Vasárnapi Ujság – 1920
1920-11-14 / 21. szám - Gróf Csáky Imre külügyminiszter és Meskó Zoltán belügyi államtitkár a pártkörben 21. szám / Arczképek, Hazaiak - A Falu-szövetség zászlóbontása Csongrádon 21. szám / Időszerű illusztrácziók - A királyi magyar automobil-klub svábhegyi automobil-versenyéről (2 kép) 21. szám / Időszerű illusztrácziók - A XIII. katholikus nagygyűlés Budapesten (2 kép) 21. szám / Időszerű illusztrácziók - Horthy Miklós kormányzó kiséretével a Vérmezőre lovagol 21. szám / Időszerű illusztrácziók - Schock asszony; a zürichi vöröskereszt elnöknőjének elutazása Budapestről 21. szám / Időszerű illusztrácziók - Az Erzsébet-királyné emlékmű új pályázata (8 kép) 21. szám / Műtárgyak - Új-síremlék a Kerepesi-úti temetőben: Thallóczy Lajos; Kőnig Gyula; Zichyné Singhoffer Vilma és a Királyfi-család síremléke 21. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak
2 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám, 1920. 67. évfolyam. REGÉNY. — IRTA HAVAS ALISZ. én is láttam valahol. Csak kérlek ne álljunk meg, majd megpukkadok ebben a hőségben. A napernyő lehanyatlott, Kató felpattant. Látta a tovahaladó párt és csak pár lépést kellett volna utánuk tennie, könnyen elérte volna őket a hangja is. De ő állt mereven és szótlanul. Aztán leült. Majd megint fölállt. — Mégis csak nagyon tikkasztó itt a levegő, gondolta, hova menjünk ? Föl a szobába ? Nem vágyott. Hosszú sétára szívesen ment volna, de nem lehet ebben a melegben. Legszívesebben valami sűrű erdőbe húzódott volna. Itt a közelben is akad kis gyér, aszott pázsit, búvóhely, de a gyerekek nem akarnak róla hallani. Ott maradt Kató a padon, lehajtott fővel, de nem aludt el. Azóta nem találkoztam vele. Könnyen belenyugodott, hogy az érzései megváltoztak s hogy én mondtam ki a döntő szót. De hát melyik szó jöhetett volna még? Nem volt helye több szónak, nincs helye. És így fogunk találkozni. Hogy a néni nem említette a jövetelüket! És most itt vannak . .. Ketten egyek és én ? Miért kell nekem találkoznom velük? Mikor nincs helye több szónak köztünk. Menekülnék e találkozás elől, mert, mert . .. gyönge vagyok hozzá. Pedig szeretem őket .. . kettőjüket együtt. És most boldogok. Ez az egy a megoldás. Ez a fő, hogy ők boldogok legyenek, én átéltem a magam boldogságát. Túléltem. De nem, nem éltem túl. Át kell éreznem az ő bol?dogságukat, mely az enyémen épült, az enyémből szövődött, lám, így alakul ki, hogy eggyé kell tennem az ő boldogságuk? kal. Nehéz lesz és nehéz lesz a találkozás. Istenem, hát mi vagyok én? Egy lehelet? Egy sóhajtás? Egy lehullott virágszirom? Nem volt-e erőm szeretni őt olyan nagyon, nagyon ? Nem volt-e erőm visszavonulni olyan hamar, a mihelyt éreztem, hogy meg kell lennie? És lesz erőm a találkozáshoz! Lesz erőm mindenhez, amihez kell! Hogy zavartalanabbaknak, boldogabbaknak lássam őket, mint másokat. Mert különbek. Különbeknek kell lenniök másoknál, hiszen csak nem vonzotta két esztendőn át hiába annyi érzésemet előbb az egyik, azután a másik és azután . . . mind a kettő. Lesz erőm. Fogadom! Daczosan fölkapta a fejét, ragyogott szeme, láz vagy erő ragyogott benne, vagy a mind a kettő. Kósné éppen ebéd utáni álmából ébredt, mikor kopogtak az ajtaján. A szobalány lépett be. — Vendégek jöttek a nagyságos asszonyhoz, egy úr, meg egy fiatal nagysága, azt mondták, hogy a fia, meg a menye. Akkorára már be is rontott Kós Béla meg Zsuzsa, akik az előbb érkeztek a hajón. — Na, de ilyen meglepetés! ilyen meg? lepetés, — örvendezett Kósné és nézte nap? barnított arczú fiát. — De hát hogy is határoztátok el, hogy ide jöttök ? Tudod anyám, jól éltünk Taljánország? ban, de ki is fosztottak minket, — felelt Béla, — s elhatároztuk Zsuzsával, hogy nem megyünk ott tovább, bele is fáradtunk a sok látnivalóba, s inkább itt pihentetjük a zsebünket meg a szemünket. Hát te hogy is kerültél ide? Nem írtad. Szűkszavú volt utolsó levelezőlapod. Kósné elkomolyodott. — Ismerősökre találtam itt, azaz, hogy (Folytatás.) tudtam, hogy itt vannak s őket látogattam meg. Aztán megtetszett a hely . . . — Szép is. — mondta Kós. — Nem unalmas egy kicsit ? — kérdezte Zsuzsa. — Nem. Legalább nekem és nekik nem. — Hát kik is azok az ismerősök ? — Csilláné a két gyermekével. — mondta Kósné csendesen. — Igazán? Itt vannak? — csodálkozott Zsuzsa nagyon élénk hangon. — Nem jutottam hozzá, hogy írjak Katónak s így nem tudtam. Kós Béla hallgatott. Komoran nézett le a padlóra. Aztán ránézett Zsuzsára és hal=kan mondta : — Hát a kis szőke fiú a strandon . . . Tán a kis Viliké ? De hisz nem látszik halálos betegnek. Ilyen sápadt, vékony gyerek nem egy él a világon. Kós Béla megint hallgatott. A felesége utazásukról mesélt az anyjának, ő csak hallgatott. E közben a Zsuzsáéknak rendelt szoba is elkészült s ők átmentek, de Béla hamarosan visszatért az anyjához. — Te nem öltözöl át, Béla ? — Dehogynem. Csak most átengedtem a szobát Zsuzsának. — Jól nézel ki, fiam. Nagyon boldog vagy, ugye ? Nagyon. Csak most nem tudom, a kis Katóra emlékeztettél anyám és találkoznom kell vele. Mi van a kislánnyal ? — Semmi jó. Egy orvosunk van s tőle sokat tudok Katóról, többet, mint ő maga s mint az édesanyja. Beteg az a lányka még mindig. — Mi baja? — A legnagyobb gyengeség. Elhanyagolta az egészségét, meg . . . sokat izgatódott . . . nem szabad, hogy izgalom érje, most éppen nem szabad . . . A férfi megint sokáig hallgatott. Fejét kezére hajtotta, úgy, hogy a szemét is eltakarta. — Sokért nem adnám, ha a kis Kató elfelejtette volna, hogy megismerkedett egy ilyen vakmerően önző emberrel. — mondta, mikor megszólalt. Az anyja csak pár pillanat múlva felelt. — Jobb lett volna, ha nem találkoztok. De most már elkerülhetetlen. Ő szépen fog viselkedni, úgy, mintha semmi sem volna, semmi sem izgatná, felelek érte. lett De hát inkább tombolna, állna boszút inkább, csak ne érezné azt a rejtett, kifelé csöndes izgalmat, amit én jól ismerek nála. — Megkérem Zsuzsát, ne erőltesse a sok együttlétet Katóval, — szólt Kós és ki? indult. — Csak lesz annyi tapintata, — felelt Kósné. Zsuzsát meghatotta az, amit az ura mon?dott Katóról, de mikor látta, hogy milyen lehangolt a férfi, akkor még csak egy pillantást vetett a tükörbe, látta, hogy *öltözete egészen kész, hibátlan, odament a férjé? hez, ki a nyitott ablak párkányára könyö? költ. — Nem fog meghalni Kató, bízd csak rám. Jól ismerem Őt, roppantul érzelmes, hát istenem, oly fiatal, majd kinövi. Nem elég temperamentumos, nem elég rugalmas a kedélye. Hamar letörik és nehezen tér magához. Meséltem, hogy oda volt a kis öccse miatt, de nem halt bele, jött egy nagy sze? relem. Ez az igazi orvossága. Fel fogom de? ríteni őt és gondom lesz rá, hogy szeren? csésen új szerelem ébredjen benne. Ott leszek mellette és a gaz férfiúra vigyázok. Horgolást vett elő. Karjára akasztott kis kosarában tánczolt és soványodott a gom bolyag, a vékony fehér csipke pedig lengett, libegett és nyúlt, nyúlt. De néha megállt a munka s Kósné elnézett a víz fölött a messzeségbe, a szemközt meredező szigeten túl, egy-egy hirtelen oldalpillantást vetett a számokba mélyedt lány arczára, talán azt nézte, mennyit halványodott az utóbbi napokban? De úgy találta, hogy most elég színes, egy pillanatig elnézte, hogy játszik a szél néhány könnyű kis elszabadult hajfürtjével. Azután odatévedt a tekintete a közelben, velük szemben ülő fiatal férfire, aki unottan nézegette a vizet, úgy látszik, sokszor látott már eféle * » hullámzást, több érdeklődés volt a szemében .\ * akkor, mikor a két nő felé fordult s a haj? ^ \ fürtök hullámjátékát kisérte figyelemmel. |\\ \ Bár szövődnék köztük valami, — gond,gondolkozott' •J dolta Kósné, — ha látnám, hogy, szövődhetik, nem gondolnék többé szemrehányással a fiamra. Kató a lap végére ért s fordítani akart, de a szél kikapta kezéből a kötetlen könyv kiszakadt lapját s földhöz vágta. Kató és a fiatalember egyszerre kaptak utána, de mind a ketten a puszta földet érintették. A lap kid libbent kezük közül és forogva lengett át a korlát fölött, le a vízbe. — Ejnye, nagyon fontos példák voltak rajta, — szólt Kató ijedten. Kósné mosolygott: — Lám, lám, nem lehet itt tanulni. A férfi kisietett s aztán Kató és Kósné a karját látták, a mint a part sziklaoldaláról, a fürdőház faoszlopai közül a víz felé nyúl. A hullámok játszottak vele, feléje vitték a lapot, majd megint visszakapták. Végre mégis elérte, mielőtt elázott volna s hozta örömmel. — Kis száraz ruhával le kell itatni s nem lesz semmi baja, mondta Katónak, a ki megr köszönte s rögtön folytatta a tanulást. — Nem voltál elég kedves ehhez az ügyes fiúhoz, mondta később Kósné. — Miért nem ? — Nem tudom, hiszen igazán hálás voltam a lapért. Nemsokára látta Kósné, hogy ennek a kis esetnek nem lesz semmi folytatása, Kató valahogy lélektelenül fogadja az új ismerős köszönését, és egyik napon halványabb, másik nap kicsit színesebb. De a kis Vili, mintha élénkülne. Korán délután volt. Csilláné és Kósné szobájukban pihentek, amig a nap odatűz a sziklákra s a sziklák visszaverik a forróságot. De a gyerekek vígan játszottak s Kató tőlük nem messze, azon a padon, mely a magas, de lépcsőzetes part legszélén állott, olvasott. Úgy szerette a napsütést, hogy még ezt az erőset is eltűrte, csak napernyővel védekezett. Aztán a könyvet letette maga mellé, egyik kezében még mindig a napernyőt tartotta, másik karját a pad támlájára fektette s ráhajtotta a fejét. Hallgatta a gyermekek csacsogását és nézte a mozdu? latlan, sötét kékitőszinű vizet. Aztán el? szunnyadt. Arczát eltakarta a napernyő, nem láthatta volna senki, nem is járt senki a napban izzó parton. De most mégis végig? ment rajta valaki s újra valaki. Hajó érke? zett. Egy fiatal pár is jött, mögötte vézna, szőke, görnyedő asszony,hordár vitte csok magjukat. Kató arra ébredt, hogy egy nagyon ismerős férfihang azt mondja: — Mintha láttam volna már ezt a szép szőke fiúcskát valahol. S egy szintén igen ismerős női hang azt feleli: — Én nem ismerem. Különben lehet, hogy