Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-25 / 24. szám - A mesék fonákja. Elbeszélés. Irta Szilágyi Dezső 286. oldal / Regények, elbeszélések
286 nem találkozhatunk. Én ez alatt az idő alatt, melyet Klárikával töltöttem, oly boldog voltam, hogy ennek puszta emléke egész életemet boldoggá fogja tenni. És ebből nincs kiábrándulás. Nem tudom, hogy a kis tündér élete hogy fog fordulni, de az bizonyos, hogy soha elfeledni nem fog és azzal az ideális rajongással gondol reám, amellyel most körülvesz. Most odatoppant Zimmerman és katonásan szalutált, ami annyit jelentett, hogy minden készen van az útra. Barna megölelte, megcsókolta Arankámat, fiacskánkat, engem, aztán egy ugrással fönn termett a gépen. Aztán levette kalapját, búcsút intett a néptömegnek és harsány hangon így kiáltott : — Isten veletek, jó sztregovaiak! Most pedig indíts Cim és repülj, ahogy csak tudsz, hogy a föd egy formátlan feketeséggé olvadjon össze alattunk. Előre! A motor berregni és kattogni, a gép gurulni kezdett. Egyszerre csak egy nagy szökkenéssel fönn termett a magasban és beleröpült a végtelenségbe . . . Nagy szomorúsággal néztem utána, de szinte röstellem bevallani, hogy bizonyos megelégedettség fogta el a szivemet . . . és ennek nyomán hálát adtam a jó Istennek, hogy engem közönséges földi halandónak, tudatembernek teremtett, a kinek létezését a Balsors észre sem veszi ... és a mint a távolban még látszó fekete pontra meredtem, az a kegyetlen érzésem támadt, hogy ott egy szerencsétlen ember viszi összetört szivét egyenesen az Isten trónja elé, hogy ott panaszt tegyen szétdúlt életéért . . . És ekkor két puha kar fonódott a nyakam köré, az én édes asszonykám hozzám simult és lassú léptekkel megindultunk a mi kedves fészkünk felé. Csonka Magyarország — nem ország, Egész Magyarország — mennyország. VASÁRNAPI ÚJSÁG, 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. A MESÉK FONÁKJA. Elbeszélés. — írta Szilágyi Dezső. Scheherezáde akkor már valahol az oda=liszkok között hevert, akik az ezerkettedik napon immár úgy csinosítgatták, hogy a királynak egy életre szóló felesége lesz. Atyja a nagyvezír a királytól kapott díszöltözetében szolgái s tükrei előtt tetszelgett. A király maga volt szobájában, az ezer- egyéjszakás mesei fészekben. Álomban révedezett még mindig, a mint ott ült az ottomán szélén s a színes emlékeket virrasztgatta. Úgy látott mindent, a mint ezer egy éjszakán keresztül zsongott el előtte: ő végig heveredett a díványon, a rabszolgálók az antik perzsaművű bronzfüstölőben meggyújtották az ámbrát, a zöldszemű, füst=pillájú tűz felsunyított a lánczon csüggő mércses piros világára, mint valami titokra sóvárgó, pajkos, rezes arczuzsin. A mécses lángja pedig pirinkó bajadérképen tánczot járt s lebegését a király szakáll = foglalatos arcza tükrözte vissza. Meg Scheherezáde két fényességes szeme, a két varázs ablak, a honnan paradicsomi káprázatok és meseszivárványok tündököltek. Nagy, selymes, fekete szakálla volt a királynak, — ilyen szálak lehetnek a halál fogatát vonó fekete szemesszárnyú kék istrángjai — három-három bársony=lep= szálat kiválogatott belőle a színesnyelvű asszony, öve fölött függő drágakő= hímes tarsolykájából megfúrt igazgyöngyöket szedegetett elő amíg beszélt , felfűzte őket az ura szakállába. Úgy ragyogtak ott azok, mint egy-egy könnycsepp. Más éjszakán meg korall-klárisokat tűzött a fekete szálak közé, simogató kéjes babrálással. Olyanok voltak azok, mint egy-egy vér= csepp. A pihenőre búcsúzásnál azután kioldotta a tündércsomóra kötött szálakat, a gyöngyök és klárisok a földre hullottak és elbújtak a bolyhos szőnyegpihék között... Könnyek és vércseppek peregtek a mesékből is. Az ezeregyedik éjszakán azután, valamit, a gyöngynél is ragyogóbbat látott meg az asszony a király szakállában. Egy ősz szállat. Az elsőt. Szemében meg egy őszinte emberi könnyet. Az elsőt. Nem szólt róla az urának. De akkor szánta rá magát a kegyelemkérésre. S ha ezeregyéjszaka megidézett tündérvilága nem lett volna elég buzgó szop szólója : ott volt a beszédesebb eleven valóság : a három pöttöm emberke, a kik mind egy-egy nagyon káprázatos mese után fogantak s a kiknek apró ártatlan szemeiből már nem az apjuk haragvó lelke ragyog vissza. — Tied az élet! Ti vagytok az életem! — szólt az elragadtatott király s szolgáinak kiadta a parancsot: hirdessék ki a népnek, hogy ne féljenek többé az ország ártatlan szüzei, mert megengesztelődött az uralkodó rettentő haragja. Scheherezáde, a szerelmes, tiszta asszony, a hármas anya s az egyetlen feleség megváltotta őket. És azt mondják a krónikások, hogy azon a napon abban az országban nem volt árnyéka a napnak. Ám jött az este s a szultán ott ült még mindig a vánkos kereveten s végig zsongtak benne az agyában szivárvány=szineket ontó= bontó mesék. Neszeket, szellemek járását érezte szobájában. Ha megemelte volna egy láda fedelét, ha fölhajtotta volna valamelyik szőnyeg sarkát, ha meglibbentett volna egy függöny-szárnyat, ha szétfútta volna a szoba füstölő felhőjét, bizonyára egy-egy mesebeli alakot talált volna ott elbújva. S ha kinyújtja karját, bizonyára finom asszony=bőr bársonyos érintése kisértette volna meg, ujjai hegyét. Ám ő csak ült megkövülten s megmoc=czanni sem akart, mert félt, hogy a mit lát, érez és él, az egyszerre szerte foszlana akkor s ő belőle nem maradna más, mint egy köntösétől megfosztott, mezítelenül didergő koldus. Az alkonyodás szürke fátylat aggatott az ablaküvegekre s egyre több, egyre sűrűbb szálakat szőtt beléjük. A müezzin odakünn az esti szúrákat énekelte, ám a királynak nem járt vele most az áhítata. Odakünn az ajtós szőnyegek előtt éber szolgák lesték tapcsolását vagy csengetését. De a királynak se szomja, se éhe nem volt más, csak még egyszer megélni,, vagy folytatni, ami elmúlt. Térdére könyökölt s ujjai úgy meredtek elő szakállából, mint babonás intőjel a boszorkányi éjszakából. Sápadt volt, nagyon sápadt, mert az illatos füstölő fákból drágalátos gyanta sustorgott a bronz edény szélére s zöld lángokba csillantak át s azok kisérteties szemfénnyel bámultak a szultán elrévedt arczába. Láthatatlan lehelet hajtotta a füstöt az ablakrések felé s ott könnyű fátyolt terített a szobára. Füstbaldachin alatt ült a király, mint valami jövendőt mondó szertartáson. A mesékre emlékezés misztériuma volt ez. Scheherezáde ezeregyéjszakányi meg, az okos asszony, aki hosszú meseszálon mentette meg életét, talán előre tudta, hogy a mesék befejezte után a királlyal ez történik. A lelke visszakéredzkedett hozzá. Szó nélkül ott hagyta az odaliszkokat s tán maga is akkor döbbent meg cselekedetén, mikor már ott állt ura szőnyeg ajtajában. A szolgák meghajoltak, úgy hogy fejük a belépő asszony térdén a ruhát érintette. Odan belül megállt az ajtóban, túl még a szőnyeget fogta. Remegő keze hát Futó mosolygás villant át a király arczán, de lelke annyira forrott, lázas volt, hogy meg sem lepődött, meg sem kérdezte , miért ment hozzá izenés nélkül. Csak akkor remegett végig testén,lelkén a meglepetés, mikor Scheherezade oda heveredett a lábaihoz, megfogta jobb kezét, fejét odahajtotta az ölébe s néha néha világító szemmel nézett föl rá s nem a rabnő hódolata, hanem a törleszkedő szerelmes nő dobrombolása vitte fülébe : „édes, édes uram !" Elkábult, elszédült a hatalmas úr, elnehezedett a mámor a lelkén. Úgy érezte, hogy az elmúlt ezeregyéjszaka minden káprázata, szelleme ebben az egy tündéralakban besu=hant a szobájába, a lelkébe. Felállt s olyan mélyre hajolt, hogy szerelmes dereka megroppant bele, úgy ölelte fel magához s a lélegzést majd kifojtotta belőle csókjaival. Scheherezáde meg lehunyta a szemét, az ajka felhasadt félig, mint nagyon szerelmes nőké az extázis pillanataiban s két forró lélekzet ostromolta azokat az előcsillanó gyöngyszemű fogakat. Mese volt ez is, minden érzékkel érzett, megélt mese. Hosszú fekete haja kibomlott, a mint a király végig fektette az ottománon. Hullámzott a keble, finoman, idegesen rezgett behúnyt szeme, mosolygott az ajka. S most a király ült az asszony lábainál párnákból hevenyészett omlós zsámolyon, úgy simogatta a padlóra suhant hajat, amely úgy terült szét, mint valami misztikus, fekete páva farka. Kezével czirógatta bele a kérést : — Mesélj, mesélj még, én édes asszonyom! Scheherezáde teste idegszálnyi,finoman végig remegett, pillanatnyi hidegség futott át bőre alatt, lassan, révetegen kinyitotta szemét s állhatatosan a mennyezet össze-visszafonott arabeszk czifráira nézett, mintha onnan olvasta volna ki, amit mondott. De rettenetes dolgok lehettek oda felírva, akárhonnan olvasta őket. A mesék bűvös- bájos tündérvilága helyett a köznapi élet rút valóságai elevenedtek meg. Káprázatos ragyogás helyett lélekvakító sötétség, pompás paloták helyett koldusvityillók, drága, hímes öltözetű urak, úrasszonyok helyett szennyes szegények, varázslatos csudák helyett nyomorult emberi bűnök. Oh ezek nem mesék voltak, hanem valami sivár emlékezős tehetség rettenetes szürke - fekete kalendáriuma. Mindegyik nyugtalanító végződésű történet egyet-egyet törölt ki a régiek közül, a mesék közül. Finom, tündérpálczával megvont szájíve körül keserű vonás rángott — a királynak ez még nem volt ismerőse — s az volt a legborzasztóbb, hogy a mint a szemébe nézett, meglátta, meg kellett látnia azokban, hogy hová néznek. És követnie kellett a látónoki melegtől kénköves, rontó női szemek tekintetét az emberek poklába. Egyszerre rimánkodó, befelé a torokra folyt könnyektől lett reszketős Scheherezáde hangja : — Látod uram, hát tehetett-e másként ? A sahnak katonái háborút viseltek s közöttük harczolt az ő eltartója, Ibrahim is. Rongyos hálót foltozó nyomorult ember volt, de kardot kellett kötnie az oldalára s menni meghalni parancsszóra. És tudod nagy uram, hogy akkor már, a nyomorúság tetőfokán, sírva panaszkodott az asszony Baba Csicsek=nek, a salavári szabónak — ez pedig egy pú=pos, gennyes szemű és folyós fülü emberi szörnyeteg volt — és aznap a szabó nem imádkozott Allahhoz, hanem egy cserepes bőrű nyílpuskával elbújt a kert alján a szét szaggatott gyepű maradványai közé, mert az ebédet, mikor még volt mit enni, azzal főzte a szegény asszony és a gennyes szemű szabó délig állt ott kegyetlen lesben, amíg le tudott lőni két rongyos verébű madárkát s aznap azt sütötte meg az asszony az éhező gyermekek. Egan Imre volt főispán, akit a Nyugat magyarországi harczok alkalmával az osztrákok elhurczoltak s csak most bocsátottak szabadon.