és szinte kihívóan. — Az én feleségem egészséges — mondta ugyanolyan hangon a férfi, amint az imént beszélt. — Csak túlságosan sokat dolgozik. Nagyon is sokat dolgozik, igen! — Te pedig ne hagyd, hogy annyit dolgozzon ! — Mit csináljak? Én nem vagyok otthon. De meg aztán, ha valamit szólok ezért, mindjárt azt mondja: hát te nem dolgozol sokat? Sebastiana tapsolni kezdett: — Furcsa egy história! Ösmertem egy házaspárt, akik azért veszekedtek, mert mind a ketten naplopók, semmittevők voltak. Ti pedig épen azért veszekedtek . . . — Nem, mi sohasem veszekszünk! Nem is érünk rá! — Tudjuk, Bruno! Ti sokkal jobban szeretitek egymást, semhogy meg ne férnétek . . . — Oh, Istenem, a hitestársak mindég szeretik egymást! Te és Preda Maria Dejana, ti talán nem szeretitek egymást? — Oh, a bolondulásig! — mondta Sebastiana tréfás gúnnyal.— És mindig megfér az anyáddal? — Annyira, hogy sokszor úgy látszik, mintha a felesége volna! Én meg az ő lányuk! Ők komandoroznak, én meg engedelmeskedem. — Jól teszik. Te még úgyis olyan fiatal vagy ! Sebastiana fölkaczagott és a levegőbe nézett. A hold megvilágította arczát és márványnyakát. De Aldo Bruno nem nevetett az ő bizalmasságain : mindent, amit mondott, komolyan vett és nagy komolysága, meg nyugalma, amely egyszerű volt és mégis más, mint a maestráé, nagyon tetszett Sebastianának. Most már ő is komoly lett ... — Fiatal! Egyszer voltam. Most! Egy férjes asszony többé már nem fiatal. Oh, oh ! Emlékszel még arra a reggelre, amikor te a hegyre mentél föl, én meg lementem a kúthoz? Miféle badarságokat mondtam én neked akkor! És te bizonyosan azt gondoltad magadban, milyen bolond is ez a Sebastiana! — Nem emlékszem. — Persze, tudom már. Marielénere gondoltál és azt kérdezted tőlem, hogy van-e sok pénze. — Én azt kérdeztem volna ? A férfi levette fejéről szürke, ócska kalapját, amely beárnyékolta arczát és a keze között tartván, kiszélesítgette, majd meg ki-ki simogatta. A nő pedig nyugodt és sápadt, arczát nézte, amelyet megvilágított a hold és a szemét, a mely olykor úgy föl-fölcsillant, majd meg elkomorodott, mint az égbolt ezen az éjszakán. * — Én tisztán emlékszem valamennyi kérdésedre, a melyekkel előálltál azon a reggelen. Már akkor is Marielénere gondoltál Bruno és én eltaláltam ezt. — Könnyű volt eltalálnod! — Amikor az első este lejöttél, mialatt mi a gazdát vártuk, emlékezz csak vissza, Mareléne kiküldött, hogy térítsek meg . . . — Mondd csak — szólt közbe a férfi, — igaz az, hogy Zoeppedda el akarja adni a házát? , Mind a ketten a kert végében lévő új ház felé néztek és Sebastiana elmesélt egy hosszú históriát. A ház tulajdonosai ifjú, tehetős, paraszti házaspár nem voltak megelégedve az építkezéssel, amelyet nagyon is úriasnak találtak magukhoz, , akiknek inkább földszintes szobák, fészer és főleg kert lett volna való; és mert a maestra S^ju nem volt hajlandó átengedni az övét, így hát azok el akarták adni a házat. Aldo Bruno fölállt. — Megyek és megnézem. Mialatt pedig a férfi a fal felé távozott, amely a kertet a kis udvartól elválasztotta és átnézve azt számolgatta magában, hogy hány lakószobája is lehet az új háznak, azalatt Sebastiana kinyújtotta a kezét és lágyan, gyöngéden megezirógatta a kalapot, amit a férfi otthagyott a lépcsőn. Valami különöset, valami édes mérget érzett ereibe szívódni és visszaemlékezett arra, hogy Aldo Bruno megérkezésének estéjén szinte már átölelte s arra gondolt, hogy a nélkül a bolond kaland nélkül, amely azután történt, talán belé is szeretett volna és feleségül is vette volna. Idegen férfi volt, az igaz, de ő — Sebastiana — mégis valami fajrokonsági vonzalmat érzett iránta. Ez az ember nem ölte meg a mostohaapját és ennek az embernek nem voltak bűnei, és mélabús ajka nem volt pálinkaszagú, mint a Preda Maria Dejana szája. Ez az ember bizonyosan nem engedné meg, hogy az anyósa úgy bánjon az ő feleségével, mint valami rossz gyerekkel ... De ez az ember szerette a pénzt, máskülönben nem vette volna el feleségül Marielénet . . . És most Sebastiana megvetőleg a földre dobja a kalapot, mert mély, tompa harag fogta fel mindig, valahányszor csak vetélytársnőjének szerencséjére gondolt. Amikor Aldo Bruno visszajött, hangosan így szólt hozzá: — Igen, ez a ház nektek való volna, ha igaz az, hogy korcsmát akartok nyitni. — Ki mondta ezt neked? — kérdezte a férfi kissé meglepődve. — Lorenzo mondta Predunak. A kertet azonban nem adjuk el. Zoseppeddáéknak sem adtuk el, nektek még kevésbé. — A mi pénzünk épen olyan jó, mint a Zoseppeddáé — felelte Aldo Bruno és lehajolt, hogy fölvegye a kalapját. És Sebastiana most észre vette, hogy a férfi egy szegfűt tépett le a kertben és azt a gomblukába tűzte. Íme, megint valami, amire Preda Maria Dejana sohasem gondolt volna, hogy megtegye. Vilmos svéd herczeg, a svéd király második fia, nejével Mária orosz nagyherczegnővel, kitől kopenhágai hírek szerint válni készül.