Vas Népe, 1965. augusztus (10. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
— Ez a mátrai üdülő csakugyan olyan hely... ahol a boldogság kékmadarát megpillanthatja az ember... A szobám ablakából magam is gyakran látom... Ül egy fenyőágon és énekel... De szemben vele, egy másik ágon, egy varjút is látok. Az meg csak áll sötéten, némán és undorítóan tollászkodik... Mindkét madár bizonyára szívemnek egy-egy rejtett zugából került oda... Ezeket a szavakat a lélek káprázatáról egy kőarcú és igen szűkszavú ember mondta az üdülő társalgójában. Mindenki meglepődve fordult feléje. Tudták róla, hogy olvasztár, kormány kitüntetett, s hogy a szakmájában jó neve van, de itt leginkább zárkózottságáról volt nevezetes. Csak a csendes, elmélyült sakkjáték érdekelte, de a partijait is némán, elmerültséggel játszotta, akár egy hivatásos nagymester. Igaz, mesterien is játszott, könnyed fölénnyel nyert meg minden partit, végül királynő előnnyel sem akadt megfelelő partnere. S lám, most megszólalt, ellágyult, közlékeny lett. Tekintete visszakerült az asztalhoz és a társaság egyik tagján derűsen megállapodott. — Bocsásson meg, mérnök elvtárs, — mondta mosollyal, — amiért az ön szavához kapcsolódtam... Hogy ma már van perspektíva... Ez már önmagában is a boldogság ígérete. A pihenés óráiban ezt világosabban látjuk, érezzük... A mérnök előrehajolt. Sima, jóvágású, barátságos arca egyszeriben feszült lett, mint a gyakorlott kardvívóé iskola játék közben. — No, igen, — mondta a kohász a mérnöknek. — Elmondta itt a mérnök elvtárs a saját nehéz múltját, nélkülözéseit, erőfeszítéseit... Milyen hihetetlenül komoly nehézségekkel kellett megküzdenie, amíg a hétgyermekes, kiskeresetű postás legidősebb fia megszerezte a mérnöki diplomát... És most az egyetlen fiánál is ezt a jól bevált módszert alkalmazza. Jóllehet a fiú már egymagában sem szenvedne az egyetemen hiányt, mert ösztöndíjas... de ebből öltözködésre már nem telik. Ám ön nem zsebpénzeit érje be az ösztöndíjjal; az öltözködés fedezéséhez válogathat a munkalehetőségekben... Ez már az akarat dolga... De ön egy fityinggel sem zsebpénzeli: így edzi az acélt... No, kedves mérnök elvakart Jobb szó híján mondom, hogy akart; egyszerűen úgy jött hogy a tanulásra rendkívül alkalmas gyerek volt fogékony, jóeszű és gyerek, a tanító egyszerű magyarázatára megjegyzett, megtanult mindent.. Volt azonban valami ebben a kisfiúban, ami élesen elhatárolta a vele egykorú és a hozzá hasonló eszes fiúcskáktól. A tanító egyszer valami rejtett gyanútól hajtva, bevitte a lakásába s egy gimnáziumi számtan példát adott fel neki. A kisfiú hibátlanul megoldotta. Újabb és újabb példákat kapott s azokat is megoldotta. Felfedezését elmondta a plébánosnak. A pap kipróbálta a Mifiút s az eredmények láttán keresztet vetett Hamarosan hírét is költötték, hogy a cselédházban egy üstökös bontogatja a csóváját. A hír eljutott a szolgabíróig, ő és a jegyző is megnézték maguknak a gyereket. Úgy találták, hogy a toprongy 06 kis csodagyerek áll előttük. Tanakodni kezdtek a fiúcska továbbá sorsáról. A tanító kiveresedett füllel a gimnázium mellett kardoskodott. Ha a gyerek a négy elemit elvégzi, ajánlásokkal és ösztöndíjjal menjen gimnáziumba. A plébános erőteljesen bólogatott. A szolgabíró savanyításán hümmögött. A jegyző pedig, mint aki fogas kérdést kapott, öt ujjával kényesen megérintette a nyakkendőjét, még a széken is megemelkedett. Hogy hát ő nem tartja legszerencsésebbnek ezt a megoldást. Ez az uradalom közismerten mételyes terület, kupaktanácsokról jönnek hírek, mozgolódásokról, nehéz itt a cselédnépet féken tartani, ide vaskéz kell, ezt a megkülönböztetést engedékenységnek, gyengeségnek vennék, bizony nem szülne jó vért... mutasd nekik a kis ujjadat, már az egész kezedet akarják. .. A szolgabíró találta meg az arany középutat. Tanítanák meg a sakkjátékra a fiút... Hogy ez az út talán érvényesüléshez vezet... Nagyobb versenyek, egyesületi felkarolás... így mondta valahogyan a szolgabíró. .. Csaknem suttogva beszélt már. — Befogták hát a fiút sakkjátékra... ő, de nem kellett azt nagyon befogni.. Csakhamar vidáman, játszi könnyedséggel végigverte az oktatóit... A tanító büszke volt, a pap meghatott, a szolgabíró derűs... A jegyző pedig epés. Máskülönben is epés ember volt a jegyző, hiú, öntelt, indulatos. Magasabb miniszte VARJÚ A FENYŐN Karczag István társ, éppen ez az, amely úgy érzem, egy keveset rám is tartozik. .. A mérnök egyre kutatóbban fürkészte a kohászt: — Nem, nem, — ingatta fejét elhárító mosollyal a kohász, — a világért sem kívánok beleszólni... Hanem mégis az egyetem, az akarat... de a zsebpénz... Mi ugyan nem heten, csupán négyen voltunk testvérek, de ha valaki ezt a szót mondja, zsebpénz, bizonyosan bambán néztünk volna rá. Egyszerűen nem értettük volna ezt a magyar szót, pedig hát magyarajkú gyerkőcök voltunk, elevenek, beszédesek, s hozzá nem is értelmetlenek... A kohász felemelte a karját. — Adassék tisztelet. — mondotta s köziben karját szelíden leengedte, — minden hajdani és mai derék postásunknak... dolgoznak, fáradoznak. A mi időikben azonban volt egy hallatlan és irigyelhető előnyük: az, hogy egyenruhában jártak. Állami cipőben, állami nadrágban. Postás, vasutas, mondogatta áhítattal mifelénk a nép, államiak... Roppant állítottuk ezt a rendezett kis állami szegénységet, a megtakarított kis pénzecskét, a beosztást, a kuporgatást, a nyugdíjat... egyszóval azt a szűkös állami egyensúlyt.. a kispénzű, állampolgári erényeket.. No, az egyensúly, az állampolgári erények terén, apám és anyám sem volt egészen tisztában a fogalmakkal, ők sem igen értettek meg egyes szánmagyar szavakat ők meg azt nem értették, hogy mi az: kapargatni, beosztani. Nem mint hogyha nekik is nem lett volna nagyon is szükséges a beosztás, hanem a gyakorlatban nem volt mit beosztani. Mezőgazdasági cselédek voltak egy uraság birtokán, az uraságtól a birtokot egy nagybank bérelte. Apám meg anyám nem tudtak beosztani... Sőt, tovább megyek: könnyelműek voltak. Persze, lett volna némi beosztanivalójuk: bab, krumpli, liszt, kukorica, zsírocska, a készlet azonban oly csapnivalóan csekély volt, de olyan elcsüggesztően csekély, hogy a beosztásnál csak elgyengülni lehetett... Elvesztették a fejüket s havanként egyszer-kétszer dugig teheettük magunkat .. . A kohász legyintett. — Mindamellett — intett jóváhagyóan, — a mi családunkban is akadt gyerek, aki akart... Tanulni Kumi beosztásiból került le valami miatt az istenverte vidékre, a balsors sorvasztotta és feltüskézte... És úgy látszik ezt a balsorsot látta fintorogni akkor is, amikor a sakkban egy kis cselédkölyök minduntalan a földhöz vágta. Nem is tűrte tovább a sorstól ezt a pimaszságot és alaposan visszavágott. Egy nyárvégi délutánon a hivatali szobájában játszott négyszemközt a gyerekkel, a sakk-könyvből, a bajszát morzsalgatva, a gyerek mámorosan, a lábát lógázva... S a fiú egymás után adta neki a mattokat. A jegyző egyre nagyobb zajjal rakta vissza a táblára a figurákat, izzadt, fújt, a nyakkendőjét tarttgatta, a játék alatt darákolt, a lépések után kapkodott, bizonytalankodott__A kis partner annál határozottabban nyomult a cél felé előre, kitartóan szorítva gyengébb ellenfelét.. Persze győzni akart a kisfiú. Mondhatom mérnök elvtárs, komolyan akart s azt hiszem mindkét félben sistergő lánggal égett az akarat. A jegyzőben azért, mert isten tudja mit tett rá a lelkében a játszmára, talán sorsa jobbrafordulását, a fiú meg azért, mert hát miért ne győzne, ha lehet... Egyszerre csak rámordul a jegyző: „Ne harangozz itt nekem a csülkeiddel, zavarsz vele. . A gyerek elmerült a játékban, tovább is harangozott Erre a jegyző megmattolta de a játékon kívül, leseperte a tábláról a figurákat és éktelen káromkodással visszakézből pofonvágta a fiút.. Azután... azután már nem játszott olyan mesterien a fiú... Félt a sakkjátéktól. S mert jófejű gyerek volt, a jegyző leckéjét is megtanulta... Megtanult nem akarná... A kohász felállt, karórájára nézett A mérnök is felállt és pazanetokig sápadtan műste a kohászt — Igen, persze... mondta zavartan. Azután nekividámultan: — De hiszen még a sakktábla is kikerült a varjú csőréből!... — Igen — bólintott a kohász, — jobb később, mint soha. Óhajt talán még egy-két partit lefekvés előtt?... — Boldogan! — kiáltott fel a mérnök. — Ha nem tudja, mi legyen azzal a varjúval?... Van nálam légpuska, szedjük le, azután főzzünk belőle jó varjúlevest .. Minek rontsa itt a levegőt? 1965. augusztus – Vasárnap VAS NÉPE Apray Lajosi Éjjeli zene Nagyszerű volt ez az éji vihar. Hörgő morajában küldte előre szilaj, húsz lehellő követét Majd a hegyek koszorújából lerohant a Dunáig s csattogtatta tüzes mennyei ostorait Alvó kis falukat vert fel riadó robatárral, ablakon át láttam, lángol a szénakazal, ott a sötétség félkaraját beragyogja világa, rémképpé magasít egy lobogó jegenyét Ám a vad égzengést zúgás váltotta: özönvíz s a kialudt tűznek egy ura lett, a sötét Fulladozott a csatorna a bő zápor rohamától, India jellege ont ily zuhogással esőt kurjongattak a fák, ujjongtak a bokrok, a rétek szikkasztó heteink gyilkos aszálya után, szívta, vedelte a föld a vizet, mint szeszt az a korhely, akinek ínye soká várta a drága italt Éreztem: ha fa volnék most magas erdei ormon, élvezném, hogy a víz hogy fut alá tövemig, s harsognám a cikázó fényben a záporesőbe. Fürdess meg, gyönyörű, éjjeli, dús zivatar! (Zent** Pál rajza) t ÖRÖKSÉG Ebben a hosszúra nyúlt télben már nagyon elunták magukat a kicsik. Hol fagyos, hol lucskos az időjárás, beszorultak hát a lakásba, és hónapok óta nem tombolhatták ki magukat amúgy istenigazában. Amiből az következik, hogy bent a szobában próbálják kielégíteni mozgásigényüket, lármázási vágyukat. Ennek viszont az a következménye, hogy feleségemmel közösen lassan elérjük a másfél kilogrammot a téli Karil-fogyasztásban. Nem baj, az a fő, hogy egyik gyerek sem beteg, eddig megúsztuk, és szavahihető öregek szerint nincs az a hosszú tél, aminek egyszer vége ne lenne. Legalábbis eddig még nem volt. Különben hozzászoktunk már az állandó gyerekzsivajhoz. Szerencsére a lakószobánk, hol napjaink telnek, elég tágas. (Erről különben a tüzelőanyagszámla regélhetne!) Fagyosszent lévén, íróasztalomat a kályha közelébe állítom a sarokba, amögé behúzódom, s kivéve az antagonisztikus összecsapásokat, megadással tűröm a ricsajt. Bizisten, szinte furcsa, ha nem hallom, valami hiányzik. A napokban is arra ocsúdtam fel munkámból, hogy szokatlan csönd van a szobában. Először nem tudtam mire vélni a dolgot. Figyelni kezdtem. — Egy, kettő, három, négy... Miniden kicsi megvan. Hát akkor?... Mi történt itt? Ilyen csönd? Ez lehetetlen! Nem létezik, hogy elhallgassanak egy fél percre, ha egészségesek, erre még nem volt példa!... Agyamban vad kombinációk variálódnak. Úristen, ezek betegek! Járvány tört ki, megkapták, orvost, orvost gyorsan, megmentem őket!... És látom magamat már: a karomban viszem az átért gyerekeket, mint a már főiskolás Locus fiammal rohantam Pécsre a gyermekklinikára egy borzasztó emlékezetű, aggodalmas reggelen, négyéves korában ... Szerencsére megszólal az én kis rózsaszálam, Zsuzsikám. Magamhoz térek az ijedelemből. A fiúk szokás szerint azonnal megnyitják a vitát. Felsóhajtok megkönynyebbülten. Nincs semmi baj!... Hallgatom őket, hallgatom a négy drága hangot. Mindig Zsuzsi kezdi, ő az agytröszt közöttük, no és hát nő is ezenfelül: simogatni való kiseba és ravasz kígyó egyszemélyben. Azt mondja: — A felső három sor az enyém lesz!... — Kategorikusan szögezi le, ő már ilyen, de azon nyomban „kézből kontráz” a fiúk kórusa. — Hoooóegyne! A legszebbek! Pont mind a tied! Hoooóegyne!... Először nem értem, miről beszélnek. Aztán világos lesz előttem, mert virágom viszszafelel: — Van a többi sorban is szép kötetm... Szóval a könyveim. De mit akarnak velük? Nem hagynak kétségben sokáig. Többszöri heves szóváltás és véleménycsere istám, cicám odaszalad hozzám.. —» Apu, nem zavarlak? •— Nem kislányom. — Akkor légy szives, mondd meg a fiúknak, hogy a felső három sor igenis az enyém lesz! Most megint homályos előttem a dolog. — Hogy-hogy, rózsám? Hát ezek apu könyvei itt a polcon mind. Majd ha minden betűt megtanultok, nektek is veszünk. Copfos szerelmem úgy néz rám, mint aki nem érti, hogy egy apu miképp lehet ilyen értetlen? Aztán fölvilágosít: — Nem most. Majd ha meghalsz!! Gong! Mintha gongot hallanék megkondulni. — Mit csinálok? — kérdem rekedten várlatnyi csend után. — Nem érted? — roppant türelmetlenül a lányom. — Hát ha meghalsz! Ezen a drága szájon ez a szó! Meghalsz.. Egy pillanatra tisztán hallom a kötelek súrlódását a gödör falán és a deszkán, amint koporsómat leengedik a sírba. Hideget érzek a gerincemben. Megborzongok. „— Ha meghalsz...’’ Meg kell halnom? Viharosan vágtázik keresztül idegeimen a torz gondolatok falkája. — Meghalok? Meg!... Meghalok!... — ez csaholásuk vezérszólama. És végül: az mondja szemembe,kit a világon mindenkinél jobban szeretek? Aki napjaim hajrázics maga, legszebb öröme? Fájdalom szúr a rossz szívemig. Megsemmisülök. Ezért küzd az ember értük? Ezért áldozza mindenét? De hiszen én nem akarok megsemmisülni! Nem akarok meghalni! Nem akarok!!! Ezek arra várnak? Indulat kavar végig bennem, harag süvölt: hát ezért?! Kezem ökölbe préselődik, ütni tudnék vadul és vakon! A kicsik ijedten bámulnak rám, nem értik, mi történt velem. Tulajdonképpen én sem. Aztán hosszú, lihegő percek múltával lecsendesedem. Kislányom csillagozó, szép szeméből is eltűnik az iménti rémület, de szólni azért még nem mer. Nagyon fáradt kézzel megsimogatom szelíd haját. Megértettem, hogy ennek így kell lennie. Nem az a fájdalom, hogy ők szemünkbe mondják, hanem hogy nincs menekvés, nincs izgalom, hogy meg kel halnunk, és át kell adnunk a helyünket. Abban élünk még egy kicsit tovább ami örökség marad utánunk: könyvek és vágyak, gondolatok, alkotások, szeretet és munka, egyre halkuló emlékezet... Már nyugodtan, inkább szomorúan mondom ki a megkésett választ: — A tiéd lesz kislányom. Susanna szeme fölragyog. Ujjongva, diadalmasan kiáltja a fiúknak: — Na ugye, mit mondtam?! Vasvári László