Vasárnapi Ujság – 1914
1914-02-22 / 8. szám - A haramia. Elbeszélés. Írta Szöllősi Zsigmond 148. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
148 I. A házigazda, aki harminczhat esztendős korában már rendes professzora volt az orvosegyetemnek, nemcsak híres, de világhírű pszichiáter, akihez úgy zarándokoltak az idegbeteg emberek, főként nők, mint az igazhivők Mekkába a csudatevő fekete kőhöz, félig heverő helyzetben ült a pamlagon és félig lehunyt szemmel hallgatta egy Dorna Béla nevű vidéki földbirtokost, egykori diákpajtását. A professzor erősen megkopaszodott fejével, éles vonású, keskeny, borotvált arczán egy nagy fáradtság nehéz felhőjével sokkal idősebbnek látszott, mint a vendége, pedig egyformán negyven esztendős volt mind a kettő. A földbirtokos szép, egészséges arczú, barna ember, akadozva adta elő a mondanivalóját és szinte minden harmadik szava bocsánatkérés volt, hogy a barátja igazán drága idejét rabolja, holott ezt talán az egész dolog meg se éri. De a tanár barátságosan erélyes unszolására mégis csak tovább beszélt, mialatt becsületes, meleg nézésű barna szeme tisztelettel és bizonyos zavarral függött a tudós arczán. Egyszer aztán végképen elhallgatott. A professzor egy kicsinyég várt, aztán fölemelkedett fektéből, a barátja arczába nézett és megkérdezte: — Eddig van? Ez csöndesen felelt: — Hát . . . eddig. Mást nem igen mondhatok. Zavartan tette hozzá: — Tán ... el se volt érde . . . A tanár egy kézmozdulattal elvágta a szavát. Az ő sajátságos energikus szóejtésével mondotta: — Köszönöm. Nem szeretek, nem is szoktam ugyanígy, másodkézből diagnózist csinálni, de baráti kötelességem, hogy veled kivételt tegyek. Különben is , hogy a tüneteket meg a körülményeket elmondottad: kórkép meglehetősen világos. Bajosabb tévedni, amint jól látni. Ami pedig azt illeti, hogy érdemes volt-e ezzel a dologgal hozzám fáradnod, hát erre két okon is azt mondom, hogy igenis érdemes volt. Először, mert így legalább húsz év múlva megint láttalak . . . — Oh, kérlek, kérlek . .. Igazán . . . — Másodszor meg, ezek a tünetek, amiket szíves voltál elmondani, csakugyan —jelentenek valamit . . . A vendég megrezdült és az arcza haloványabb lett egy árnyalattal. A professzor pedig folytatta: — Tehát az asszonyka, aki most harminczkét éves, soha még beteg nem volt, minden kábító, fárasztó bajtól és izgalomtól távol él a falu üde levegőjében csöndben és gondtalanul, anélkül, hogy valami testi baj gyötörné, egy idő óta a szenvedő. Búsong. Ideges. Alig lehet a szavát venni. A jó kedve egészen elveszett. A társaságot, amelyben azelőtt jól érezte magát, most kerüli.. . Még a tiedet is . .. A vendég közbevágott: — No hát . . . Tiltakozni szeretett volna, de a hangja tétova volt és határozatlan. A professzor elértette és segítségére sietett: — Jó, hát nem kerüli, de mégis jobb szereti a teljes magánosságot. Igy mondtad . . . Nagy sétákat tesz egyedül és úgy viselkedik, úgy járkál oly elmerülten, olyanéltságában az érzékeinek, mint egy alvajáró, így mondtad? — így— Nos, hát ezek a tünetek egy nagyon ismert és nagyon elterjedt, azt is mondhatnám : nagyon népszerű betegség világos szimptómái. Nem akarom meggyötörni a türelmetlenségedet. Mindjárt meg is mondom a nevét ennek a betegségnek. Úgy hívják, hogy: szerelem. A barna ember, mint egy párducz ugrott föl. Az arcza vérpiros lett és mintha valami nagyot akart volna mondani. De aztán megrázkódott, az ajka különös, fanyar mosolyra torzult, legyintett a kezével és halkan mondta: — Ostobaság! És ellenséges tekintettel nézett az orvos arczába. Ez nyugodtan állta és nyugodtan folytatta: — Az. De én a magam részéről azt tartom, hogy minden betegség ostobaság. Okos dolog: egészségesnek lenni. Ezt a betegek is tudják, csak nem tehetnek róla szegények, hogy nem praktizálhatják. A földbirtokos egy türelmetlen mozdulattal szakította félbe a filozofálást és bosszús, rideg hangon mondta: — Én nem így értettem! ... De az én feleségemhez ilyen . . . ilyen föltevés nem férhet ! . . . Erre mondtam ! . . . Igen . . . Ostobaság !... Bocsáss meg, de ... de ostobaság!... Nem is . . . Nem is tudom , kibe lehetne !.. . — Én tudom ! — Te tudod ? . . . A szó úgy csapott ki a megdöbbent férj száján, mint a láng. Szinte perzselt. A professzor pedig fölállt, odalépett hozzá, a vállára tette a kezét és most már meleg, csöndes hangon beszélt: — Igen, én tudom és épen ezért fölösleges, hogy a revolveredet keresd. Akibe ő nagysága most szerelmes, azt te úgy se fogod megölni. Sőt úgy látom, az életedet is odaadnád érte ... — Az életemet . . . — Igen . . . Mert ez a valaki— ő maga. Ő maga ! . . . Ne vágj ilyen értelmes arczot, kérlek !... Az eset nem különös, orvosi nyelven szólva nem értékes, mert nem ritka . . . Bizonyos körülmények között szinte elkerülhetetlen a kifejlődése és a te eseted valósággal dédelgető bőségben mutatja ezeket a körülményeket, mintha csak egy klinikai laboratóriumban fejlesztették volna. Te elmondottad, hogy a feleségedet valósággal az intézetből vitted egyenesen az oltár elé, onnan a falusi kastélyodba. Tehát verseny nélkül jutottál a szívéhez. Ez nem jelenti azt, hogy a diadalod nem lenne teljes és kétségtelen. Sőt, biztos vagyok benne, hogy valóban ilyen. De érts meg jól és ne érts a szavamból többet, mint amennyit mondok: az élet nem szeret elengedni bizonyos próbatételeket és a legrövidebbet a madaraké, nem az embereké. Minden szerelmes férfinak van, ha más nincs, egy riválisa, akit ki nem kerülhet. Ez a rivális : a nő fantáziája. Az a bizonyos arról a bizonyos herczegről, a ki, ha álom nem tündérkirályfi, hát — még több ennél és még tökéletesebb. Mennél több alkalma volt egy leánynak, hogy várja és — hasztalan várja azt a bűvös lovagot, annál gyöngébb lesz ennek a riválisnak az ereje. A te asszonykádnak erre nem volt alkalma. Te nem birkóztál meg egy küzdelmes versenyben érette se a királyfival, se azokkal, akik első látásra talán jobban hasonlítottak volna hozzá, mint te ... Már pedig ezt a formát a nő nem igen engedi el annak se, akit, mint téged a feleséged, a legigazabb érzéssel szeret. Erre a bajvívásra szüksége van, ne mondjuk úgy, hogy a hiúságának, mondjuk így, hogy a büszkeségének! A királykisasszonyért meg kell vívnia a lovagnak és minden leány királykisasszony, akit szeretnek. Legfölebb lemond a királyságáról a diák kedvéért, aki le tudta teríteni a vetélytársát... Kedves barátom, az álmok herczege most ott áll a te házad küszöbe előtt, és neked le kell őt terítened !.. . Nem szabad se haragudnod, se megijednek, mert ennek el kellett következnie ... Megértetted, amit mondtam? Dorna sokáig hallgatott. Azután csöndesen mondta: — Azt hiszem . . . megértettem . . . Azt hiszem . . . igen ... De hát mit csináljak? . . . Mit csináljak ? És nyugtalanul nézett az orvos arczába. Ez mosolygott: — Már megmondtam. Le kell terítened! — Az álmok herczegét? — Azt! A férj egy kétségbeesett mozdulatot tett és haragosan kiáltotta : — De hogyan! ? ... Én is köddé váljak ? A tanár a fejét rázta: — Sőt ellenkezőleg! Őt fogjuk ideczibálni a felhők közül... Vagy a fülénél, vagy a lábánál fogva! Neki kell lejönnie a földre ! A férj különös, riadt és gyanakvó tekintettel meredt a professzorra, ez pedig nyugodtan, mosolyogva mondta: Mit bámulsz?... Hisz ez a mesterségem !.. . Ebből élek ... De most gyere, üljünk ide a sarokba és ügyelj jól minden szavamra .. . Diktálni fogom a kúrát! Megtiltom, hogy csodálkozz és megtiltom, hogy ellenkezzél! De parancsolom, hogy engedelmeskedj! •. . . A diktálás eltartott egy óra hosszat. A tanár különben nem is diktált, hanem irt és amit irt felolvasta a barátjának, azután átadta neki. A földbirtokos, mikor távozott, sápadt volt. Izgalom, zavar és nyugtalanság volt az arczán. Az ajtóban a professzor még megfogta a karját és halk, de kemény szóval mondta: Kezet rá, hogy megteszed! A férj egy pillanatig habozott. De aztán némán nyújtotta oda reszkető kezét. II. Délután öt óra. A kalendáriumban még tél lenne, de a levegőben már a futva közeledő tavasz lehellete áramlik. A Doma-kertnek az országútra nyíló hátsó ajtaján egy szép, nyúlánk asszony lép ki, körülnéz a néptelen, barna síkon, egy perczig tétován áll, mintha vissza akarna fordulni, de aztán mégis csak előre indul. Vagy háromszáz lépést az országút szélén halad, azután befordul a másikra, amelyik a Tiszához vezet. A Tisza-gát egy jó negyedórányira van, közben, körülbelül az út fele táján a szőllő mellett húzódik el. A kert a falu legszélén van , ilyen időben nem igen jár erre senki. De ha meglátná is valaki a nagyságos asszonyt, nem lepődne meg rajta. Megszokhatták már jó idő óta hosszú, magános sétáit még olyankor is, amikor maró hideg szél sikoltozott a határban. Ha teszi , bizonyosan ez a passziója. Mert hiszen, ha akarná, üveges hintóban is sétálhatna. Van Dorna Bélának több is egynél. Az asszony menése mégis habozó és határozatlan. Minduntalan meg-megáll és körülnéz, mintha nem ismerné a járást. A szép, halavány, de telt arczon nyugtalanság czikkázik és a tekintetén szorongó félelem felhője. A szőllőskert mellett bevágásba mélyül az út. Itt, ahol teljes a csönd és a magánosság, az asszony megáll és egy czölöphöz támaszkodik. Az arczán habozás, viaskodás, tanácstalanság. Egy darabig teljes mozdulatlanságban áll, mint egy szobor. Azután megriad, körülnéz és lassan, óvatosan egy levelet húz ki a karmantyújából. Hosszú, négyoldalas levél volt, de az asszony csak a legutolsó sorokat olvasta : «Soha férfi többért kevesebbet nem kért egy nőtől, aki végzete lett, mint amiért én csengek. Csak látni akarom egy pillanatig abban az üdvösséges érzésben, hogy azért jött, hogy lássam. Nem kívánom egy szavát se, a keze érintését se, azzal se terhelem, hogy egy tekintetet vesztegessen rám. Meg fogok húzódni némán és látatlanul és magamba fölharsogó boldogság szavát, ha látni fojtom a fogom, hogy eljött és elég lesz az én szegény, szomorú egész életem kincsének a drága emlék, hogy egyszer megtett valamit nékem, értem az én álmaim ragyogó királynője. Hat óráig várom. Ha addig nem jön , mutassa meg ezt a levelet az embereknek és mondja meg nekik, hogy egy halott fekszik a füzesben . . . Egy halott, akinek a maga neve volt az utolsó imája . . . Az asszony szive hevesen dobogott. Ez a levél nem az első volt. Három hét óta az A HARAMIA. ELBESZÉLÉS. ÍRTA SZOLLŐSI ZSIGMOND.