Vasárnapi Ujság – 1921
1921-03-13 / 5. szám - A költő karácsonya. Elbeszélés. Irta Szemere György 52. oldal / Regények, elbeszélések
VASÁRNAPI ÚJSÁG. 5. szám. 1921. 68. évfolyam. A KÖLTŐ KARÁCSONYA. Elbeszélés. — Irta Szemere György. 1 Négy óra tájban lerótta volt a napi robotot. Mély lélegzetet vett, aztán nekivágott a csatakos utczának. Hazafelé tartott, de út közben eszébe jutott, hogy elfelejtett karácsonyfát venni. A sors elszakította családjától, de azért megkívánta a „Krisztkindlit", mint a tiszta ruhát vagy becsületet. Költőnek született s mesemondás közben kifinomodott az ízlése : igényt formált a múlt szép emlékeire, egész költészete a kegyelet nagy érzéseiből táplálkozott. A vásárcsarnok előtt apró fenyőgalyát vett és három viaszgyertyát. Még betért egy czukorászboltba is mákoskalácsért. A diósat sze* rette ez volt is neki otthon de karácsony estéjén megkívánta a mákot, mert akkor már kosát ettek ősei is. Kriptaszerű csendben lakott egy hatalmas palota félreeső zugában egyesegyedül. Tárt karral fogadta az üdvözítő magány, amit egy idő óta többre becsült az embereknél, akiket egykor oly végtelenül szeretett, hogy képes volt érettük feláldozni magát. Odaadta nekik minden vagyonát, egész szívét. Igaz, hogy nem egész önzetlenül. Számított arra, hogy visszakap belőle valamit, ha nem is sokat, de szebb formában, magasabb rendű értékekben: hálában, becsülésben, szeretetben. Ám késtek az emberek, az Élet meg sietett. Sürgette Krucsayt: Naiv, fantaszta, fejezd be végre az örök mesét, hiszen nem vagy erre a világra való ; elkótyavetyélted, mert megve* tetted aprópénzemet, Istentől kapott kin* cseidből akartál megélni; s mi lett az ered* mény ? Az emberek nem voltak hajlandók szellemi értékeidet szatócsmódra összeizza* dott garasaikra felváltani, mert úgy fordult a világ : a társadalom nagybörzéje törölte táblájáról az elvont lelki értékeket; nyakadon maradt a gazdagságod; és szerencséd sem volt, megvetésed tövist termett; becsület helyett irigységet arattál; a törpék nem tudták neked megbocsátani,hogy több vagy, mint ők: nagyot ütöttek a tömegből kiemelkedő fejedre, hogy a maguk szintje alá buktassa*nak, s megtéptek, megrágalmaztak, hogy merényletüknek erkölcsi látszatot adhassanak ; te pedig, ahelyett, hogy visszaütöttél volna, mosolyogtál, később szenvedtél, aztán meg bocsátottál, a végin elhagytad magadat, le* mondtál minden földi örömről, csak békére vágytál, az örök nyugalmat kérted tőlem, az Élettől, olyasvalamit, amit csak a Halál adhat meg neked. Azonban miután sajnállak, annyit megteszek neked, hogy kitágítom homokórád nyílását,, amelyen napjaid leperegnek, hogy hamarabb elérd vágyadat; rajta, fejezd be a mesét, készülj a szebb hazába, ez a klíma nem neked való!... Krucsay kamarás, a költő kissé elszédült szobája tikkadt melegétől, kissé félt is, mert tudni vélte, hogy rájön a kínzó száraz köhögés. Mindig rájött, valahányszor alkalma lett volna fizikai fáradtságát kipihennie ; az Élet úgy igazította be homokóráját, hogy soha sem hagyott neki nyugtot, ha idegei és izmai befejezték emésztő munkájukat, a tüdejét rázta meg. Az egyszer azonban hiába várta Krucsay a Halál hírnökét : elmaradt. Megfujtatta tüdejét , nem zörgött, elérzékenyedett a nem A lemondás hőse egész várt szerencsétől... Mily jó is az Isten! Az ő Fia születési ünnepére csudát tett vele, hogy zavartalanul ünnepelhesse az ő megváltóját. Pompás meleg volt a szobában, mint régesrégen édesanyja ölében. Volt egy kis láza is, de attól nem félt Krucsay. Szerette a me* leget mindenféle formában. Hiszen akkor jön* nek, rajzanak legsűrűbben a gondolatai, a melyek, mint guzsalyon a len, meseszálakká fonódnak s bearanyozódnak képzelete varázs* elenyén. Kinek a szerelem és bor mámora, kinek a lázé. Valamikor amabban úszott, most, hogy megöregedett, ez illeti meg. Nem mindegy ez, mikor ennek is annak is egy a hatása, gyöngyszülötte, a költemény, a mese! A beteg magányos poéta boldognak érezte magát. Egy órával azelőtt még zúgolódott kissé. Mit véthetett Isten ellen, hogy a sze* retet szent ünnepén elszakíttassék azoktól, a kik az Ő szivét viselik a keblükben, véte lük* tetéséből élik ártatlan életüket! De most egyszerre belenyugodott a sor* sába. Elmosolyodott... Ugyan micsoda poéta az, a ki oly keservesen érzi ezt a csekélyke ötven kilométernyi távolságot, a mi feleségé* től s gyermekeitől elválasztja, mikor ott van a szíve, a mivel át lehet ölelni az egész vi*lágot, egy vonalnyi közelségre redukálhatja a fényévnyi csillagtávolságokat ! Az inzsellér földmérő*lánczát nem toldja meg mestere kép* zelete, de az ő karjait meg fogja hosszabbí* tani a vágya : bármikor módjában áll hitve* sét s gyermekeit megölelnie. Felvidult. Bár kissé gyöngének érezte ma*gát. Talán mert éhes volt. Nohát, azon könnyű segíteni. Begyújtott a szamovárba. Aztán meg* terített, kirakta az asztalra ünnepi vacsorá* ját. Egy sonkacsülköt, a diós és mákos pat*kot, egy darab sajtot s egy üveg vörös bort. Lucullusi lakoma olyankor, mikor milliónyi magyar éhezik . .. A víz felforrott a szamovárban. Krucsay theát öntött magának. Lévresi porczellán csé* szébe, régi gazdagságának egy ittfelejtett rom* jába. Erről eszébe jutottak a virágjai : két cserép jáczint és muskátli. Feldíszítette ve* lük az asztalt. Gazdagság az is. Minden gaz*dagság, ami szép. Csak az a kár, hogy a szépség gazdagsága önmagában befejeződik, holott az anyagi gazdagságon, annak aki ért hozzá, szaporítania lehet a szépségeket. Csak azért szeretett volna igazán gazdag lenni. De így is jó volt. Hiszen a látszat is elég lett volna most neki, képzeletének csak egy kis lépéssel kellett volna azt megtoldania, hogy menten valósággá váljék. Elemében volt. Lel* kében magasra lobbant az isteni láng, ami* nek a hevében összeolvad a lehető képe a lehetetlenével: valósággá ötvöződik az is, ami nem az. Az éhes poéta belekóstolt a sonkacsülökbe. Ezelőtt tíz évvel papírvékonyra vágott, pi* ros=sárga fodros aszpikkal körülteremtetté* zett sonkapiramis került a Krucsay asztalára súlyos családi ezüsttálon, de az nem volt olyan jó, mint ez a tömpe csülök. És a régi Mumm=pezsgő is gyenge italnak tetszett a mai szekszárdihoz képest. Nyilván megneme* sedett a szőllőtőke 10 év alatt... Mily kár, hogy senkije sincs itt, kivel fényes vacsoráját megoszthatna ! Szólni sem kellett a költőnek, ma igen ke* gyes volt hozzá Isten a gondolatát is teljesítette. Az előszobában megszólalt a csengő, Krucsay kisietett ajtót nyitni .. . Vastag ken* dőbe bugyolált karcsú nőalak állt át előtte; fehér arczú, bús, fekete szemű. A költő nem ismerte meg mindjárt. — Tessék befáradni. A nő belépett a világosságba. —A Kezét csókolom .. . Nini, Kovácsné, maga az? Én és hozom a kisfiamat is. Krucsay nagyot nézett. Kisfiát ? A Béla huszárt ? Hol hagyta? — A mellemen alszik, a kendő alatt. Kovácsné még egy évvel ezelőtt is takarítónője volt a kamarásnak. Aztán ott hagyta. Lelkét megrontották a kommün fenevadjai : elzüllött a karjaikban ... Karácsonyi est volt : az irgalom, a szeretet ünnepe. A költő elfelejtette a sápadt asszony bűnét. Jöjjön be, lelkem, a szobában meleg van, ott lefektethetjük a kis huszárt. Az asszony szótlanul követte régi gazdáját. A szobában kihámozta kis fiát a nagy* kendőből s miután nem ébredt fel, a divánra fektette. Még akkor sem szólalt meg. Körülnézett, ide-oda imbolygott, mint valami árnyék, végre térdre vetette magát s elkezdett zokogni. Kovácsné, ne sírjon, vigasztalta a költő — jól teszi, hogy bánja a bűnét, de azért nem kell kétségbeesnie, a rosz útról mindig vissza lehet térni a jóra. Késő, fuldokolta a szerencsétlen asszony. — Semmi sem késő — oktatta a kamarás — őszinte megbánással pillanat alatt jóvá lehet tenni évek bűneit. Még az akasztófa alatt is .. . Lássa, ez az, a mi a mi Krisztus urunk vallását oly dicsővé teszi. Egy karosszékbe emelte a cselédet s meg* simogatta a haját. — Most felébresztjük a kis huszárt és meg* vacsoráznak nálam. Nem kellett a kisfiút fölébreszteniök, meg* tette azt a szoba lágy levegője is. Pár pilla* nat múlva leugrott a divánról s a Krucsay ölébe röpült. — Méltó bácsi! Méltó bácsi! — ujjongott s sirva=kaczagva ölelgette az ő régi magy paj* tása nyakát. Az anya szeméből egyszeribe kiapadt a köny. — Jézus Isten, csudát tettél vele! Elmondta, hogy a kisfiú nagybetegnek tet* siett, midőn hazulról elindult vele ; gyenge volt, mint az őszi légy, enni sem akart, vál* tig a méltó bácsijához kívánkozott. Rimán* kodott, sirt. Hogy tavaly ilyenkor megigérte neki a méltóságos úr, hogy egy év múlva káplárrá üti , ha jól viseli magát. Azóta engedelmes és kezes, mint a bárány. Ma történt először, hogy megkötötte magát. Nem lehetett vele bírni : el kellett hoznia betegen.•• Lám, lám, — motyogta magában a költő — beteg volt és meggyógyult karácsony estéjére, akár csak én. Igaza van, Kovácsné — folytatta élénken — Jézus Isten csodát tett velünk. Ezt meg kell hálálnunk. Lefejtette nyakáról a kisfiú vézna karját s két kézre fogta buksi fejét. Közhuszár Béla, nézz a szemembe huszárosan. A kisfiú kiugrott a méltó bácsi öléből s kapták,állásba vágta magát. — Közhuszár Béla, — folytatta a költő, a mai szent napon káplárrá ütöm önt. A káplár úr pillanat alatt hasra vágta magát. ... Ahá — gondolta magában Krucsay — az új sarzsi nem engedi el neki a czerimó*niát. Előkereste botját s szabályszerűen végre* hajtotta vele a káplárrá való ütés művészetét. — Fölkelhet, káplár úr, holnap felvarr* hatja mamája a két csillagot. A kis káplár felugrott s hálája jeléül három bukfenczet vetett a szőnyegen. A bűnös anya halkan, boldogan kacza* gott, mint az ártatlanok. Krucsay ellenben szemügyre vette az asz*talra kikészített vacsorát. Biző csak magára számított. Három ember nem lakhatik jól egy sonka csülökből s két kis patkóból. — Zsuzsi mama, káplár úr, foglaljanak helyet és egyenek. — Hát méltó bácsi ? — Én már utána vagyok, jól laktam, mint a duda. A cseléd és gyermeke helyet foglaltak a kamarás asztalánál s az utolsó morzsáig elpusztították az imént még éhes költő karácsonyesti vacsoráját. S csudálatos, háromjuk közül mégis ő volt az egyedüli, aki igazán jóllakott, pedig csak két falat sonkát , egy falat kenyeret evett. Igaz, hogy a szive tele volt csordultig s vére egy szilaj hegyi forrás elevenségével csörgedezett elmeszesedett erei* ben. A csudatevő Krisztus kegyelméből fia* talnak és erősnek érezte magát. Folyton jár* kált, gesztikulált, pillanatra sem állott be a szája : dűlt belőle az érzés, a tréfa, a mese. Főképen a káplár urat mulattatta. Csintalan mókás történeteket eszelt ki a számára s valahányszor a gyermek elkacsagta magát, fölé nézett a szoba mennyezetére, mintha keresne ott valamit. Úgy rémlett neki, hogy a kis* fiúval együtt egész raj szárnyas angyalka esik lingel a torkával az őszive sziporkázó torka gyöngyszemein. Vacsora után elkészítette a karácsonyfáját. Két arasznyi dísztelen galyacska volt, de a káplár úr úgy találta, hogy szörnyen nagy s a három gyertya fényétől mind színarannyá változtak a tűi. Bámulata s meghatottsága jeléül térdre vetette magát s elmondta a Miatyánkot. Közben melléje térdelt az anyja s végül a kamarás is. Hárman imádkoztak hangosan : az élet sötét mélységeibe zuhant asszony, a földi méreteket meghaladó csúcsokon tévelygő költő s a gyermek, aki egyenes úton járt, mert még nem volt ideje el* tévelyednie. Három világ, egymástól oly tá*vol eső, mint az Aldebaran csillag a Satur*