Vas Népe, 1989. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
Ez a kissé romantikus, meseszerű cím illik ehhez az íráshoz. Akiről szól, mesegyűjteményekkel robbant be a megye irodalmi életébe s egy szegénysorsú család kilencedik (legkisebb) gyermekeként jutott fel a szülők által valaha álmodni sem mert csúcsokra. De ne vágjunk a dolgok elébe. Kuntár Lajos, a Szombathelyen élő etnográfus, kultúrtörténész, hajdan újságíró, majd író, könyvtáros — és felsorolni nem könnyű, hogy mi még — hetvenöt éves. Háromnegyed évszázaddal a vállán egészséges, tettrekész, egyetlen napra sem válik meg ma sem az alkotó munkától. Tizenöt évvel ezelőtt e sorok írója hatvanadik születésnapján köszöntötte Kuntár Lajost. Az akkori írásból idézek: „Fényes napsütésben, reggel képzeltem el a beszélgetést. Ülünk a kertben, a terebélyes, súlyos ágú cseresznyefa alatt a piros, kék, sárga fonatú székeken, melyeket a zsebpénzén vásárolt még tavaly. Az ágak közt leér hozzánk a szűrt fény, nem bánjuk, hogy a nyári port hármat mossa le cipőnkről. A kert végén, magas füvű partok közt annyira nekem tetszőn iramlik a Gyöngyös patak, s oly békességesnek képzelem a kerti csendet, hogy önzővé tesz. Aztán mégis az alkonyt választottam. Kuntár Lajos fölvette már csíkos pizsamáját, belebújt házi köntösébe, és az ablak párkányára támaszkodva figyelte a mókusok nászát. A ház előtti nyírfán ugrabugráltak, nem zavarta őket a horkanó buszok, a cikázó járművek zaja. Az sem, hogy nyugtalan denevérek siklottak a fák közt, fölszálltak, meg hirtelen alámerültek, bukórepülésben kavarták a levegőt, mint a gyors vadászgépek. Kérdezni akartam, honnan e ritka állatsereglet, amikor eszembe jutott, hogy légvonalban pár száz méternyire vagyunk a kámoni arborétumtól. A híres park és a kert között „légifolyosónak” ott a Gyöngyös.” Negyven év Hermes Babyvel — ezzel a címmel jelent meg az írás az Életünk 1974. negyedik számában. Hermes Baby Kuntár Lajos öreg írógépe, amely négy évtizeden át szolgált, szántotta a sorokat. Azóta felváltotta egy japán írógéppel, mert amazon túlontúl elhalványodtak a betűk ... A mókusok viszont még megvannak. Ezzel a kijelentő mondattal fogadott idős barátom, amikor születése napján rácsöngettem. Valamivel talán testesebb lett, de nem öregebb. Szeméből eleven csillogással szállt felém az üzenet: még dolgozom, még sok minden hátra van az életemből! A cseresznyefáról kövér szemek mosolyogtak ránk, alkonyra várt a kert, s minden olyan volt, mint akkor tizenöt éve. Olyan volt? Már hogy lett volna olyan?! Hiányzott egy asszony meleg tekintete, Lajos bácsi életepárja, aki váratlan gyorsasággal itthagyta őt örökre. Kuntár Lajos egéről elröppent egy fénynyaláb, ettől szürkébb, kopottabb lett az élete; ez a kert, ez a közösen épített ház, ez az otthon már nem az, mint ami akkor volt. Kuntár Lajos Csörötneken született 1914. június 27-én. Édesanyja egyhónapos özvegy volt ekkor, s bizony meg kellett fognia az eke szarvát, még a kaszannyelet is, hogy népes családjának, nyolc kiskorú gyermekének kenyeret adhasson — emlékezett róla könyvtáros barátja, Rózsa Béla. A családban mindenkinek tennie kellett a dolgát — ez volt náluk a törvény, ezen az erkölcsi és áldozatokban bővelkedő magatartáson múlott, hogy a legkisebb gyerek elindulhatott a tanulás, a művelődés göröngyös útján. Csörötneken ő lett az első érettségizett szegénygyerek, akit édesanyja papnak szánt, s aki csak azért nem lett pap, mert édesanyját nem tudta volna becsapni. Már ifjú korában érdeklődött faluja sorsa iránt, aggódott érte, újságcikkben követelte a villamosítást, amiért perbe fogták. Még diák korában megkezdte Csörötnek monográfiájának az írását. Színdarabozott, népművelő lett. A háború idején haditudósítóként megjárta a Dont. Emiatt később sokszor zaklatták, felelősségre vonták, mintha tehetett volna róla. Kényszerből éveken át gépíró a kéményseprő vállalatnál. Pályaíve igazán akkor kezd alakulni, amikor kinevezik a megyei könyvtárba könyvtárosnak. Még az ötvenes években három mesegyűjteménye látott napvilágot. Érdekelte a munkásfolklór; szociográfiát írt a kéményseprőkről, könyvet a nyomdászokról. Folyóiratok, könyvek szerkesztője, a megye irodalmi életének szinte a felszabadulás pillanatától napjainkig egyik leglelkesebb istápolója. Az Életünk című folyóirat egyik megteremtője, mindmáig munkatársa. Könyvtárosként több kötetre való szakcikket írt, adott közre. Apostola volt a klubmozgalomnak, a művelődési otthon hálózat és az iskolai könyvtárhálózat kialakításának. E rövid írás keretében még felsorolni sem lehet azt a sokrétű, sokirányú és nagyon hasznos, gyümölcsöző munkát, amely életének tartalmat adott. Közben elvégezte az egyetemet, tanár lett, doktori címet szerzett, írt, dolgozott, soha nem kérdezte önmagától, megéri-e? Tette a maga dolgát még akkor is, amikor méltánytalanul félre akarták állítani. Akik évtizedek óta ismerik és figyelemmel kísérik tevékenységét, tudják, hogy Kuntár Lajos neve elválaszthatatlan a szűkebb haza irodalmi, kulturális életétől, szakmai körökben elismerik a könyvtári munkát gazdagító ténykedését, a népművelés rangjának emeléséért való fáradozását, írói, szerkesztői munkásságát. Kuntár Lajos ma is dolgozik. Közreműködik a már említett Életünknél, a Vasi Szemle, a Könyvtári Értesítő készítésénél, szerkesztője a Honismereti Közleményeknek s közben írja, befejezi fő művét, a csörötneki monográfiát. Különleges, műfajilag is érdekes és értékes lesz ez a három részre tagolódó könyv, amelyben a publicisztika, a tanulmány és a memoár lesz a meghatározó. Kuntár Lajos életútja nem volt mindig sima, de gazdag és bő termést hozott. Írói, szakmai felelősségtudat, tisztesség vezérelte mindig ezen a pályán. Szombathelyi magányából rendszerint két helyre viszi az útja: Csörötnekre és Pécsre. Csörötnek a bölcsőhely — még mindig tele izgalmakkal, Pécs fia és családjának mediterrán otthona. További boldog életet kívánunk Kuntár Lajosnak! Postai János Fotó: Kaczmarski Egy szegényfiú gazdag életútja Vidékre költözött az idén a nagy hagyományokat megért Vasi tárlat. A tervek szerint a gyűjteményes kiállítás ezentúl minden második évben kilép Szombathelyről és valamelyik más városiunk képzőművészetikínálatát gazdagítja. A megtisztelő kiállítói jogot, megérdemelten, először a celill- dömölki Kemenesaljád Művelődési Központ kapta meg. A megyében élő Művészeti Alap-tagok részvétele a kiállításon az előző évekéhez hasonló arányú. Ma mártöbb, mint negyvenen vannak, közülük huszonhárman küldték ide a maguk által legjobbnak ítélt két alkotásukat. Egyesek betegség,mások más családi ciklalet kényszerültek távolmaradásra, de vannak olyanok is a vasi képzőművészek között, akik már évek óta nem kívánnak résztvenni a közös megmérettetésen. Négyen — Csonka Ernő, Masszi Ferenc, Rákos József és Gaál Tamás — először mutatkoznak be alaptagiként. Ha a kiállításról röviden kellene szólni, azt mondanám, olyan, mint egy tarka mező — sokszínű és valahol mégis egységes. A megszokotthoz képest viszonylag sok a kisplasztika a képek mellett. A munkák között éppúgy nem találni kirívóan rosszat, mint megdöbbentőt. Úgy látszik, a vasi képzőművészeknek az elmúlt időszakban nem volt nagy kísérletező kedvük. Hozzáteszem, én ezt nem tartom okvetlenül hibának. Sokukról előre lehetett tudni, hogy nagyjából milyen képeket fognak hozni és mégsem okoztak csalódást. Ha hasonlóképpen dolgoznak is már öt, tíz, vagy akár húsz esztendeje, mégsem unalmasak, mert a saját maguk által kitaposott ösvényt következetesen járják, s mert egyéni világukban maradva is képesek még mindig újat mondani. Az idő múlása nem ezenkezűen ülést, csupán gazdagodást, nagyobb biztonságot, egységesebb szellemiséget hoz művészetükben. Ideje, hogy neveket említsek, bár nem szívesen teszem. Rangsort, értékítéletet felállítani nem kizárólagos jogom, így hát csak példaképpen, a számomra legemlékezetesebbek közül hadd válogassak. Tetszettek például Csonka Ernő tájképei, különösen a Hófoltok Veremben haingiuilaitos, télvégi impresziója. Horváth János harmonikus színvilágával, minden ízűikben kimunkált portréival most is megragadott. Talán a legjobb példa arra, hogy a biztos kéz és a tapasztalat korántsem megvetendő egy művésznél! Várnai Valéria homályban gubbasztókicsi háza, csingár fája, légies aranyeső bokra most is csupa líra, ott puha, sötét a szürke, itt ugyanaz a szín lebegő, szinte ezüstülik. Valószínűleg nem ok nélkül kapott helyet a közelükben Hatos Csaba két festménye. A lendületes Március hajlatdozó, pöttyözött fűzfája, igaz, Csontvárynak is, Rippl- Rómainak is utánérzése lehet, mégis hiteles. Barna- fehér kontrasztjával, a kompozíció egyensúlyával tesz ránk mély benyomást az Ultrazenész. De e sorban említhetném még Simon Iván lebegő akvareljeit, vagy Simon János tájképeit. A látványelvű festészet mellettt persze most is helyet kaptak nonfiguratív, elvontabb alkotások, de talán kisebb számban, és ami fontos, soha nem öncélúan, annak a hamis elképzelésnek engedve, hogy ami nem érthető a nagyközönség számára, az már biztosan művészi. Sok az átmenet, örömünkre, a konkrét és az absztrakt közötti. Lakatos József Eredetmaradása például, mely egy valóságos tófejre épít mitikus kompozíciót. Alighanem a festmények sorában kell említeni Bemkő László dekoratív, domborított felületű, mértéktartó ízlésességgel megalkotott tűzzománc falidíszeit. Dóczi László kiterített Akváriuma érdekes élmény, meghalnak Hamzl Klára aprócska dundi ábrái. Vértesi Péter nagy ecsetvonásaiban, merész színeiben mélyebb mondanivalóra találhat a figyelmet szemlélő. A groteszk régen várt új színét hozza a tárlatra Rákos József két alkotása. Végre valaki, aki képes külső szemmel, kicsit ironikusan szemlélni saját alkotói ihletettségét... Kisplasztikával öten pályáztak, s a festőkhöz hasonlóan ők is más-más utakat választottak. Majthényi Károly karakterisztikus apró bronz figuráin a tőle megszokott biztonságot hozza, méltóságot, fennkötiltséget hordoznak Tornay Endre András gótikus ívelésű, gondosan megmunkált fa építményei. Geszler Mária, úgy tűnik, most az anyag és a textília anyagi minőségének kombinálásával kísérletezik. Ígéretesek a Derkovits ösztöndíjas Gaál Tamás szögletes bronz alakzatai. A végére hagytam, mert a maga puritánságában nagyon tetszett, Tóth Emőke Felülről című szobrát. A kicsi, fehér kápolna, mint egy imára térdeplő alak, dől előre, az ablakából — talán — Madonna tekint a földre. Ez hát az összkép, ezt tudják ma a megye — még ha hiányaik is közülük néhány — ez idő szerint legjobb képzőművészei. Jó pár megbízható, nagy név, kiszámíthatóan sikeres alkotói pálya, köztük szórványosan néhány ínyenceknek való csemege. Sokszínű piktúra, várhatóan felmenő ágba lépő kisplasztika, s ezt se tagadjuk le, szinte teljesen hiányzó grafika. Az utóbbi hiányosságot leszámítva, azt hiszem, az országiban sehol nem vallana szégyent Vas megye ezzel a válogatással. A jövőre nézve mégis egy kicsit több lendületet, markánsabb arculatot kívánunk a vasi művészeknek, no és persze közönségüknek is. A mostani tárlat július 11- ig látható Celldömölkön. TBC Fotó: H pl Vasi tárlat Lakatos József: Eredetmonda. Vértesi Péter: A házaló. Hatos Csaba: Március. Tornay Endre András: Kereszt V. 1989. július 1. Szombat llas Mepe 5