Vas Népe, 1994. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-03 / 1. szám
1994. JANUÁR 3. HÉTFŐ FÓKUSZ Göncz Árpád újévi köszöntője Honfitársaim, Barátaim, — határainkon innét és túl élő magyarok, közös hazánk magukat más nemzet fiainak valló polgárai; s mindazok, akiket háború vihara vetett ki otthonukból, s most nálunk találtak menedéket —, engedjék meg, hogy meleg szeretettel köszöntsem önöket az új esztendő küszöbén. Egy nehéz esztendő végeztével, és — bár cáfolna rám az idő! — egy nehéznek ígérkező év első perceiben. Amikor négy évtized múltán felborult a félelem egyensúlya, s a világ a közösen elveszített hidegháború keserves árát fizeti, amikor nagy, közös pátriánk — Európa — szorongató gondjai közt a politikai-gazdasági egységéhez vezető keskeny ösvényt keresi; amikor szűkebb térségünk, Kelet-Közép-Európa újonnan visszanyert szabadsága birtokában elavult gazdasága, elgyötört társadalma megújításának emberfölötti feladatával birkózik. Sokan köszöntjük ma és sokféleképpen köszöntjük az új esztendőt: néhányan dúsgazdagon, sokan szerényen vagy épp szorongató szegénységben. De egy biztos: valamennyien békességre kiéhezve. Békességre, a bennünket környező tágabb és szűkebb világgal, de mindenekelőtt önmagunkkal, mert csak ha a magunk belső békéjét visszanyertük, vagyunk képesek a világgal is megbékélni. A társadalom élő emlékezete két nemzedéknyire nyúlik viszsza. Az idő óta ezrével vándoroltak ki innét magyarok. S ezrével menekültek a szülőföldjükről ide be is. Az idő óta gyilkos kézre adtak itt zsidót, cigányt, mert zsidónak, cigánynak született. S kikergettek innét németet, mert német, s az otthonából kiűztek délszlávot, mert délszláv. Ezerszám üldöztek munkást, parasztot, urat, arisztokratát, mert másként szemlélte a világot, mert munkás volt, paraszt, úr, vagy arisztokrata. Az idő óta üldöztek itt volt üldözőket, s üldözték egymást új üldözők. S ezerszám kívánták meg, s vették el a más házát és mezejét. Ezrek hittek, s tették, amit a hitük diktál, ha rossz is; százezrek tettek úgy, mintha hittek volna, s tették, amit elvártak tőlük. Mert féltek. S mindeközben éltek és túléltek, eltemették a szüleiket, elvesztettek egy világháborút, gyermekeket nemzettek és szültek, fölnevelték őket, harckocsik széttaposták a forradalmukat, ők végezték a dolgukat, fölhúzták a házat, fát ültettek, építették-szépítették a közös hazát, betegek voltak és gyógyítottak, tanultak és tanítottak, s mikor nagysokára megnyílt a nagyvilág, kimentek és nyitott szemmel körülnéztek. Ok, a mindenkori „ügyeletes” többség. Mindeközben észben tartották a maguk sebeit, de alig gondoltak a másokéval, amit talán épp ők ütöttek, ha mással nem, hát részvétlenséggel vagy kárörömmel. Igen, voltak és vannak köztünk — mi közöttünk! — csillagszemű nők, akik ha telefüstölt szobába lépnek, magától kinyílik az ablak, s beárad rajta a tiszta levegő. És vannak sugárzóan igazmondó, igazságtudó férfiak. A mindennapok hősei és szentjei, akiket arról lehet fölismerni, hogy tartósan békében élnek önmagukkal. Róluk senki nem vezet listát, nem tömörülnek szövetségbe, nem igazolják egymás múltbeli tetteit, nincs mit titkolniuk, feledtetniük vagy túlteljesíteniük. Mert tudják — ők tudják! —, amit mindenkinek tudnia kéne: hogy minden társadalomban állandó a jó és a rossz egyensúlya. Ha megbillen a kettő mérlege, az idő helyrebillenti. Törvényszerűen. Bosszúval, ami boszszút szül, kár az idő dolgát késleltetni. Meg azt, hogy az embernek egyetlen java van, amit ha két kézzel szór szét, magának lesz annál többje belőle: a szeretet. Ma éjjel — egy — vagy több? — nehéz év küszöbén mindannyiunknak azt javaslom: béküljünk ki önmagunkkal, fogadjuk el, hogy magunk is, mint bárki más, esendő emberek vagyunk. Sem jobbak, sem roszszabbak, sem többek, sem kevesebbek. Ha püspökök, ha kéményseprők. Ebben a nekünk rendelt kis hazánkban magunkért, egymásért — egymás sebeiért és azok gyógyultáért! — egyetemlegesen felelősek. Kössünk hát ma éjjel békét — ki tudja, hátha tartósnak bizonyul? Mindannyiunknak boldog új évet kívánok! Füttyös Szilveszter (Folytatás az 1. oldalról) című operájából az Akasztófa áriával lépett először a Bartók Terem színpadára. Az őt köszöntő, neki örülő közönség hosszúra nyúlt üdvözlő tapsa után szemforgatóan kéjes kajánsággal adta elő: „lógni fogtok fenn a fán”. Nemcsak énekelni hallottuk ezen az estén (az ilyenkor hagyományosan felhangzó sok Strauss-dal között természetesen hallhattuk tőle Zsupán dalát a Cigánybáróból), hanem jóízűen viccet mesélni is, kedvesen ugratták egymást Robert Houlihannel. Szonda Évával, a szegedi operatársulat vezető énekesnőjével feledhetetlenül adta elő Gregor József saját „fűszerezésben” az örök slágert, Rossini Macskaduettjét. (Most ez kacagtatóan „tragikusra” hangolt duettként hangzott el.) Az est másik meglepetése a tévéből jól ismert Kopeczky Lajos volt. Az elegáns sportriporter, az őszes úr, akiről kiderült: nemcsak szereti, de érti is a zenét. Több évig játszott zenekarban, s jóízűen anekdotázott a zenészek világáról, a kulisszák mögötti történésekről, közben módot keresett arra is, hogy megismertesse a közönséget a különféle hangszerekkel, a zenekar tagjaival. Nemcsak kísérte zongorán a Macskaduettet előadó művészeket, hanem vezényelte is a zenekart, aztán átadta a pálcát a nézők-hallgatók közül egy-két „dirigensnek” is, miközben a zenekar az örökzöld Radezky-indulót húzta. Amiből Robert Houlihan szerint ezen az estén így és ezért „Kopeczky-marsch” lett. Gyerekek is felléptek ezen a gálaesten. A Savaria Táncklub kis táncosai Strauss zenéjére, az Anna-polkára jártak aranyos jelmezeikben, nagy taps közepette. (A táncot Horváthné Berta Ágota tanította be.) A szimfonikusok, mint mindig, most is remekeltek. Láthatóan ők is élvezték az estét. A zenészek nemcsak jóízűen nevettek egy-egy poénon, hanem a szilveszteri hangulathoz illően vállalták a nevettetést. Strauss Vadászpolkáját volt, aki kackiás kis vadászkalapban adta elő, a bécsi nőkről szóló dalban viszont a fúvósok élvezettel fütyültek. Füttyös volt ez a szilveszteri gálaest. Amibe belefért, hogy a szimfonikusok ír karmestere kedvéért egy szép ír népdalt is eljátszott a zenekar, hogy Robert Houlihan egy ízben tejet öntve poharába köszöntötte a közönséget és az új esztendőt. De természetesen a pezsgő sem hiányzott. A szünetben a hagyományos zeneszó mellett (a szombathelyi rézfúvós kvintett szolgáltatta) egy pohár pezsgőre hívta meg a zenekar a közönséget, a végén pedig valamenynyi felnőtt előadó, közreműködő búcsúztatta koccintva az óévet. Aztán következtek a ráadások. Elsőként egy Strauss-polka, az Éljen a magyar. Ezt az ír nemzetiségű Robert Houlihan komferálta be, amihez már teljesen természetesen tette hozzá az emelkedett hangulatú közönség: ...és az ír. Némethy Mária Fotó: K.Z. Győzött Robert Houlidan és „csapata”! Miért késik most is a kedves kényelmes szombathelyi közönség? Háromnegyed nyolc is elmúlt már, amikor a Maestro végre kijöhetett. Meghajolt, megfordult, és meglendítette varázspálcáját. Fergetegesen száguldott a „könnyűlovasság”. Volt galopp, ügetés, vágta, szépen sorban. Suppé sem gondolhatta komolyan, hogy ezt a muzsikát ilyen képszerűvé tudja tenni. Tetszik tudni, ma csak bekapcsoljuk a tévét és lóversenyközvetítés. Ilyen egyszerű manapság. A rendező meg „aláfesti” a Suppé-muzsikát. Aztán kijött Kopeczky Lajos. A muzsikus. Elmondta előbb, hogy itt van Szegedről Gregor József és Szonda Éva is, a tehetséges mezzoszoprán, aki hibátlan-pontosan énekli el a Habanérát Bizet Carmenjéből. Kitűnő énektechnikával igényesen frazíroz. Szépen ejti a francia szöveget. Mi kell a férfiaknak? Bor, dal, asszony! Johann Strauss után így mondhatjuk szabadon? Igen. Ez a címe is a népszerű keringőnek. Megint Gregor József jön, megkarcsúsodva, égzengető Rágalom-áriával a Rossini repertoárból. A siker csak fokozódik. Szonda Éva a Csók-áriát énekli csábosan Saint-Jeans Sámson és Delilájából, franciául ismét, és ismét hibátlanul. Egyéniség lehet belőle, ezért nem szeretném senkihez sem hasonlítani! Talán a középső fekvésekben kell még kiegyenlítettebben énekelnie. Van még ideje. Ponchielli Giacondájából az „Órák táncát” brillírozza el a zenekar, aztán: szünet. Szünet után meg kell kurtítani a zenekart, hogy helye legyen a táncosoknak. Aztán még mesélt a bécsi erdő — no nem arról, hogy pusztul mint a soproni fenyveserdő —, inkább arról, hogy hogyan kell élve maradni, hogyan perdüljön, csendüljön az Élet tovább. Fergeteges taps dübörgött, amikor a mókamester-mesterdalnok Gregor József átvette egy rövid időre a karmesteri pálcát — aztán belátta: tudja a zenekar a dolgát nélküle is... Mesteri László i---------1 i---------1 r--------3 i---------1 r~~i czzír M EGKÉRDEZTÜK I si i teli női! 1994. január elsejétől változnak a távbeszélő-díjak. A Magyar Távközlési Részvénytársaság Soproni Igazgatóságán szükségesnek tartják kiemelni: nem ők az ötlet szülőatyjai, hanem a KHV Minisztérium munkatársai. Ezentúl a magán előfizetők a fővonalért 420 forintot, míg az iker vonalért 360 forintot fizetnek havonta. Közületi előfizetők a fővonalért 600, míg az iker vonalért 530 forintot fizetnek majd. Az előfizetési díjak a MATÁV Rt. tulajdonú távbeszélő-készülékek díját (20 forint) nem tartalmazzák. A szolgáltatások ára a nemzetközi beszélgetések és „a saját távbeszélő körzettel közvetlenül nem szomszédos góckörzettel folytatott beszélgetések” (például Szombathely és Debrecen között) során nem változik. Emelkedik viszont a szomszédos megyékkel való kapcsolattartás ára s a helyi beszélgetések tarifája is. A találomra felhívott előfizetők csak annyira mérgelődnek a távbeszélődíj emelésén, mint általában a többi áremelésen. Dörnyey Lajos, szombathelyi földmérő úgy véli: „Ahogy az árakat emelik, úgy természetes, hogy a telefonért is többet kell fizetni. Persze a fizetéseket nem emelik hasonló mértékben. Az árak meg lassan úgy elszaladnak, hogy nem lehet őket követni.” A vasvári Nagy Károlyné nagyot nevet a kérdésemen, maga is „postás”, az alsóújlaki fiókposta vezetője. „Épp elég gondot jelent a munkahelyemen is az állandó árváltozás, hát még otthon. Nem mintha a családom egyfolytában telefonálna — 900—1000 forint telefondíjat fizetünk —, de enélkül nehezen tudnánk létezni. A telefon annyira fontos, hogy nem lehet rajta spórolni.” pzs CiLOSSZA Lábadozunk Nem volt ez egy rossz nap. Mármint január második napja, mindjárt itt az év elején, amikor arra gondol az ember, hogy ha nem kap friss zsemlét és tejet, akkor az egész esztendő úgy, ahogy van, szerencsétlen lesz. Nem kaptam. És mégis... Kiterítve magam elé a vasárnapi lapokat, valami furcsa fuvallat szaladt végig a gerincemen, fészkelődni is kezdtem, nem értettem, mitől ez a mittomén érzés. Aztán rájajöttem. A lapok címoldalán a vezető hír nem székházról, Egyenlegről, pártelhagyókról, feljelentőkről, sortüzekről, szkínhedekről és fogdmegekről szólt, hanem Udvaros Dorottya lábáról. Tetszik érteni? Egy magyar színésznő „járókájáról” .Történt ugyanis, hogy a Madách Színház szilveszteri világpremierje majdnem dugába dőlt. Bernard Slade komédiája a Jövőre, veled, ugyanitt, ezúttal zenés változatában került volna a nagyérdemű publikum elé, ám a próbák során Udvaros Dorottya oly mértékben megerőltette a lábát, hogy a sajtófőpróbára már lépni sem tudott. Lehetőségként már csupán az kínálkozott, hogy a művésznő tolókocsiban gördül be a színpadra és legföljebb nem táncol, attól még énekelni tud. Úgy ám. Csakhogy közbelépett Andródy József, aki akupresszúra-kúrával, a szó szoros értelmében lábra állította Dorottyát. Lett is nagy álmélkodás, Udvaros Dorottya pedig fölpattant, kiröppent a színpadra, csak úgy repült, repült és énekelt, és a közönség meg tombolt, és a partnere, a Hirtling István meg teljesen elalélt, és a Bernard Slade pedig aszonta, hogy lenyűgözte Udvaros Dorottya játéka, és még ma is élnek, ha meg nem haltak. Jó kis év lesz ez az idei. -fodor ooo „Na, mit hoztam?” El x / ,fy.