Vasárnapi Ujság – 1921

1921-05-25 / 10. szám - Gróf Apponyi Albert (arczképekkel) 110. oldal / Élet- és jellemrajzok

9. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. _ 111 MAGYAR ILIÁSZ REGÉNY A VÉGEKRŐL. — IRTA RÁKOSI VIKTOR. Valóban vadregényes hely volt ez, méltó tanyája egy meghasonlott, beteg léleknek, mely megunta az embertömegeket és vásári zajukat. Mellette tiszta vizű patak folyt, körülötte az őserdő hatalmas fái örökké zúgtak, morogtak, panaszkodtak és sóhajtoztak, amihez kellemes változattal szolgáltak az éneklő madarak soha meg nem szűnő dalai. Mikor Sámson úr a ház elé ért, a vén Pa=tak valami lelki gyakorlatot végezhetett, mert a házból egyházi dal hangjai hallatszottak. Sámson úr leült egy fatörzsre és türelmesen várakozott. Egyszer aztán a vizsla elkezdett ugatni, mire az énekszó hirtelen megszűnt és a romok közül kilépett Patak Sámson. A vén paraszt nagyon megváltozott, arcza beesett volt és szeme fénytelen, megsoványodott és egyenes tartása megrokkant. Megviselte a lelki gyötrődés és a sok bajt. Mikor urát meglátta, feléje tárta két karját, és valami értelmetlenséget motyogott, látszott rajta, hogy nagy zavarban van ... végre is elkezdett sírni. Sámson úr odalépett hozzá, vállára tette a kezét és nagyon meleg hangon így szólt: — No fiam érted jöttem, szedd össze a czókmókodat és gyere velem. Nincs kegyelem, viszlek haza. . A remete szomorúan tekintett urára és tagadólag intett. — Nézd fiam, — folytatta az öreg báró, — te mindég Istennek tetsző életet éltél, jobb, becsületesebb és igazabb lelkű embert tenn= lád hármat sem ismertem életemben. Ki mondta neked, hogy változtatnod kell ezen az életen ? Itt a paraszt föltekintett az égre és áhítatos hangon így felelt : — Az Úr az ő prófétája által. Sámson úr hatalmas homloka komoly ránczokba húzódott. A baj mélyebb, mintsem gondolta, először történt, hogy ez az ember meg mer tőle valamit tagadni. Rövid hallgatás után így folytatta : — Nézd csak fiam, én tudom, hogy te olyan dolgokat láttál, hallottál és éreztél meg előre, amelyekről nekünk legkisebb sejtelmünk se volt. Mit jelent ez? Azt, hogy az úr különös kegyelmében részesít téged azzal, hogy erre kiválasztott. És ez mit jelent? Azt, hogy rendkívül meg van veled elégedve és rendkívüli jutalomban akart részesíteni. Hát akkor mért akarod megváltoztatni Istennek tetsző eddigi életedet? Vagy talán nem jól értetted a próféta szavát? A vén paraszt alázatosan meggörnyedve hallgatta urát, s mikor az befejezte, egy darabig hallgatott. Majd lassú töredezett hangon elkezdett beszélni: — Ha ez valóban a jó Istennek különös kegyelme, melylyel engem eláraszt, akkor én ezért még inkább különös hálára vagyok kötelezve. Akkor az én eddigi életem még kevésbbé elég arra, hogy ő meg legyen velem elégedve. Igaz, hogy istenfélő és becsületes ember voltam teljes életemben, de ilyen ember, oh atyám, van ezer meg ezer a világon, mégpedig olyan, aki szegénységben él és két kezének nehéz munkájával keresi a mindennapi kenyeret maga és családja számára, holott én kényelemben és bőségben, minden gondtól mentesen töltöttem életemet és soha a bánat egyetlen barázdát nem vont homlokomra. Ezt nekem rendkívüli módon meg kell hálálnom, ha nyugodtan akarok megjelenni Isten ítélőszéke előtt. A fő úr megdöbbenve hallgatta az átszellemült parasztnak ezt a különös beszédét. Lelke mélyén, valami sejtelem kezdett kibontakozni és lassan tudattá érlelődni. beszél ez az ember ? Magad magának kinek vagy neki ? És ki nyilatkozik meg az ő együgyű ajkai által? Igen, neked beszél ő Sztregovay Sámson. Hát te mit tettél azért, hogy megérdemeld ezt a hosszú, boldog és földi javakban dúskáló életet ? Te, aki gazdagságban születtél és pompában éltél, te, akinek csak a kezét kellett kinyújtani, hogy rang, kitüntetés és hatalom az öledbe hulljon. Hiszen igaz, híres vagy a jószívűségedről és a jótékonyságodról, építettél iskolákat, kórházakat, árvaházakat és egyéb közhasznú intézeteket, nevedet egy csomó iskolánál alapítványok örökítik meg — de hát elég ez tőled ? Ez mind csak banális, bablonszerű jótékonyság, melyet minden gazdag ember hasonlóképpen elvégez. Ez neked nem csak nem érdemed, hanem a legelemibb köteles*séged. És mindezt neki ettől a primitív elemétől kell megtudnia, melynek sejtelme sincs arról, hogy mit mond és nem is álmodik arról, hogy ura lelkében milyen lázongást idézett elő. Ebben az emberben csakugyan valami csodálatos, megfoghatatlan ihlet dolgozik. Talán van benne valami rejtett tehetőség, mely őt erre képesíti. Ha elvégezte volna az iskolákat és kiművelte volna magát, talán nagy költő vagy szobrász lett volna belőle. Valami efféle talentumnak kell benne lappangani. Sámson úr a földre dobta sapkáját és kigombolta vadászkabátját. Ezek a gondolatok ugyancsak befűtöttek neki. A térdére könyökölt és mereven bámult maga elé. Egyszerre csak egy fekete bogarat látott, mely előmászott az árnyékból és megállt azon a fényes folton, melyet a fák közt átsütő nap a földre vetett. Letette a szájában levő hatalmas kenyérmorzsát és első lábaival mintha a fejét vakargatta volna. Úgy látszik, sütkérezett. No látod Sámson, báró Sztregovay Sámson, ennek a nyomorult féregnek minden öröme csak annyi, mig az egyik árnyékból ezen a meleg és fényes napfolton keresztül átmászik a másik árnyékba. Talán az egész élete csak ennyi, mert hátha a másik árnyékban a megsemmisülés vár rá. Egy kenyérmorzsa és egy sugár a napból, ez vagyona és életének szépsége. És talán boldog vele és éppen most hálálkodik érette a Teremtőnek ... Tudod-e Sámson báró, hogy csak külsőleg külömbözöl ettől a bogártól, mert lényegileg ugyanolyan életerő mozgatja az ő testét, mint a tiedet és puszta véletlen, hogy a te erőd nem az ő testébe került, hanem a teremtés remekének, egy embernek a testébe, mégpedig olyan emberébe, aki az emberek közt is a legkiváltságosabbak közé tartozik ... Mit cselekedtél te ennek fejében? Most már Sámson báró homlokáról nagy cseppekben hullott a verejték, fölkelt és nyugtalan léptekkel járkált föl s alá a tisz=táson. Hova tévedtél el Sámson? — mormogott magában, — vigyázz, ez a rajongó paraszt téged is megbolondít. Miféle ostoba gondolatok támadnak benned ezzel a bogárral kapcsolatban? Eh, mars, ki velük a te józan és okos elmédből! Dühösen felemelte puskáját és lecsapni készült vele a bogárra... a bogár eközben megindult a másik árnyék felé. A főúr egyszerre leeresztette fegyverét és kis híja, hogy rá nem kiáltott a féregre: Megállj szerencsétlen, te nem tudod, milyen kicsiny a te meleg napfoltod, hogy milyen rövid az élet és a boldogság. A paraszt, aki eddig ott állt és meg nem rebbenő szempillákkal, mereven maga elé nézett, most urára emelte tekintetét és megszólalt: — Mikor Remete Péter megérezte, hogy az Urnak szándéka van vele, ott hagyta az embereket és a hegyek sötét szakadékai közé bujdosott. Ott várta a kinyilatkoztatást, mely megmondja neki, hogy mely útra lépjen és hogyan teljesítse a reá váró feladatot. És ott a magányosságban megvilágosodék az ő lelke és megtudta, hogy azért teremtetett erre a világra, hogy a hitetlen pogányokat kiűzze a Szent Földről. És Remete Péter teljesíté isteni küldetését és megtett mindent, amit emberi erővel megtennie lehetett. És én csak az ő példáját követtem, mikor ott hagytam az emberek társaságát és remetévé lettem, mert itt, a nagy csöndességben talán meg fogom hallani az Úr szavát és megtudom, hogy minő kötelesség vár még reám és mivel tartozom még azoknak, akiknek Isten után legfőképpen köszönhetem, hogy hosszú életem boldogságban és megelégedésben folyt le. És mikor ezt mondta, úgy nézett Sámson úrra, mint egy hűséges vén házőrző eb a gazdájára, mikor az simogatja. Az öreg bárót szinte zavarba hozta ez a meleg tekintet és így felelt : — Hát csak tedd azt fiam, a mit lelked sugallata parancsol. Csak annyit mondok, hogy az egyetlen ember, a kinek te hálával tartozol, az én szegény jó apám már régen sírban nyugszik, én csak azt teljesítettem, amit ő kötelességül rám hagyott. Ez nem érdem, apám emléke ellen vétettem volna, ha máskép cselekszem. Áldjon meg az Isten ! Kezet nyújtott a remetének, a ki megragadta, tenyerébe fektette s a másik tenyerével simogatta. Azután megcsókolta és így szólt : — A jó Isten áldjon meg téged atyám és mindazokat, akiket szeretsz. De kérlek, vigyázz magadra, mert mindenfelől veszedelmeket látok. Ha bokor mellett megy el, előbb (Folytatás.)