Vas Népe, 1994. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-03 / 1. szám

1994. JANUÁR 3. HÉTFŐ FÓKUSZ Göncz Árpád újévi köszöntője Honfitársaim, Barátaim, — határainkon innét és túl élő magyarok, közös hazánk magukat más nemzet fiainak valló polgárai; s mindazok, aki­ket háború vihara vetett ki ott­honukból, s most nálunk talál­tak menedéket —, engedjék meg, hogy meleg szeretettel kö­szöntsem önöket az új esztendő küszöbén. Egy nehéz esztendő végeztével, és — bár cáfolna rám az idő! — egy nehéznek ígérkező év első perceiben. Amikor négy évtized múltán felborult a félelem egyensúlya, s a világ a közösen elveszített hidegháború keserves árát fize­ti, amikor nagy, közös pátriánk — Európa — szorongató gond­jai közt a politikai-gazdasági egységéhez vezető keskeny ös­vényt keresi; amikor szűkebb térségünk, Kelet-Közép-Európa újonnan visszanyert szabadsága birtokában elavult gazdasága, elgyötört társadalma megújítá­sának emberfölötti feladatával birkózik. Sokan köszöntjük ma és sok­féleképpen köszöntjük az új esztendőt: néhány­an dúsgazda­gon, sokan szerényen vagy épp szorongató szegénységben. De egy biztos: valamennyien bé­kességre kiéhezve. Békességre, a bennünket környező tágabb és szűkebb vi­lággal, de mindenekelőtt önma­gunkkal, mert csak ha a magunk belső békéjét visszanyertük, va­gyunk képesek a világgal is megbékélni. A társadalom élő emlékezete két nemzedéknyire nyúlik visz­­sza. Az idő óta ezrével vándo­roltak ki innét magyarok. S ez­rével menekültek a szülőföld­jükről ide be is. Az idő óta gyil­kos kézre adtak itt zsidót, cigányt, mert zsidónak, cigány­nak született. S kikergettek in­nét németet, mert német, s az otthonából kiűztek délszlávot, mert délszláv. Ezerszám üldöz­tek munkást, parasztot, urat, arisztokratát, mert másként szemlélte a világot, mert mun­kás volt, paraszt, úr, vagy arisz­tokrata. Az idő óta üldöztek itt volt üldözőket, s üldözték egy­mást új üldözők. S ezerszám kí­vánták meg, s vették el a más házát és mezejét. Ezrek hittek, s tették, amit a hi­tük diktál, ha rossz is; százez­rek tettek úgy, mintha hittek volna, s tették, amit elvártak tő­lük. Mert féltek. S mindeközben éltek és túléltek, eltemették a szü­leiket, elvesztet­tek egy világhá­borút, gyermeke­ket nemzettek és szültek, fölne­velték őket, harc­kocsik széttapos­ták a forradalmu­kat, ők végezték a dolgukat, föl­húzták a házat, fát ültettek, építették-szépítették a közös ha­zát, betegek voltak és gyógyí­tottak, tanultak és tanítottak, s mikor nagysokára megnyílt a nagyvilág, kimentek és nyitott szemmel körülnéztek. Ok, a mindenkori „ügyeletes” több­ség. Mindeközben észben tar­tották a maguk sebeit, de alig gondoltak a másokéval, amit ta­lán épp ők ütöttek, ha mással nem, hát részvétlenséggel vagy kárörömmel. Igen, voltak és vannak köz­tünk — mi közöttünk! — csil­lagszemű nők, akik ha telefüs­tölt szobába lépnek, magától ki­nyílik az ablak, s beárad rajta a tiszta levegő. És vannak sugár­zóan igazmondó, igazságtudó férfiak. A mindennapok hősei és szentjei, akiket arról lehet fölismerni, hogy tartósan béké­ben élnek önmagukkal. Róluk senki nem vezet listát, nem tö­mörülnek szövetségbe, nem i­­gazolják egymás múltbeli tet­teit, nincs mit titkolniuk, feled­tetniük vagy túlteljesíteniük. Mert tudják — ők tudják! —, amit mindenkinek tudnia kéne: hogy minden társadalomban ál­landó a jó és a rossz egyensúlya. Ha megbillen a kettő mérlege, az idő helyrebillenti. Törvény­szerűen. Bosszúval, ami bosz­­szút szül, kár az idő dolgát kés­leltetni. Meg azt, hogy az em­bernek egyetlen java van, amit ha két kézzel szór szét, magának lesz annál többje belőle: a szere­tet. Ma éjjel — egy — vagy több? — nehéz év küszöbén mindannyiunknak azt javaslom: béküljünk ki önmagunkkal, fo­gadjuk el, hogy magunk is, mint bárki más, esendő emberek va­gyunk. Sem jobbak, sem rosz­­szabbak, sem többek, sem keve­sebbek. Ha püspökök, ha ké­ményseprők. Ebben a nekünk rendelt kis hazánkban magun­kért, egymásért — egymás se­beiért és azok gyógyultáért! — egyetemlegesen felelősek. Kös­sünk hát ma éjjel békét — ki tudja, hátha tartósnak bizonyul? Mindannyiunknak boldog új évet kívánok! Füttyös Szilveszter (Folytatás az 1. oldalról) című operájából az Akasztófa áriával lépett először a Bartók Terem színpadára. Az őt kö­szöntő, neki örülő közönség hosszúra nyúlt üdvözlő tapsa után szemforgatóan kéjes ka­­jánsággal adta elő: „lógni fog­tok fenn a fán”. Nemcsak éne­kelni hallottuk ezen az estén (az ilyenkor hagyományosan fel­hangzó sok Strauss-dal között természetesen hallhattuk tőle Zsupán dalát a Cigánybáróból), hanem jóízűen viccet mesélni is, kedvesen ugratták egymást Robert Houlihannel. Szonda Évával, a szegedi operatársulat vezető énekesnőjével feledhe­tetlenül adta elő Gregor József saját „fűszerezésben” az örök slágert, Rossini Macskaduettjét. (Most ez kacagtatóan „tragikus­ra” hangolt duettként hangzott el.) Az est másik meglepetése a tévéből jól ismert Kopeczky La­jos volt. Az elegáns sportripor­ter, az őszes úr, akiről kiderült: nemcsak szereti, de érti is a ze­nét. Több évig játszott zenekar­ban, s jóízűen anekdotázott a ze­nészek világáról, a kulisszák mögötti történésekről, közben módot keresett arra is, hogy megismertesse a közönséget a különféle hangszerekkel, a ze­nekar tagjaival. Nemcsak kísér­te zongorán a Macskaduettet előadó művészeket, hanem ve­zényelte is a zenekart, aztán átadta a pálcát a nézők-hallga­tók közül egy-két „dirigensnek” is, miközben a zenekar az örök­zöld Radezky-indulót húzta. Amiből Robert Houlihan sze­rint ezen az estén így és ezért „Kopeczky-marsch” lett. Gyerekek is felléptek ezen a gálaesten. A Savaria Táncklub kis táncosai Strauss zenéjére, az Anna-polkára jártak aranyos jelmezeikben, nagy taps köze­pette. (A táncot Horváthné Ber­ta Ágota tanította be.) A szimfonikusok, mint min­dig, most is remekeltek. Látha­tóan ők is élvezték az estét. A zenészek nemcsak jóízűen ne­vettek egy-egy poénon, hanem a szilveszteri hangulathoz illően vállalták a nevettetést. Strauss Vadász­polkáját volt, aki kacki­­ás kis vadászkalapban adta elő, a bécsi nőkről szóló dalban vi­szont a fúvósok élvezettel fü­tyültek. Füttyös volt ez a szilveszteri gálaest. Amibe belefért, hogy a szimfonikusok ír karmestere kedvéért egy szép ír népdalt is eljátszott a zenekar, hogy Ro­bert Houlihan egy ízben tejet öntve poharába köszöntötte a közönséget és az új esztendőt. De természetesen a pezsgő sem hiányzott. A szünetben a hagyo­mányos zeneszó mellett (a szombathelyi rézfúvós kvintett szolgáltatta) egy pohár pezsgő­re hívta meg a zenekar a közön­séget, a végén pedig valameny­­nyi felnőtt előadó, közremű­ködő búcsúztatta koccintva az óévet. Aztán következtek a ráadá­sok. Elsőként egy Strauss-pol­­ka, az Éljen a magyar. Ezt az ír nemzetiségű Robert Houlihan komferálta be, amihez már tel­jesen természetesen tette hozzá az emelkedett hangulatú közön­ség: ...és az ír. Némethy Mária Fotó: K.Z. Győzött Robert Houlidan és „csapata”! Miért késik most is a kedves kényelmes szombathelyi közönség? Háromnegyed nyolc is elmúlt már, amikor a Maestro végre kijöhe­tett. Meghajolt, megfordult, és meglendítette varázspálcáját. Fergetegesen száguldott a „könnyűlovas­ság”. Volt galopp, ügetés, vágta, szépen sor­ban. Suppé sem gondolhatta komolyan, hogy ezt a muzsikát ilyen képszerűvé tudja tenni. Tetszik tudni, ma csak bekapcsoljuk a tévét és lóversenyközvetítés. Ilyen egyszerű manap­ság. A rendező meg „aláfesti” a Suppé-muzsi­­kát. Aztán kijött Kopeczky Lajos. A muzsikus. Elmondta előbb, hogy itt van Szegedről Gregor József és Szonda Éva is, a tehetséges mezzo­szoprán, aki hibátlan-pontosan énekli el a Ha­­banérát Bizet Carmenjéből. Kitűnő énektech­­nikával igényesen frazíroz. Szépen ejti a fran­cia szöveget. Mi kell a férfiaknak? Bor, dal, asszony! Johann Strauss után így mondhatjuk szabadon? Igen. Ez a címe is a népszerű kerin­gőnek. Megint Gregor József jön, megkarcsú­­sodva, égzengető Rágalom-áriával a Rossini repertoárból. A siker csak fokozódik. Szonda Éva a Csók-áriát énekli csábosan Saint-Jeans Sámson és Delilájából, franciául ismét, és is­mét hibátlanul. Egyéniség lehet belőle, ezért nem szeretném senkihez sem hasonlítani! Ta­lán a középső fekvésekben kell még kiegyenlí­tettebben énekelnie. Van még ideje. Ponchielli Giacondájából az „Órák táncát” brillírozza el a zenekar, aztán: szünet. Szünet után meg kell kurtítani a zenekart, hogy helye legyen a táncosoknak. Aztán még mesélt a bécsi erdő — no nem ar­ról, hogy pusztul mint a soproni fenyveserdő —, inkább arról, hogy hogyan kell élve marad­ni, hogyan perdüljön, csendüljön az Élet to­vább. Fergeteges taps dübörgött, amikor a mó­­kamester-mesterdalnok Gregor József átvette egy rövid időre a karmesteri pálcát — aztán be­látta: tudja a zenekar a dolgát nélküle is... Mesteri László i---------1 i---------1 r--------3 i---------1 r~~i czzír M EGKÉRDEZTÜK I si i teli női! 1994. január elsejétől változnak a távbeszélő-dí­jak. A Magyar Távközlési Részvénytársaság Soproni Igazgatóságán szükséges­nek tartják kiemelni: n­em ők az ötlet szülőatyjai, ha­nem a KHV Minisztérium munkatársai. Ezentúl a magán előfizetők a fővo­nalért 420 forintot, míg az iker vonalért 360 forintot fizetnek havonta. Közületi előfizetők a fővonalért 600, míg az iker vonalért 530 forintot fizetnek majd. Az előfizetési díjak a MA­TÁV Rt. tulajdonú távbe­szélő-készülékek díját (20 forint) nem tartalmazzák. A szolgáltatások ára a nemzetközi beszélgetések és „a saját távbeszélő kör­zettel közvetlenül nem szomszédos góckörzettel folytatott beszélgetések” (például Szombathely és Debrecen között) során nem változik. Emelkedik viszont a szomszédos megyékkel való kapcsolattartás ára s a helyi beszélgetések tarifá­ja is. A találomra felhívott előfizetők csak annyira mérgelődnek a távbeszé­lődíj emelésén, mint álta­lában a többi áremelésen. Dörnyey Lajos, szombat­­helyi földmérő úgy véli: „Ahogy az árakat emelik, úgy természetes, hogy a telefonért is többet kell fi­zetni. Persze a fizetéseket nem emelik hasonló mér­tékben. Az árak meg las­san úgy elszaladnak, hogy nem lehet őket követni.” A vasvári Nagy Károlyné nagyot nevet a kérdése­men, maga is „postás”, az alsóújlaki fiókposta veze­tője. „Épp elég gondot je­lent a munkahelyemen is az állandó árváltozás, hát még otthon. Nem mintha a családom egyfolytában te­lefonálna — 900—1000 forint telefondíjat fizetünk —, de enélkül nehezen tudnánk létezni. A telefon annyira fontos, hogy nem lehet rajta spórolni.” pzs Ci­LOSSZA Lábadozunk Nem volt ez egy rossz nap. Mármint január második nap­ja, mindjárt itt az év elején, amikor arra gondol az ember, hogy ha nem kap friss zsemlét és tejet, akkor az egész eszten­dő úgy, ahogy van, szerencsétlen lesz. Nem kaptam. És mégis... Kiterítve magam elé a vasárnapi lapokat, valami furcsa fuvallat szaladt végig a gerincemen, fészkelődni is kezdtem, nem értettem, mitől ez a mittomén érzés. Aztán rájajöttem. A lapok címoldalán a vezető hír nem székházról, Egyenlegről, pártelhagyókról, feljelentőkről, sortüzekről, szkínhedekről és fogdmegekről szólt, hanem Udvaros Dorottya lábáról. Tetszik érteni? Egy magyar színésznő „járókájáról” .Tör­tént ugyanis, hogy a Madách Színház szilveszteri világpre­mierje majdnem dugába dőlt. Bernard Slade komédiája a Jövőre, veled, ugyanitt, ezúttal zenés változatában került volna a nagyérdemű publikum elé, ám a próbák során Udva­ros Dorottya oly mértékben megerőltette a lábát, hogy a saj­tófőpróbára már lépni sem tudott. Lehetőségként már csu­pán az kínálkozott, hogy a művésznő tolókocsiban gördül be a színpadra és legföljebb nem táncol, attól még énekelni tud. Úgy ám. Csakhogy közbelépett Andródy József, aki aku­­presszúra-kúrával, a szó szoros értelmében lábra állította Dorottyát. Lett is nagy álmélkodás, Udvaros Dorottya pedig fölpattant, kiröppent a színpadra, csak úgy repült, repült és énekelt, és a közönség meg tombolt, és a partnere, a Hirtling István meg teljesen elalélt, és a Bernard Slade pedig aszon­­ta, hogy lenyűgözte Udvaros Dorottya játéka, és még ma is élnek, ha meg nem haltak. Jó kis év lesz ez az idei. -fodor o­o­o „Na, mit hoztam?” El x / ,f­y.

Next