Vas Népe, 1976. november (21. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-11 / 267. szám
Menetrend szerint A vasutak fejlesztési programjából Mindenkinek volt már alkalma, utazás közben, pályaudvaron járva, szemügyre venni a vasutasok munkáját. Teendőik közül, az utazó, a „kívülről” szemlélődő számára alighanem a kocsirendezés munkája a leglátványosabb: az ide-oda lóduló vagonokkal, csattanó ütközőkkel, a kocsik között hajladozó kapcsolásokkal, a gépek és emberek összehangolt mozgásával. A szerelvények szétszedése, összerakása egyben a legveszélyesebb — hiszen az ütközők között a másodpercre kiszámított mozdulatokban nem lehet tévedni — és a legnehezebb munka is. Már a század első harmadában műszakiak serege foglalkozott azzal, miképp is lehetne ember nélkül, valamilyen géppel, szerkezettel elvégeztetni ezt a munkát. Így születtek meg a 30-as években az első önműködő vagonkapcsoló készülékek a Szovjetunióban és Amerikában. A Szovjetunióban 1935-től 1957-ig a teljes vagon és mozdonyparkot felszerelték ezzel a szerkezettel. Ma az USA-ban és a Szovjetunióban lényegében a teljes kocsipark önműködő kapcsoló szerkezettel közlekedik. Európában az önműködő kocsikapcsoló általános bevezetésének terve körülbelül 20 esztendeje készült el. A terv lényege az volt, hogy egész Európában — idesorolva még a Szovjetunió szibériai részét is — valamennyi ország nemzeti vasútának egyugyanazon készülék alkalmazására kellene áttérni, hiszen az ebből származó előnyök, kézenfekvően csakis így aknázhatók ki maradéktalanul. E gondolat jegyében a 60-as évek elejétől a Szocialista Országok Nemzetközi Együttműködési Szervezete és az Európai Vasutak Nemzetközi Szövetsége, közös bizottság keretében látott hozzá az európai vasutak egységes, összekapcsolható (tipizált) önműködő kapcsoló szerkezetének kifejlesztéséhez, a már korábban elkészült szocialista és nyugati konstrukciók és dokumentációk, felhasználásával, illetve összehangolásával. Nem kevés műszaki probléma várt megoldásra, hiszen ennek az új készüléknek az előző évtizedekben elkészült amerikai és szovjet változatnál korszerűbbnek kellett lennie figyelembe véve a fejlődés azóta elért eredményeit, illetve ma már pontosan felvázolható új követelményeit. A 70-es évek derekára végül ie elkészült, kipróbálva, a tapasztalatok alapján korrigálva két korszerű készülék, egy szocialista és egy nyugati változat. A közös érdek és előnyök alapján, a két készülékben megtestesülő szabadalmakat a szakemberek díjtalanul bocsátották egymás rendelkezésére. Európa tehát az önműködő kapcsoló készülékek elterjesztésének időszakához érkezett, a fejlesztés befejeződött. Erre a szakaszra több ország nemzeti vasútja — így a MÁV is — már korábban megkezdte a felkészülést. A régebbi kocsikat az új szerkezet felszerelésére alkalmassá tették, illetve az új vagonokat már így készítette az ipar. A MÁV 1965-től végzi ezt az előkészítő munkát. Ami hátra van, az átállás érdekében elvégzendő feladat, az sem kevés még. A nyugati országoknak például 2,5 millió, a szocialista országoknak 1,5 millió készülék szükséges az átálláshoz. Ezt az iparnak még el kell készítenie. A KGST tagországok gyártásszakosítás keretében szervezik meg a kocsikapcsoló készülékek termelését is — a feladat azonban így is jelentős. Az áttérés például a magyar népgazdaságnak legalább 15—20 milliárd forintba kerül majd. A szocialista országok szeretnék a következő 8—10 évben — az eredeti menetrend szerint, a számottevő költségek dacára is — általánosan bevezetni a készülék használatát. A nyugati országok viszont, egyelőre, a nagy ráfordítás-igényre hivatkozva — 1985 utáni időpontot javasolnak. Mérlegelés dolga, mindenképpen meg kell-e várni a nyugati országokat, nincs-e mód meggyorsítani a bevezetést a szocialista vasutakon. Hiszen az kézenfekvő, hogy ez a készülék jelentősen bővítené a rendezőpályaudvarok teljesítőképességét a kocsirendezés átfutási idejének számottevő csökkentésével. Különböző számítások szerint 20—40 százalékos időmegtakarítás érhető el a gépesített kocsirendezéssel a kézi kapcsolással szemben. Nem beszélve arról, hogy emberek ezreit szabadíthatnák fel az egyik legnehezebb és legveszélyesebb fizikai munka alól. G. F. Elkészült a solti adó Solton elkészült a Kossuth Rádió műsorát sugárzó adóállomás. Jelenleg — mint képünkön is látható — szakemberek műszaki méréseket végeznek. (MTI Fotó : Bajkor József felvétele — RS) Új volt, gyorsan kellett, idő előtt tönkrement Megette a disznó az ólat Egyik nagy budapesti textilgyárunk vezérigazgató helyettesétől hallottam nemrég a fura megállapítást: „az a jó minőségű termék, amelyik divatos”. Mert azt nagyon veszik, gyorsan fogy. Következésképpen jó is. Fatális tévedést sejtek e szemléletben, amely a fogyasztási cikkek piacán mintha hódítana. Bizonyos ruházati piacokon főképpen. Gondoljunk a cipőre. Sok cipő — a divatosság örve a azt — már-már használhatatlan. Azt mondják: ne hordjuk esőben. Ne párás időben. De óvjuk a tűző naptól is. — Ez következhet már csak. De nemcsak a fogyasztási cikkek -, hanem a beruházási javak piacán is tetten érhető már hellyel közzel ez a „divatos” érvelés, gyakorlat. Mi például most a simasági sertéstelepen érezzük azt, hogy „használni ezt is tudni kell”. A telepet. Erről a sertéstelepről már írtunk, jeleztük: a hat éve átadott épületek hovatovább ledőlnek. A simasági sertéstelep 1970-re készült el, csaknem harmincmillió forintért. Nem téglából építették, hanem a megyei Mezőgazdasági Beruházási Vállalat tervei szerint az akkor még önálló soproni forgácslapgyár préselt paneljeiből. Azt mondták akkor a soproniak: huszonöt évig állniuk kell az épületeknek. Reményeink szerint valamenynyire az itt látható fényképfelvételek is érzékeltetik: ezek a panelok nem bírnak már ki sokat. Engedéllyel sem éli meg A soproniak — ma a Fagazdasági Kombinát gyára — azt mondják: nekik papírjaik vannak arról, hogy annak idején, már a beépítés előtt szabálytalanul, a szabadban tárolták a panelokat, vizet szívtak magukba. S nem is festették le őket a kívánalmak szerint. Nem kezelték jól. Egyébként meg hivatalos minősítő papírjaik vannak arról, hogy ezeket a panelokat használni lehet mezőgazdasági célra. Tény viszont, hogy a panelok engedéllyel együtt is mállanak Mondják: a sok párától, az ammóniától. Ez pedig a tökéletlen szellőztetésre vezethető vissza, nem másra. Tehát tervezői, kivitelezői, üzemeltetői hibákat kellene keresni, hogy a panelok széthullásának oka elénk álljon... Valószínű, ilyeneket is talál az a népi ellenőri vizsgálat, amelyiknek ez lesz a feladata. Mi maradhatunk itt és most annyiban, hogy a panelok alapanyagát, a forgácslapot a hatvanas évek végén is, ma is un. karbamid alapú műgyantával ragasztják, préselik Sopronban. Ez a „műgyanta” — ellentétben a víztaszító un. fenol alapúval — viszont úgy szerepel a szakirodalomban, mint vízre érzékeny anyag! Bár ez az érzékenysége némi adalékokkal csökkenthető. Megette a vasat is De nemcsak a panelok mennek tönkre, hanem maga a belső tér is. Az állatokat elválasztó — vasból készített — kutricák tartói is elrozsdásodtak, („mert nem festették őket — mondja a tervező — pedig kellett volna”) kitörtek a helyükből. A vékony lemezből hajlítgatott kis tartókat tőben marta szét az ammóniás lúg, a víz. A hajdan masszívan álló kis ketrecek ma szinte minden épületben, „ólban” egy csomóba tolhatók: tolják is rendületlenül s visítva az állatok. Most ezeket is reparálja a tsz,pontosabban két tsz, mert a telep Simaságé és Chernelházadamonyáé) meg a szétmállott északi falakat is téglázzák. Nem olcsón. „Akkoriban nem lehetett téglát kapni. Ha lett volna, nem is nyúltunk volna a panelhoz” — mondják a MEZŐBER-nél. „A szükség vitt rá minket”. Ugyanők mondják: „a mi gyakori szaktanácsainknak nem sok foganatja volt. Egyébként — érdekes — most kezd gazdaságosan dolgozni ez a telep, hogy lerobbant. Miért? Mert most a tsz is törődik a sertéssel, meg annak a helyével, óljával is”. Úgy igaz, a simasági tsz az idén jóval több hízott sertést ad piacra, mint amennyit terveztek, őnekik ez a dolguk, elsősorban ez. Persze, abban is látszik némi igazság, hogy többet is törődhettek volna az évek során a telep karbantartásával. De vászon, vagy nylonlepedőt mégsem húzhattak azért a sertéstelep fölé, hogy megóvják! És nemcsak Simaságon. De Jánosházán is meg kellett volna tenni ezt, vagy valami hasonlót, mert ott is tönkrementek a hasonló építmények! Amelyek — zárójelben jegyezzük meg — díjat nyertek annak idején egy mezőgazdasági kiállításon... Úgy tűnik számunkra, kiki elég bizonyítékot sorolhat föl a munkában, építésben, szerelésben, tervezésben részt vevők közül viszonylag igaz a védelmében A lényeg viszont ettől nem változik: a jelzett helyeken, de híreink szerint Egyházashetyen is igen romlottak ezek a telepek. Simaságon legalább tízmillió forint kellene a rekonstrukcióra. Többek között azért, mert figyelmen kívül hagyták a tervezők annak idején — mondjuk most úgy, hogy szükségből, tégla híján... — azt a régtől ismert tényt, hogy a disznó mindig megette a favályút. Most szépen, rendesen eszik az ólat, mert amúgy is mállós a fala. Nem nagyon kell rágni. Közösen lépjenek Nem tudunk mi itt még számos hibát, hiányosságot csokorba kötni, a felelősök megjelölése sem a mi dolgunk. Az erre hivatott vizsgálat várhatóan pontosan tisztázza majd ezt. Mi csupán azt sürgetjük, hogy mindenki — tervezők, termelőszövetkezet, lapgyártók — üljön mielőbb asztalhoz, s döntsenek a közös teendőkről, azzal az őszinte segíteni akarással, amellyel egyébként mi a lapgyártóknál is, tervezőknél is találkoztunk azért. Tehetnék ezt például azelőtt, amíg a sok ezer állat ki nem tör a szétesni készülő épületekből. Tarabó ZoltánFotó: Jákfalvi Elemér A sok pára, víz, ammónia eszi a forgácslapot... Főleg az ajtóknál, ablakoknál rothad. A nehéz ajtók meg szinte kiszakadnak a fellazult panelek közül. Naponta száz-kétszáz köbméter víz fogy a gnepen. Jön a trágyatisztító slagból is. Van tehát, amiből pára képződhet. ...de szépen fogyasztottak belőle az itt kitekintgető hízók is. 1976. november 11. Csütörtök