Vas Népe, 1985. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-02 / 205. szám
I—az első szeptemberi vasárnap —. hmHBHHHMBMMNMMHimMmmilMmHmHnHBmBHimKnMMBMMBMMMHHMWMnHMMl Mi mással kezdhetnénk az első szeptemberi vasárnapot, mint a tudáspróbára bevonuló diáksereggel. Valamivel nyolc óra után, már fél Dunántúl randevúzott az oladi buszra várva. A Hevesi Ákos Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet diáktanácsának tagjai Hévízgyörkről, Mosonmagyaróvárról, Sopronból és Szentgotthárdról, valamint Kópházáról érkeztek. Péntek óta itt tanyáznak Szombathelyen, előkészítették az oladi kollégiumot a fiúk fogadására. — Mit jelent ez? — Rendet csináltunk, öszszeírtuk a hibákat, kiosztottuk az ágyneműt — meséli a szentgotthárdi harmadikos Virágh Balázs. — Nem értem, miért most, a beköltözés előtt, és miért nektek kellett összeírni a hibákat? — Ó, az idén nem volt sok munkánk — toldja meg Takács Levente — tavaly a szekrényeket is mi szögeztük meg. Egész nyáron mások laktak a kollégiumban, ezért csak ilyenkor lehet rendbe tenni. A busz megérkezik, a számtalan csomaggal fölszerelt fiúk elmennek. Az Orlay Fürst Sándor Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző kollégiumába megérkezett az „első fecske”. Németh Szilárdnak hívják, mától vendéglátó szakközépiskolás. Elkísérte az édesanyja is. A srác öltönyben feszeng, szülőjével gondterhelten sétálgat a kollégium előtt. — Tévedésből jöttünk korábban, ráértünk volna — mérgelődik az asszony —, de most már mindegy. Sárvárról érkeztünk, nem akar korán kelő, bejáró lenni a fiam, ezért választottuk a kollégiumot. Különösebben nem féltem, jó tanuló volt és jó magaviseletű, csak föltalálja majd magát itt is. Nincs a családiban pincér, ő minden áron az szeretett volna .lenni. Nem is írt mást a lapra. Négyszeres volt a túljelentkezés, örülök, hogy sikerült. A lépcsőn ül egy harmadéves, a fesőszölnöki Bajzek Ferenc. Néhány szava a kollégiumról csupa derű és biztatás. Az új fiú nem mintha annyira félt volna, de láthatóan jól esik neki a fogadtatás. A vásárlók megszokták, a vendéglátó kijelölt üzleteiben dolgozók pedig kénytelenek beletörődni, hogy vásár- és ünnepnapokon kenyeret és tejet is árusítsanak. Reggel héttől tíz-tizenegy óráig tanít a roham. Roham? Időnként, főleg a több napos ünnepeken ostromállapotok uralkodnak. Tegnap fél kilenckor a Derkovits városrészen a kijelölt bisztróban a kenyér már elfogyott, tej még volt. Találomra Farkas Imrémét kérdezem. — Akalmamként szoktam vásárolni. Három gyerekünk van, az este bejelentkezett egy csallád, jönnek vendégségbe. Jónak tartom, hogy ilyenkor is lehet még vásárolni. A sorban mozognak, többen elindulnak kenyérért máshová. — Ne kérdezze a véleményemet erről — kezdi az üzletvezető-helyettes, Bem József, de azért elmondja: — Ránk lőcsölték, nem a mi dolgunk volna. Tejfölt, tojást, cipőkrémet, élesztőt keresnek rajtunk. Itt vannak az élelmiszerboltok, miért nem azokat kötelezik a nyitvatartásira? Először egy emberünk foglalkozott ezzel az árusítással, most már kettő kell, szabadnapot kapnak érte. A sütemény az igen, az rendben van, de tejet, kenyeret!... Állandó az elégedetlenség, nekem nem éri meg, hogy öt ember miatt beüljek az autómba, s hozzak kenyeret a sütőipartól... — Nem éppen kereskedői a felfogása... — Nem az én dolgom, nem éri meg. Ha a nyakamon marad a kenyér, kidobhatom, a tejet zacskónként fölvágják, mert csak kannában fogadják vissza. Készráfizetés. Pénzben, időben, mérgelődésben — másképpen kellene megoldani. Nem véletlen, hogy a szerződéses üzletekben nem fordul elő, hogy kenyeret és tejet árusíttanak. A Kismackóban fél tízkor még minden volt. A Váci Mihály utcából itt vásárolt Németh Imre. — Későn jöttünk haza szombaton. Azért nem megyek a Derkovitsra, mert az bizonytalan és mindig sokan vannak. Kevesen váltották be, hogy nem alkalmi vásárlók, de az eladók tudják: sok a törzsvendég. Kocsis Istvánnné üzletvezető: — Azt nem értem, miért vesznek öt—nyolc liter tejet. Mert ha elfogy vagy összemegy, az más, de mit csinálnak ennyivel? Persze semmi közöm hozzá, meg se merem kérdezni, mert nincs benne köszönet. Egy idős néni még elő is jegyezteti, amit kér. — Legalább számíthatnak rá... — Olykor elfeledkezik róla. Tőle már megkérdeztem, miért nem viszi el szombaton az árut, azt mondta, mert így jobban szereti. VASÁRNAP. Kiismerhetetlenek az emberek. Olykor egymás bokáját rugdossuk a pult mögött, hogy el ne nevessük magunkat, mert olyanokat kérnek. — Ön mit tesz, ha idő előtt elfogy az áru? — Elküldöm a vevőt az önkiszolgáló éttermünkbe, mert arról még kevesen tudnak, hogy ott is adnak el tejet, kenyeret. — treiber — Fotó: Kaczmarski Mit ír az újság? Vasárnap reggeli csendélet a Domus előtt. A Kismackóba a város túlsó feléről is jönnek tejért, kenyérért. Még nem késő, levesbevaló itt is kapható. Fölbatyuzva két oladi kollégista, Indrich Tibor és Horváth Ferenc. Elsőként szólították a kitüntetés, a Szocialista Kultúráért cím átvételére Avas Kálmánná pankaszi könyvtárost, és ez zavarba hozta az amúgy is meghatott, fejkendős nénit. Csak miután lecsillapította fölgyorsult szívét, vette észre, hogy névsor szerint szólítják a kitüntetetteket. Azt már én bizonygattam neki a szűk kis pankaszi szobában, hogy elsőként való szólítása jelképes értékű is volt: ezen az augusztusi jutalmazáson a kis falvak népművelői, pedagógusai, könyvtárosai voltak többségben a szombathelyi ünnepségen, a falun élőkért dolgozó emberek. Avas Kálmáinnéhoz, Irén nénihez az évtizedes ismeretség otthonosságával megyek. Emlékszem arra az időre, amikor Irén néni nagy szenvedélyeiről, a könyvről, az olvasásról, az írásról még nagyon kevesen tudtak. A legkorábban és a legtöbbet Bárdosi János, a Savaria Múzeum néprajzi osztályvezetője, ő biztatta gyűjtésre, pályázatok írására az embereket, a szokásokat, a tájatkitűnően ismerő asszonyt. Azóta Irén néni a néprajzosok, riporterek, őrség-barátok kedvence lett. Két éve, amikor megírta az őrségből a század elején Amerikába vándorolt és hazatért parasztoktörténetét, felfedezte őt a Magyarok Világszövetsége, képes riportban méltatta munkáját a Magyar Hírek, nemrég filmesek keresték, az a tervük, hogy megszólaltatják az egykori amerikásokat. (Lassan elkésnek, 1982- ben mégkilenccel beszélgetett Avas Kálmánné, ma már csak öten élnek közülük.) — Népszerű lett, Irén néni — nézek az asztalon lapuló borítékokra. — Hét ez már túlzás. Mi vagyok én? Egy hatelemis öregasszony. Keveset tudok, annyi sok okos, tanult ember van, őket kell kérdezni — mondja meggyőződéssel és a telkemre köti, keveset írjak és semmi túlzás, roszszul hat az itt a faluban. Könyvtáros, írom is a borítékra, ha jövetelemet előre jelzem, pedig tudom, mert Irén néni hangsúlyozza, hogy gazdálkodó parasztasszony volt mindig. A községi könyvtárt csak 1971- ben bízták rá. A kis szobát, néhány száz kötettárát, hetente egyszer, szombaton nyitja ki. Jönnek hűséges olvasói — a gyerekek. Könyvtári munkájáért 1976- ban miniszteri dicséretet kapott. Tiszteletdíja 1971 óta változatlan: 240 forint. — A pénzt nem érdemes emlegetni — mondta, még ezt az évet kihúzom, aztán úgysem csinálhatom tovább. A látása romlott el, az ősszel eltávolítják a hályogot, addig is kímélnie kell a szemét, kevesebb tévézés, kevesebb olvasás, kevesebb írás. Nagy büntetés. Reménykedik, hogy jól sikerül az a műtét, és akkor könyvtáros maradhat, ha 240 forintért, akkor annyiért, ne bolygassam azt atiszteletdíjat. Könyvtárosiként szólították a kitüntetéshez is, pedig az elismerés legalább annyira szólt a műkedvelő néprajzosnak. Irén néni százoldalas pályamunkákat szokott küldeni a múzeumnak, díjakat nyert rendszeresen. Volt idő, amikor arról panaszkodott, hogy már mindent megírt, adjanak témát, mit gyűjtsön. De a kívülálló nemigen segíthet, ő is rájött, meg arra is, hogy az élet kimeríthetetlenül gazdag. Így fedezte fel az amerikás magyarokat, így érezte szükségesnek, hogy megírja a pankaszi cigányzenész családok múltját, beilleszkedésének, felemelkedésének történetét. A Hazafias Népfront felszabadulási pályázatára szánja ezt a dolgozatot. Eszes, tehetséges gyerek volt Irén néni, de saját életét csak hatvanéves kora után kezdhette élni. Egyetlen gyermeke volt szüleinek, harminc hold örököse. Tizenhét évesen adták férjhez egy másik harmincholdas család fiához. Dolgozni kellett, olvasni méggyerekkorában sem hagyták, hiszen a nappal könyvet bújó ember lustának számított, éjjel meg a petróleumot sajnálták tőle. Első házassága válással végződött, a másodikból három gyereket nevelt fel, 1947 után özvegyen. Dolgozott tsz-ben, állatgondozóként. Kétezer forintos nyugdíját ott szerezte. Irni, olvasni, művelt emberekkel találkozni azonban a hetvenes években kezdett. Talán magányosabb, lelkileg erősebb, mint kortársai. — Nem jó egy nőnek értelmesebbnek lenni, mint a többség. Nehezentalál társat, beszélgető partnert — állította. Erről aztán bőven vitatkoztunk, példákat meséltünk, abban megegyeztünk, hogy azért nem rossz érdeklődőbbnek lenni környezetünknél, csak nehezebb életmódunkat elfogadtatni. Az okos nőkért való aggódás mögött leginkább nagyanyai féltés húzódott meg, egyik lányunokája most lett egyetemista, különleges nyelvtehetség, az ő jövőjét félti a maga sorsára gondolva. Egyébként nemigen beszél családjáról, nem dicsekszik gyerekeivel, unokáival, nem is panaszkodik rájuk. Szerinte mindenkinek az övéi a legkedvesebbek, kár a szót vesztegetni. Elhárítja az érdeklődést megélhetése felől is, van nyugdíj segítenek a gyerekeim, nem panaszkodhatom, ennyit mond. Asztalán irodalmi hetilapok, folyóiratok, nagyon közel emeli szeméhez, ha csak a képeket nézi is. — Tanulni szerettem nagyon. Ma is legjobban azt szeretem, ha okos emberek beszélnek a tévében. Meg a fogalmazás, annyira szeretek írni — a vallomás után még egyszer végigszaladunk az 1909-ben indult életen. Hol lehetett volna másképp csinálni, kitörni, elmenni, tanulni? 45 után. Hívták atanácsra, de a három gyerek, a sok, keményen dolgoztató föld, meg a korai özvegység nem adott módot a változtatásra. Önéletrajzát 1972-ben írta meg Avas Kálmánné. „Az én nagy szerelmem a könyv volt, a tudás szomja. Imádtam a könyveket, a tanulást ...” — így kezdődik és így fejeződik be: „Szeretném, ha egy mákszemnyi kis hasznot tudnék tenni a társadalomnak, a jövő nemzedékének. Ezért írok most Az én keservem a nagy magány, az üres ház. Ha atükörbe nézek, rámnéz egy öregasszony. Úgy néz rám, mintha még lenne is valami dolga.” Budai Rózsa 1985. szeptember 2. Hétfő