Vas Népe, 1995. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-01 / 77. szám
Ig ii ! Hát, ilyen még nem volt! 1995. ÁPRILISI SZOMBAT • HALMÁGYI MIKLÓS A régió, a régiókban való gondolkodás vereséget szenvedni látszik ma Magyarországon. Intézmények alakulnak át, szűnnek meg, decentralizációs törekvések fogalmazódnak meg, s ez akkor is így van, ha látszólag (s talán valójában is) erősödik a megye szerepe közigazgatási rendszerünkben. A több megyés régió azonban csendben kimúlni látszik, egy egységesebb, sőt egyneműbb Magyarország-képet vetítve elénk, holott az elmúlt években mindenhez közel álltunk, csak a homogenitáshoz nem,s a következő évek várható gazdasági, társadalmi történései sem ebbe az irányba hatnak sajnos, vagy szerencsére — nehéz ezt ma még megítélni. Hogy Magyarország s a magyar társadalom kettészakadt, vagy éppen kettészakadóban van, az nem újdonság a szociológusok számára. Az alapvető kettészakítottságot az elmúlt évtizedekben a Budapest— vidék ellentétben definiálták, és korántsem csak gazdaságföldrajzi értelemben. Már maga a főváros—vidék kettősség olyan bonyolult és messzire vezető jelentéstartalmat hordoz, hogy kifejtéséhez nem újságcikk, de könyvek, könyvespolcsornyi könyvek szükségeltetnének. Okok és okozatok csak így állíthatók logikus sorrendbe, kezdve alighanem a török időktől a reformkoron, polgárosodáson keresztül egészen Trianon csonkolásáig. De benne rejlik a tömegek és az elit elszakadása éppúgy, mint a népi—urbánus vita, a közéletünket máig befolyásoló—lehet: tragikusan meghatározó — és valójában egészen mást jelentő kultúrkampf és így tovább. A Budapest—vidék kettőssége természetesen nem tűnt el, sőt felerősödött. Viszont egyre élesebben jelentkezik mellette egy másik kettősség, ami az ország nyugati és keleti fele között immár drámai erővel bontakozik ki, s ha párhuzamot keresünk a mai Európában anélkül, hogy ez etnikai formában öltene testet, mint mondjuk Erdély és a Regát, vagyis az egykori Románia esetében, nemigen találunk mást, mint az olasz példát, a kirívó gazdasági és életviteli különbséget Észak és Dél között. (A nagy magyar kettéosztottságot megfejelhetnénk még a gazdag és szegény rétegek közötti növekvő szakadékkal is, de ez valóban túl messzire vezetne.) Az Antall-kormány idején politikusok, szakemberek közül sokan vélekedtek úgy, hogy Vas megye—ellenzékisége, SZDSZ-es országgyűlési képviselői „jóvoltából” — sok mindentől elesik, amitől más megye nem. Támogatások, fejlesztések, alapítványok sora került máshová, más, „bölcsebben” választó megyékhez, térségekhez, éltető lobbyzások zajlottak nélkülünk. Nemcsak megyei, de szombathelyi érdekek is sérültek ezáltal. Ezért vélték úgy jónéhányan még az MSZP helyi tagjai közül is, hogy négy évig talán elmegy így is a szekér, de nyolc évig, két választási cikluson keresztül kimaradni a koalíciós osztogatásokból, halálos vétek. Maradt ugyan Vas megyében az SZDSZ-es fölény, de a megszülető koalíció révén úgy tűnt, minden rendben lesz. Kilenc hónap múltán azonban egy, az MSZP által támogatott, a választásokon pozícióba kerülő, a kormányszemekkel gyakori kapcsolatot fenntartó vasi politikus úgy véli, Vas megye a koalíciós többség szemében ma ugyanúgy ellenzéki megye maradt, mint volt az MDF-éra alatt. Országgyűlési képviselőinket, tartozzanak bármelyik párthoz, ebben az ügyben nem érheti gáncs. Sok mindent tettek, tesznek, próbálnak tenni a térség érdekében, sokszor olyan ügyekben is, melyekről vajmi keveset tud még a rájuk szavazó választópolgár is. Mégis. Ennek ellenére. A kormány döntése alapján húszmilliárd forintnyi támogatást kapott még a Bokros-csomagot megelőzően az egyik legproblémásabb térség, Ózd. (MSZP-s vonzódás?) Nyilván szépen kidolgozott tervek alapján, mit mire lehet fordítani. Nyugat-Európa egyik legelmaradottabb térségéről, Korzikáról írták a napokban, hogy a sok EU-támogatás úgy elfolyik, eltűnik láthatatlan csatornákon, mintha sohasem lett volna. Az a gyanúm, ez lesz az ózdi pénzek sorsa is. A korzikai pénzek német, holland, vagy éppen párizsi, normand zsebekből kerülnek ki, az ózdiak pedig győri, szombathelyi, zalai, veszprémi zsebekből. Az érv első ránézésre meggyőző: Borsodban a legrosszabb az infrastruktúra, legalacsonyabb az átlagkereset, legtöbb a a hátrányos helyzetű ember, sok a cigány, és legmagasabb a munkanélküliség. Csakhogy: Vas megyei, külföldi érdekeltségű, alakulóban lévő termelő üzem, miután helyben nem talált munkaerőt, a megyei önkormányzat segítségét kérte. Az önkormányzat pedig a nagy borsodi munkanélküliségből kiindulva az ottaniakhoz fordult, jó fizetést, szállást, oda-vissza utaztatást ígérve a tulajdonos nevében. A borsodiak finoman szólva kiröhögték a vasiakat, mondván, ha Borsodban üzem létesül, vagy meglévő keres új munkaerőt, akkor hozat(!) Szlovákiából vagy Ukrajnából, mert a borsodi magyar munkanélküli nem megy el dolgozni. Régen az ántivilágban úgy mondták volna: büdös neki a munka, manapság illik finomítani valamit, mondjuk szagos. A térség viszont új munkahely-teremtésre, infrastruktúrára őutánuk kapja a támogatást, s azért nem jut Vasnak fejlesztésre pénz, mert itt alacsony a munkanélküliség, és amúgy is mindenki tudja, Nyugat-Magyarország a Kánaán, az ígéret földje, ahová a kicsit tehetősebb alföldi igyekszik áttelepülni, ahová köztudomású, hogy lelóg az Isten lába, s megfogható. Aki itt él, meg aki a szomszédos megyékben, az pontosan tudja, hogy az előző, szocialista rendszer mindenről volt nevezetes, csak arról nem, hogy kiemelten kezelte volna ezt a számára mindig is gyanús, öntudatos és polgárosult magyar Nyugatot. Ahová ez a térség már az előző rendszer során eljutott, oda többnyire a maga erejéből, hogy ismét antivilágbeli kifejezést használjak, népének szorgalmából jutott. A címzett támogatások akkor sem Vasba kerültek, hanem Borsodba, amely hasonlóan nem tudott vele mit kezdeni, mint Románia Erdéllyel, pontosabban egyre volt képes, Erdélyt is a saját képére formálta, s nem fordítta. A képlet kísértetiesen egyszerű: egyre növekvő ellentét az önerejéből gazdagodó, vállalkozó, életstílusában és szemléletében is egyre inkább a valódi Nyugatot formázó magyar Nyugat és a magyar Kelet között, amely költségvetési, állami pénzek, támogatások nélkül valóban megreked a fejlődésnek egy már így sem túl magas szintjén. Egyik helyre azonban csak úgy lehet az állami költségvetésben pénzt pakolni, ha a másikról elvesszük. Vajon meddig tűrt ez a térség, főleg ebben a gazdasági helyzetben, ezt az egyoldalú átcsoportosítást, s ami a fő kérdés, vajon mikor jelenik meg mindez politikai köntösben, miként megjelent Olaszországban a Lombard Liga révén, alaposan átformálva a tradicionális olasz pártstruktúrát, gyökeréig megbolygatva az egész olasz társdadalmat. A térség vállalkozói, erősödő „kapitalistái” a tőke természetéből fakadóan nehezen fogják elviselni, hogy az adó, a társadalombiztosítás és más elvonások alapján feneketlen borsodi zsebek nyeljék el éppen azokat a beruházásokra szánt eszközöket, amelyek révén a térség még előbbre juthatna, gazdagodhatna. Lombardiához hasonló szeparatista törekvésektől nyilván nem kell tartani, a törésvonal azonban létezik, s ahogy a törésvonalra nem illik atomerőművet építeni, úgy nem szerencsés gazdasági stratégiát sem. Mert esetleg romokba dől az egész, úgy ahogy van. Kettészakadóban FÓKUSZ Elbocsátások a honvédségtől Elképzelhető, hogy csaknem 3000 honvédségi polgári közalkalmazottat bocsátanak el július 1-jétől a kormány március 12-ei döntésének végrehajtása érdekében — értesült az MTI honvédelmi forrásból. A Honvédelmi Minisztériumot is érinti az évi 3 százalékos bérmegtakarítás kötelezettsége, ami mintegy 1400—1500 főfoglalkozású alkalmazott elbocsátását teszi szükségessé. Miután erre csak várhatóan július 1 -jétől kerülhet sor, így fél év alatt 6 százalékos bércsökkentést kell elérnie a tárcának. Ehhez pedig csaknem kétszer anynyi dolgozó leépítése válhat szükségessé. Keleti György honvédelmi miniszter már többször is hangsúlyozta, hogy egyetlen hivatásos katonát sem kívánnak elbocsátani, mert az ő kiképzésük igen sok pénzbe került, és a hadsereg hivatásos jellegének erősítése miatt sem lehet számukat csökkenteni, így a honvédségnél dolgozó több mint 20 ezer polgári alkalmazott mintegy 15 százalékának elbocsátása is elképzelhető. Az ügyben a miniszter ma hivatalában fogadja a Honvédségi Dolgozók Szakszervezetének vezetőit. Az érdekvédelmi képviselet egyébként korábban már jelezte, hogy nem riad vissza a tüntetéstől sem. • FEB A szabadság viccet szül, a vicc szabadságot. A szellemes és találó mondás Sigmund Freudtól származik. A pszichoanalízis atyja — a humorban tréfát nem ismerő Karinthyhoz hasonlóan — igencsak komolyan vette a komikumot, mert fölismerte: a vicc, a nevetés olyan sajátos emberi megnyilvánulás, amelynek hátterében feszültséget oldó lelki folyamatok játszódnak le — mondja Takács Ilona pszichológus, a Ferenczy Europress munkatársa. A szellemes tréfa, a komikum felismerésének képessége és a humorérzék — intelligencia kérdése. A régi mondás szerint egy-egy jó viccre általában háromféleképp reagálunk. Az első csoportba azok tartoznak, akik „veszik a lapot”, és a jó poénon nyomban jót derülnek. A másikba azok, akik előbb kényszeredett udvariassággal nevetnek, utóbb már szívből is, amikor elmagyarázzák nekik, hogy voltaképp mi is a csattanó a viccben. A harmadik kategóriába tartozó legfeljebb otthon mosolyogja el magát — ha egyáltalán elmosolyogja —, mert annyi a humorérzéke, mint egy állólámpának... Vannak a mókázásnak, viccelésnek ízetlen, otromba és bántó válfajai is. Ilyen a szellemességet trágársággal helyettesítő jópofáskodás, a társaság valamelyik tagjának rovására menő, azt kifigurázó viccelődés, vagy éppen a mások idejére, elfoglaltságára tekintettel nem levő „se végese hosszú” adomázás. Jegyezzük meg: csak a mértéket tartó, a társak ízlését és önérzetét nem sértő, szellemes vicc szerezhet kellemesen derűs perceket a társaságnak. MEGKÉRDEZTÜK Milyen a jó vicc? GLOSSZA Jönnek a Bobik? Nem tem mi lehetett velem, de a Dallas azon részét, amiben Bobby Ewing autóbalesetből kifolyólag elhunyt, éppen láttam. Emlékszem, sírt mindenki a kórteremben, régi nő, új nő, egymást óbégatták túl a kórházi ágy mellett, Bobby pedig mindenkit szeretett. Na, gondoltam, ezzel a dolog el van rendezve, az egész Ewing család most majd kénytelen lesz alkalmazkodni az új rendszerhez. Jockey a családi ravaszkodásokból kifelejtheti az öcsikéjét, Pamela világgá mehet, Elvis Presley bűbájos kedvese pedig csöndesen átadhatja magát szörnyűséges depressziójának. Ilyenkor egy család életében kialakulnak a védekezési mechanizmusok, óhatatlanul felejtik hamarost a tragédiát, és felépítenek valami újat maguk körül. Amit aztán már kezdenek megszokni, miként mi szájtáti nézők is szívünkbe zárjuk Pamela Marcját—bár a bajusszal szemben kezdenek averzióink lenni mostanság —, és lassan hozzászokunk, hogy a süketnémák jelbeszéde sem megtanulhatatlan. Szóval úgy-ahogy megbarátkozunk az új rezsimmel ottan a Dallasban, megint komfortosak a péntek estéink, rend van körülöttünk, béke. Aztán snitt, és Bobby újfent ottfütyörészik a zuhanyozóban. Visszajött—el sem ment—, amit eddig gondoltunk az életről, a működőképes családról, egyáltalán a hősökről, az megint nem igaz. Kezdhetjük elölről beleélni magunkat ebbe az egészbe. Mindazonáltal úgy érzem, nagy baj nincs, elkeseredésre semmi okunk, végül is csak a Bobby jött vissza. Legalábbis a televízióban csak ennyi látszott. —fodor 4. „Hát... ilyen még nem volt!” (Lakatos Ferenc karikatúrája)