Vas Népe, 1972. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
8 JOÓ JÓZSEF VERSEI: Feledném arcukat védtelen keskeny szemek összefogózva a szabadságért izgatott rizsföldek látható harcosai próbálnám felejteni arcokat de így csodálva őket LEHETTETTLEN Szombat tétova pásztorbotok közül favágódnak a fácánok fölverik surrogó keresztjeikkel a mezőt fölverik ágyadat szemed nyugalmas combjaid kertjét szived dobbanása paprétek ünnepe lesz fahidak részeg májusa világosságom gyógyulásom merre menjek hozzád dagadó vizen hullámok iszonyából merre sehol egy tábla röptessel kereplőkkel szögezd dobokra a hétköznapokat a boldog Veronika kendőt a legszomorúbb ember reménységét kapaszkodás ez a hangszórók felé mozdulás ez a három dob felé hallgatása ez a virágok beszédének üvegből vagyok gyíkből tenyerem lassan megtelik szerelemmel összepislognak a lovak tükör már hátukon a Hold: hatalmas törpe bárk a fácánok, merülését Jubilál a Jelentkezünk Huszadik számát jelentette meg 1962. óta a Jelentkezünk — a fiatal tanítók, népművelők és könyvtárosok kiadványa. A Szombathelyi Tanítóképző Intézet gondozásában évente kétszer megjelenő periodika jelentőségét és hasznát vizsgálva abból kell kiindulnunk, hogy menynyiben valósította meg induló célkitűzéseit. A jubileumi huszadik Egy évtized című induló anyaga így vall a célokról: „Jelentkezünk! Fogadjatok bennünket az úttörőknek járó megértéssel és szeretettel, kritikával, lássátok bennünk a kultúrforradalom új harcosak... Vita és tenniakarás a célunk. Ez elkezdett és jövendő munkánk hivatásdiktálta parancsa... Célunk: eleven kapcsolat az élettel, az intézet volt hallgatóival, hogy kölcsönös eszmei segítséggel előmozdítsuk pedagógusmunkákat.” Kiáltványa ez a feszítő energiáknak, a tenni akarásnak, a színrelépés igényének. Helyes volt útját egyengetni a tettvágynak. Bizonyára jól tudták ezt a Tanítóképző Intézetnek a Jelentkezünk formai és tartalmi tisztasága mellett elkötelezett mindenkori vezetői és tanárai, s a kiadás anyagi terheit vállaló Vas és Zala megyei Tanácsok Művelődésügyi Osztályai, hasonlóan a Vas megyei Népművelési Tanácsadó és a Zala megyei Művelődési Ház. Mert a megszólalás lehetőségéért — amely az akkor induló népművelői szak tehetséges fiataljainak adott levegőt, hogy melléjük felzárkózzanak a tanítónak és a könyvtárosnak készülő hallgatók is — megszólalással fizettek mind a belső képzés, mind a gyakorlat, később az elmélet gondolatgazdagjai is. Kétségtelen, hogy a jelentkezőnknek előbb az arcát is, a hangját is meg kellett találnia ahhoz, hogy a képzés, valamint a tudomány és gyakorlat becsült műhelye a a tehetségesek fóruma lehessen. A felívelés szükséges velejárója volt ez, az erővonalak kialakulásának időszaka. A türelem és a szorgalom rózsát termő bizonyítéka, hogy ma már a jelentkezünket évente két alkalommal 1000 olvasó várja, két megye magáénak tudja, ráfigyelnek a társintézmények, a közművelődés központjai, igénylik a készségeiket a gyakorlat próbakövéhez pengető népművelők, könyvtárosok és tanítók, ahogyan az anyaintézmény is figyelemmel várja a szárnyrabocsátottak visszajelentéseit, hogy a tapasztalatcsere össztársadalmi haszonná váljék. Három rovat: a Cikkek és tanulmányok, a Mozaikkockák valamint a Módszertani melléklet az a három oszlop, amely a Jelentkezőnket tartja. Szárnypróbálgatásként versek és novellák, illusztratív feladattal képzőművészeti alkotások levegősítik a kiadványt S az eredmény: tanulmányírók születnek, a szárny próbálók megtanulnak repülni, a díszítők és hangulaterősítők önálló alkotókká válnak, s módszertani támogatást élveznek a kezdők. Nem célunk neveket emlegetni a Jelentkezőnkön túl, noha jól tudjuk, hogy bárminemű írott kiadványt csak a szerkeszteni koncepció, szorgalmas utánajárás és áldozatkészség, bátorítás, bírálat és a munkatársak ügy iránti elkötelezettsége lehet naggyá, ez alkalommal az elismerés a művet — dicsérje mesterét — a Jelentkezünket illeti. Ám a túlzó dicséret helyett, hiszen a kicsépelt szem garmadája előtt mindig újratermelődő osztag a tennivaló, ennyit csupán a Jelentkezünk — mindenkori — szerkesztői, lektori és munkatárs gárdájának, ennyit mecénásainak: a tíz év — TETT volt, gratulálunk, erőt a továbbiakhoz! Farkas Imre Beszélgetés Szabó Magdával A viszontlátás öröme keltes: Szabó Magda szereti Szombathelyt, a szombathelyi közönség szereti a kétszeres József Attila díjas írót. S hogy ez a közös „hullámhossz” nem merő udvariasság, azt egyrészt bizonyítja az a tizenegy évvel ezelőtt megfogalmazott riport, amelyben Szombathely „az emberség városa” jelzőt kapta Szabó Magdától — másrészt az a hangulat, amely a hét eleji két író-olvasó találkozó légkörére jellemző volt. Szombathelyi látogatása alkalmából kerestük meg férjével, a szintén író Szobotka Tiborral három napot töltött nálunk —, hogy az őt csak művein keresztül ismerő olvasóinkat tájékoztassa terveiről. A családias hangulatú író—olvasó találkozó után szinte önmagától adódott az első kérdés: — Ráülik-e a mai Szombathelyre a régi jelző? — Az emberség városa? — Igen! Csakhogy azóta még nagyobb, még szebb lett! őszintén mondom, Szombathelyre mindig hazajövök egy kicsit, s dédelgetett vágyam, hogy visszajöhessek ide dolgozni Úgy érzem, a Pannon vár derűje, a pannon ember vendégszerető kedvessége meg tudja adni számomra azt a külső és belső egyensúlyt, amely az alkotáshoz nélkülözhetetlen... — Említette, hogy nem szívesen beszél a most készülő munkáiról. Mégis: hallhatnánk valamit írói terveiről? — Tulajdonképpen már félig megvalósult tervek ezek. Szeptemberre várja tőlem a Magvető új regényem kéziratát „A szemlélők“ — ezt a címet adtam regényemnek, amely talán a jövő évi könyvünnepen kerül az olvasók kezébe. A címben szereplő magatartásról szól ez a regény. Nagy öröm számomra, hogy szülővárosom, Debrecen, illetve a Csokonai Színház a „Kiálts, város!" című darabommal nyitja majd ősszel új évadját A Magyar Rádió a Petőfi pályázaton díjat nyert rádiójátékomat tűzi műsorra „Az a szép, fényes nap” címmel, Irag a Televízió Zsurzs Éva rendezésében előreláthatólag hét folytatásban mutatja be az „Abigélt!" S szeretném a hollandiai és dániai útunkat is megírni... — Európai útinaplója, s „Hullámok kergetése” személyes hangjával, láttató, együttutaztató stílusával az olvasók kedvence lett Milyen módszerrel gyűjtötte az anyagot , írta meg ezt a könyvét? — Nem akartam könyvet írni, személyes feljegyzések voltak ezek Anyunak... azért sikerült ilyen lírai hangvételűre, s bár már nem él az édesanyám, új útikönyvemet is úgy szeretném megírni, hogy neki is mesélek... — Milyen irodalmi áramlathoz sorolja magát? — Németh László „vonalához”, ahhoz a táborhoz tartozom, amely a XVI. században kezdett el dolgozni valahol, s kötelességének érezte, hogy emberi-erkölcsi kérdésekben pozitívan állást foglaljon. — Korunk kérdései közül ne izgatja legjobban? — Minden, ami emberi Az ifjúságot éppúgy szeretem, mint az öregeket vagy saját korosztályomat Szeretném megragadni azokat a pillanatokat, attól a szenvedélyek kisülnek, mint a viharfelhőben a villám, s ennek fényénél felragyogtatni arcokat. Nagyra értékelem az olvasót nem szájbarágós tanmeséket akarok írni, hanem rádöbbented őket olyan dolgokra, melyekre okvetlenül oda kell figyelnünk, amelyekért tennünk kell! — Ősszel bemutatandó új színművét milyen „mag” köré építette? — Ha egy mondattal válaszolok: az ember a történelemben. Arról szól ez a darab, hogy ha választani kell, ki, mi maradjon életben, az ember, vagy a város? Nálam az utóbbi győz azért, hogy őrizze az ember nagyságát ... Szobotka Tibor regényterven dolgozik: egy történelmi sorsfordulón hogyan csapnak fel a szenvedélyek, s fájdalmasan, de szükségszerűen hogyan bontakozik ki egy új világ a régi romjain. — Megfér-e „két dudás egy csárdában”, milyen az íróházaspár munkamódszere? — Óóó, nagyszerű! — nevet Szabó Magda. — A házban van a MEO. Különben mindketten nappali írók vagyunk, a világos órákban dolgozunk, az este és az éjszaka az olvasásra kell... merthogy nemcsak írók vagyunk. — Szabó Magda nemcsak nő, nemcsak író és műfordító, feleség és háziasszony, hanem közéleti személyiség is. Hogyan látja ezt a feladatát? — Tagja vagyok a Magyar Nők Országos Tanácsa és az Irodalmi Alap vezetőségének. A feladatokat mindig az élet veti fel konkrétan. Legutóbb például egy pedagógiai reformon dolgoztunk nagyon komolyan. Én ezeket a feladatokat nagyon szívesen vállalom, de a közösséget, úgy érzem, legjobban mint író tudom szolgálni... E rövid beszélgetés csak tartalmában, de nem színes, eleven hangulatában tudja visszaadni azt a meleg emberséget, amely átizzik Szabó Magda törékeny lényén, azt a kemény emberi tartást, amely a jobb életért küzdők mély humánumából fakad. Kívánjuk, hogy következő művének „szívhangjait” kívánsága, tervei szerint Szombathelyen hallhassa meg! Szakály Éva A piros Skoda hirtelen letért a műútról, néhány métert még ugrált az erdőgazdasági ösvény hepehupáin, aztán végleg leállt. — Itt volnánk, fiúk, nyomás, kifelé! Vasadi kimászott a kormány mellől, öcsi is a túlsó oldalon, aztán a másik kettő. Karesz hozta a focilabdát, Jóska elrúgta előle, és végigrohant a kis réten. Sötétkérgű fák álltak a tisztás szélén, ezüst bükkök karéjában. Ágaik tekervényességével, mélyzöld lombozatukkal mintha csak idegenből érkeztek volna vendégségbe a Tündérszikla környékére. A fiúk talán meg se látták a különös fákat, de Vasadi, néhány zsákkal a hótna alatt, egyenesen oda indult Körüljárt alattuk, a füvet tapodta, bámészkodott Nyújtózkodva sem érte el a legalsó ágat, beljebb gázolt hát Most már nem a fák helyét nézte, inkább a bokrok alját, és felemelt egy vastag gallyat Lenyeste róla a fölösleges hajtásokat kibújt egy tisztásra, és a fütyköst a lombok közé vágta. Levelek hullottak elé, és ágról-ágra pattanva, nagy puffanással visszaérkezett a hajítóra. Zameki Ezúttal jobban célzott, egy nagyobb fürtből néhány tüskés gombóc vált le. Karesz a kocsi alá gurította a labdát, és a mulatságra a fiúk is a fa köré gyűltek. — Mit tetszik csinálni? — Gyerünk, srácok, munkára! Később majd focizhattok. A fütykös nekilendült, és fenn is akadt. Vasadi nehézkesen, mintha nem hinne a szemének, megfordult, aztán levette Karesz kezéből a féli® kész furkót, és a lombok közé célzott vele. Mikor a hatodik bot se jött vissza a magasból, köveket kezdtek gyűjteni. A foci a Skoda alatt hűsölt, a fiúk vadászlázban célozgatták a bunkókat. — Ne azt, süketek, egyenesen a gesztenyét! Zamek! A sötétzöld lomb lassan gyűlt a fák tövében, hajtások reccsentek a visszahulló kövek súlya alatt, s néha az élettelen tárgyak bakugrásaival egy-egy fütykös is viszszatért a magasból. Vasadi ilyenkor megcsóválta, hogy diadalkiáltással felröpítse az égbe. A szelidgesztenye fürtjei egyre védtelenebbül himbálóztak az ágak végén. A fiúk a fák alá rohantak minden találat után, és felkapkodták a kis zöld sünöket. Távolabb, a rét szélén, ritkás láncban vonultak a kirándulók. Három fiú kánizsanyakú pulcsiban, egy idős férfi vizslával, házaspárok kisgyerekekkel, öreglányok lasztexben, velük húzódott a tisztáson át Engelbert Humperdinck, Korda György és Tom Jones panaszos kántálása. A kutyák és a kisgyerekek elfutottak a fákig, de a kőzápor elől visszafordultak. Egyszercsak öcsi a szájába DESSEWFFY LÁSZLÓ kapta az ujját, és lenyalta róla a piszkot Ujja hegyén finom kis sebek láthatatlan repedésein át szivárgott a vér. Öcsi sziszegett rázta a kezét, Karesz és Jóska is a tenyerüket vizsgálgatták. — Nyomás, srácok, kapkodjátok azt a gesztenyét! — Szúrós ám ez a hülyeség. Inkább fociznánk egyet... — Hahó! Hát a kocsikázás jó volt? Segíthetnétek egy kicsit. — Vérzik a kezünk! — Gyerünk, Karesz, azzal a szürettel. Te itt maradsz. Karesz a fa alá oldalgott, és néhány gesztenyét a zsák felé rugdalt De már olyan vastagon állt a lomb, hogy minden rúgása elakadt Öcsi és Jóska újra a labdát hajkurászták, nekik nem parancsolt senki. Vasadi furkói, és a kövek ritmikusan reccsentek fenn az ágakon, a kirándulók vonultak, az erdő minden pontján felszárnyalt a búbánatos üvöltés. Aranyhajú sáhány... elvitt egy ezüsthajú nyúr... Vasadi szünetet tartott a dobálásban, és felkapkodott néhány gesztenyét. Karesz meg-megtorpant, és a focizókat figyelte. A sokasodó lombban egyre tovább tartott a keresgélés. Az idő csak múlott, és Vasadi újra meglendítette a követ — Szemtelenek a haverjaid. Leshetik, hogy én még egyszer elhozom őket kirándulni. Na... Zumm. Reccs. Csatt — Vigya... Karesz behúzta a nyakát abban a pillanatban a fejére esett a kő. Nem volt nagy az a kő, egy ág a sebességét is levette, a gyerek mégis lehuppant a levelek közé, és bömbölni kezdett. Vasadi megnézte az ütést, megtapogatta a púpot Karesz még jobban üvöltött. — Rá se ránts! Nem is vérzik. Vasárnap VAS NÉPE 1972. Július 23. Vasárnap