Vasárnapi Ujság – 1914
1914-11-08 / 45. szám - Kozma Andor: Az ötödik hadtest 835. oldal / Költemények
39. SZÁM. 1914. 61. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 835 sogosan szerették egymást, néven sosem szólította egyike a másikát. Ezt sem ígérték, nem is fogadták. Mint minden mást, ezt is úgy tették önmaguktól, egy megsejtett vallás szent rítusaként és hogy néven nem szólították egymást, ez érzelmük megkoronáztatása idejében is megőrzött valamit a régi idők bűbájából, amikor ösmeretlenül és megközelíthetetlenül is csak az egymáséi voltak. A Montespan d'Angoulemek leánya megismertette az éjszaka fiával a hajnalt és Konstantinovics Levin Julienek ajándékozta a derengő éjszakai égbolt igazgyöngy színét, az éjfélben születő új nap első tétova sóhaját és a pihenő világ minden babáját, az eleven álmokat, mindazt, amit e tiszta nő eddig csak álomban, húnyt szempilláján át látott és érzett meg. Két paripán lovagolva — mint a harczosé fekete volt Julie, mint ifjú szűzé fehér 9jZj cl melyen Levin száguldott asszonya mellett érkeztek az ébredő hajnal útjába és balzsamos estéken hallgatásba zárt kertek és szigetek fehér útjain feledkezve, kezük úgy reszketett az egymáséban, mint csillag a nagy nyári éjszakában. Szerelmük tiszta volt. Mindketten — lopva a halál gondolatával bíbelődve — becsülték az életet és drága, művészi önzéssel, az ösztön naiv diadalmas kiszámításával nemességben akarták megőrizni azt, amiről tudták, hogy életük legnagyobb kincse és amiről biztosak voltak, hogy még csak ahhoz hasonló sem érheti őket még egyszer. Barátságuknak minden percze műremek volt — olyan műremek, amit csak megihletett maga feledkezésének szent perczeiben alkot a művész — és ezutáni életük minden percze ez érzelemé volt. Gyakran álmélkodtak azon, hogyan is élhettek azelőtt egyáltalán, de ha mostani boldogságuk aranytükrében szemlélték eddigi életüket, azt is szépnek érezték és olyan volt, mint egy újra megtalált tavasz. Egymást megajándékozták őseik és halottaik iránt érzett szeretettel. Julie titokban virágot hordott Konstantinovics János sírjára, azért imádkozott, hogy valaha testvérként szeresse őt Konstantinovna Mária, noha tudta, hogy a világ és az emberek előtt sosem lehetnek egyek, Levin és ő. A kurlandi herczeg francziául — a nyelven, amelyet annyira szeretett — költeményt írt Julie ősanyjához Aline Montespan d'Angoulêmehez, aki a nagy zavargásban, lehulló fejének könnycseppként gyöngyöző vérével tett tanúságot a kiirtott liliomos királyi ház, a Bourbonok mellett. És Julie iránti hódolatból elalvás előtt francziául imádkozott a Mindenek atyjához. Nótre Pére... Titkon találkoztak egymással, rejtett ösvényeken és a természetnek olyan zugolyaiban, ahol — ezt hittel hitték — azelőtt senki sem járt és a melyet Isten csak nekik teremtett és miattuk őrzött meg eddig a fejüket magasan hordó emberek és az együgyű, kúszó állatok előtt egyaránt. Sokkal szemérmetesebbek voltak, mintsem hogy egymás otthonába hívták volna egymást. A kurlandi herczeg előtt a misztériumok örök kristálypalotája maradt a franczia nagykövetség fehér háza és Julie, noha tudta az ablakot is, amely mögött az éjszaka világa elől álomban rejtőzködik Levin, mint valami elmerült ígéretre, úgy gondolt az Északi Udvarra, a kurlandi herczeg magányos házára. Levin minden nagy szerelmén túl olyan áhítattal tisztelte asszonyát, mint a saját családjából, a rurikiből való egy régi, halott, fehér herczegkisasszonyt, a ki korai halálból érkezvén az Úr elé, tiszta testét annak kezébe helyezhette, mondván : Neked adom oh Istenem, minekutána odalent a földön nem éltem vele . . . Konstantinovics Levin legnagyobb szerelmét gyönyörben í nyelvén is gyakran elfelejtette, hogy Julie Montespan d'Angoulême nő, szép nemének minden igézetes és fájdalmas testiségével megajándékozott nő, aki Isten, ember és a világ előtt gróf René Turenne-Lacournak tulajdon felesége. És túlságosan még nem bántotta őket a harmadik gondolata. Nem tudták őt és régebbi, hosszú érezték, még nem egymást vágyásuk alatt úgy hitték hiszen, hogy valóban sosem fognak megismerkedni. Örök ígéret örök tüneményei voltak akkor egymásnak és aranyos sóvárgásuk idejében Levin sosem érezte, hogy Julie asszony és Julie sem tudta magáról ezt. A szerelmük, a vallásuk hajnalának tekintették ezeket a napokat mindig és a hajnali mise apáczai fehérségében akartak élni továbbra is. Megőrizni egy álmot, oh . . . És ha látták is őket boldogságuk végtelen ligetében vándorolva, mások, berezegek, vagy kocsisok, ők azt hitték, senki sem tud róluk semmit. Mások előtt ösmeretlenek maradnak örökre, mint földre szállt istenek, akik az emberek és a dolgok elől a köznapi élet lárvája mögé rejtőznek. És utóbb — barátságuk harmadik napján — már nem is titkolóztak. Tolvaj utakon való osonást tisztátalannak tartottak és tiszták akartak maradni, mindigre és nagyon tiszták. És Julie, noha voltak pillanatai, amikor szinte hideg világossággal tudta, hogy a láthatatlanság talizmánja nem óvja meg őket e világ lényei elől, nem félt sohasem és még kevésbé bánt meg valaha is valamit. És Levin még jobban imádta őt ezért és tudta, hogy az életével, a nevével, a pajzsával tartozik annak, a ki az asszonya és mégsem az asszonya. A ton Gyöngyvirágos tavaszi este volt és az égbőlaranyfelhőcskék szegélye úgy tündökölt, mintha a jó isten szeme kápráznék örömben. A Litinovo menti topolyafák — illatos lándzsák voltak ezek most — alatt ültek. És Levina keze úgy reszketett Julie-ében, mint egy fájdalmas szó — most megkérdezte tőle az egyetlent, ami még néha szép virág beteg tüskéjeként bántotta: — Róma . . . Azt írta egykor, hogy ott boldog volt, nagyon boldog ... A római boldogságról mondjon kérem csak egy szót is . . . — A római boldogság - szólt a nő és hangja olyan volt, mint egy most született dallam — csak annyi volt, hogy megéreztem Magát, vártam Magát, tudtam Magát. Ez volt minden és azért volt szép, mert csak ennyi volt. Soha senki más az életemben nem volt, csak Maga. És a nő nem bizonygatott tovább és a férfi hitt a nőnek, a ki az igazságot mondta minden fogadkozás nélkül. XI. A VÁNDOR ÉS A VENDÉG. Vendéget látott az északi udvar. A tavaszi alkony halálos-édes mosolyként suhant el a város fölött és a kerti virágok illata a zárt ablakok függönyére rajzolódott kecses arabeszkként. Konstantinovics Levin aranyos tintával Julie nevét, (a nevet, amelyen őt szemtől-szembe sosem merte szólítani) aranyos tintával rajzolta hártyapapirosra, amikor belépett hozzá az orenburgi herczeg, Pavlovna Anna édesapja. Arzenovics Pál hetven esztendős volt. A férfikor szép esztendőin túl vette el Pavlovna Anna édesanyját, a ki csak addig élt, amig Anna meglett. És a mikor elment, Arzenovics Pál újra özvegy lett, mint volt azelőtt is. Ez a herczeg már húsz éves korában is özvegy volt. Amíg a szép leányt, Pavlovna Anna anyját, elvette, magánosságban élt és hogy az asszony a csontos lovag karján elutazott tőle, azt hitte, hogy ez azért volt, mert neki csak társtalanul szabad élnie. Mindenki elpusztul, akihez ér és a lányát csecsemő kora óta nem látta. A Fedorarend nővérei nevelték Annát és Arzenovics Pál Istentől rámért sorsként viselte a magánosságot. A herczeg hosszú, kék kabátot hordott bársonygallérral, nanking szövetből varrt macskapantallót és csattos kis czipőt, a melyből a világos selyem harisnya czukros sütemény színe kilátszott. A hetvenéves öreg úrnak apró lába volt, mint egy kisasszonynak az első bálon . . . Nehéz atlasz nyakkendőjét sok rétben kötötte magas gallérja köré, keze aranygombos bot fejét fogta hosszú sétákon, amelyeknek az ő apró tipegő lépései mintha sosem tudtak volna a végére érni, az egyedüli költő, akit olvasott Byron herczeg volt, (ám őt minden este) és ősei közül különösképen a nagy Sándor császárért rajongott, a ki utolsó esztendeit a Krimben töltötte istenes és félelmetes látomások között. Üvegszekrényben kellett volna laknia Arzenovics Pál herczegnek, mint az öröklött régi családi ezüstnemünek. Két figurás, hajlított girandole között lett volna igazi helye . . . A szoba közepén állt meg Arzenovics Pál. — Konstantinovics Levin — mondta az öreg emberek óvatos beszédmódján, a szótagokat egyenként mondva és áhítatosan egymás után helyezve őket — a vándor elmegy. A jövő hónap közepén fogok meghalni. Tegnap álmodtam meg ezt és nagyon örülök neki ... Ne szóljon Konstantinovics Levin ... ez így van ... tudom így lesz ... Ne vigasztaljon és szépen kérem, ne rontsa el kedvemet. Úgy örülök a halálnak, mint ahogy gyermekkoromban a megígért ajándéknak tudtam előre örülni. Búcsúzni járok most mindenkihez és esténkint a jelizaveti püspökkel imádkozunk együtt. Ez nagyon jó és érzem, ha a feleségem halálakor minden könnyemet el nem ontottam volna, most sírni is tudnék. De ... A kezemet nem nyújtom, mert az már a halálé és rosszat hoz arra, aki megérinti. Sosem fogom többé látni magát Konstantinovics Levin . . . Anna lányommal, ha találkoznék, üdvözlöm. Ha valaha vétettem volna Maga ellen, bocsássa azt meg kérem öreg bátyjának a Krisztus Jézus nevében és ne essék terhére megjelenni a templomban, a mikor az oltár előtt a halott orenburgi herczeg fekszik majd kiterítve. Jó szívvel imádkozzék kérem érettem és ha elindul a nagy háborúba, a minek híre álomban érkezett hozzám, tudja meg, hogy Magukkal leszek, mindannyiukkal, a kiket az Úristen óvjon meg. Az orenburgi herczeg még szertartásosan meghajolt öccse előtt, azután mintha felülről színházi mester zsinóron rángatta volna, kitipegett a szobából. Konstantinovics Levin nem mert hozzá szólni, a kezét sem merte megfogni, még kevésbé letérdelni előtte. Vaczogó tisztelettel tekintett Pavlovna Anna atyjára, mint egy kísértetre és megkönnyebbült, amikor a halál fehér hajú gyermeke eltávozott. A kurlandi herczeg kezefője még a hártyapapíron feküdt, alatta Julie aranyos neve. Mint anyamadár a gyermekét, úgy óvta e kéz a drága nevet a hideg leheletű vándor elől. * (Folytatása következik.) AAAAAAAAAAAAAA^kAAAAAAAAAA/1 A • ^^.A/'Af'iA^AAA/ " .A í iTVfVT WVTVTVWTVTVTVTVfVfVTVTV^ Az ötödik hadtestnek Szól főtábornoka: «Egy vakmerésre kell ma ötszáz kemény baka, De csupa legényember, Kiért asszony, gyerek Otthon, mint özvegy, árva Nem jajgat, kesereg.» AZ ÖTÖDIK HADTEST Az ötödik hadtestben Hat ezred baka van, A talpukon legények Azok mindannyian, Hallják: csupa legény kell, Önként jelentkező — S kilép teljes hat ezred S megrendül a mező. Az ötödik hadtestnek Főtábornoka mond : «Szép, szép, de a ki nős már, Az ne legyen bolond! Elég a vállalathoz Csak ötszáz hős legény, Ki, mert magának él csak, Mer halni könnyedén.» Az ötödik hadtestben Sok vén baka mozog — «Kegyelmes Úr!» — a sorból Kikurjant egy torok — «Mer itt mindenki mindent, Ha nőtelen, ha nős, — Az ötödik hadtestnek Minden bakája hős!— Kozma Andor.