Vas Népe, 1997. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-02 / 1. szám
1997. január 2. CSÜTÖRTÖK KRÓNIKA Göncz Árpád újévi köszöntője Göncz Árpád köztársasági elnök újévi köszöntőjét az új esztendő első perceiben sugározta a magyar televízió. „1997-ben határvonalra értünk, ahol már ránk köszön a jövő. És búcsút vesz tőlünk a múlt” — fogalmazott az államfő. — „S ha holnap ugyanazokkal a gondokkal kell is még küzdenünk, mint tegnap, ha az idő —a térképpel ellentétben—vörös vonallal megrajzolt határt nem ismer, akkor is úgy hiszem, most dereng fel előttünk láthatóan az a választóvonal, amely átalakulásunk véglegességét, közgondolkodásunk változását többrendbéli múltjaink halványultát jelzi.” Századunk korszakainak értékeit és hibáit elemezve így folytatta:„ Ami a jelenünket illeti, hadd idézzem a Magyar Tudományos Akadémia elnökének sorait: Napjaink történései kegyetlen erővel rázzák meg az eddigi politikai erők eszmei tartalékait. Ma nem a múlt hőseire, hanem a jelen leleményes értéire van szükségünk. Most, a rendszerváltás második szakaszának, a konszolidációnak küszöbén.” Napjaink gazdasági helyzetéről ezt mondta az elnök: „A válság gyökere igen mélyre nyúlt..., elhárítása kényszerűen goromba volt, s mert végletes takarékosságot diktált, társadalmilag igencsak költséges: árát elsősorban a kiszolgáltatottak, a bérből-fizetésből élők és a nyugdíjasok fizették meg. A gazdaságra e méregerős orvosság úgy hatott, ahogyan egy, már kishíján érett piacgazdaságra hatnia kellett: recsegve-ropogva bár, de helyreállt az egyensúlya. A válságon túljutottunk. Sikerült elvágnunk a gyökereit. Még ha ezt a kiszolgáltatottak egyelőre nem is érzik. Épp ezért, most azoknak vagyunk kötelesek az ország erkölcsi adósságát, ha fokozatosan is, de elsőként visszafizetni, akik a válság elhárításáért a helyzetüknél fogva a legtöbbet áldozták.” Kifejtette: az átalakulás első szakasza lezárult. A magánosítás a vége felé jár, a gazdaság önjáróvá lett. A fejekben végbemenő változásokról, az erkölcsi értékválságból való kibontakozásról, a viselkedésmódok átalakulásáról így beszélt Göncz Árpád: „Higgyék el, van rá remény. Szeretném, ha észrevennék és elhinnék, amit a Magyarországra látogató, nálunk és velünk dolgozó külföldi szociális munkások, közgazdászok, szakemberek és üzletemberek látnak és észlelnek: térségünkben sehol annyi értékes és eredményes társadalmi kezdeményezés nincsen, mint éppen minálunk. Valami egészséges türelmetlenség hatja át és sarkallja a társadalmat. Igaz, ugyanakkor fékezi is valami másik, egészségtelen türelmetlenség. Amely nem képes, nem hajlandó sem felismerni, sem elismerni bármi sikert. Csak lefitymálni, megkérdőjelezni, tagadni, de azt készségesen. Kivált a másét. Igaz, érthető és természetes, hogy új és régi egyazon szervezet, egyazon társadalom keretében kioltani igyekszik egymást. De egy biztos: az új az, ami győzni fog. A természet törvényei szerint. Mert az a jövő. Kár hát fékezni a kibontakozását. És reménytelen is. Az év fordulóján emeljük hát poharunkat a magunk boldogulására, Európa többi népével közös jövendőnkre!” Vörös Hadseregből éhes hadsereg • Kosa T. Még nálunk (is) állomásozott a „rettenthetetlen” Vörös Hadsereg, amikor már sejteni lehetett, hogy ez az ármádia közel sem olyan tiszta és naiv, mint a kötelező olvasmányokban. A „szoldátok” ugyanúgy seftelgettek a megszállt országok polgári lakosságával, mint a tisztek (oficék). A szombathelyi volt orosz laktanyánál is lehetett venni sok mindent mélyen áron alul — a benzintől a bakancsig. Pedig akkoriban még csordogált a pénz szépen a Szovjetunió világháborút nyert hadseregéhez. A szocialista világrendszer néhai vezető ereje iszonyatos áldozatokat hozott azért, hogy állja a hidegháborús versenyt, s a fél világ sikeres csendőre legyen. Amikor kellett, páncélosai taposták Berlin, Budapest és Prága utcáit, később Afganisztánnak is „odanyújtották” a „testvéri segítséget”. Nos, Afganisztánban azóta is tart az öldöklés, a Vörös Hadsereg pedig ebben a dicstelen és vesztes hadjáratban kezdett el végleg felőrlődni. Ma már tudjuk, hogy a hidegháborúban minden második tudós a katonai feladatokon dolgozott a Szovjetunióban, az ipari termelés több mint felét, az energiafelhasználás hatodát „ette meg” a hadsereg. Éppen 74 évi létezés után, 1992-ben szűnt meg „A Munkások és a Parasztok Vörös Hadserege” és átadta helyét az Orosz Föderáció Haderejének. Még magához sem tért a katonai (és a politikai) vezetés a vesztett afganisztáni partizánháború okozta traumából, máris itt volt a csecsen válság. „Ennek az értelmetlen, gyilkos polgárháborúnak a következményei mélyen kihatnak katonáink erkölcsi állapotára, öntudatára” — nyilatkozta egy moszkvai katonai pszichológus. „Nyomorult alakok” — fortyant fel Alekszandr Lebegy tábornok, amikor Jelcin elnök megbízásából az első kaukázusi békeútra ment, s meglátta a lőszeresládákon csüggedten gubbasztó orosz bakákat. Persze nem kellett volna a keserű élményért olyan nagy utat megtennie, hiszen Moszkva központjában katonák koldulnak pénzt, hogy meleg ételhez jussanak. Ugyanis az orosz hadsereg kifejezetten válságos anyagi helyzetben van. Hónapok óta nem kapják meg sokan a zsoldjukat, gyenge az ellátásuk, egyre romlik a technikai felszereltség, lazul a fegyelem. A tisztek—akik tudják—levetik a mundért, elszegődnek testőrnek az újgazdagokhoz, vagy kidobólegénynek éjszakai klubokba, biztonsági őrnek csillogó üzletekbe. A kiskatonák rossz ellátása pedig annyira köztudott, hogy a polgári lakosság pénzt, cigarettát dobál be az áthaladó katonai vonatok ablakain, ajtóin. A katonai szolgálat ,,varázsa”(?) régen elszállt: csak múlt ősszel 31 ezer orosz ifjú vonta ki magát a sorozás alól — például alkalmatlanságát bizonyító igazolással, ennek most 500 dollár az ára Moszkvában. Egy fél év alatt háromezren szöktek el az orosz katonaságtól, körözik őket. Egyébként az Európa Tanács határozott kérése ellenére sincs még törvénybe foglalva, mi legyen azokkal, akik nem kívánnak bevonulni. Sokukat kényszermunkára viszik — dácsák építésénél dolgoztatják őket —, mások sokéves börtönbüntetés elé néznek. A szovjet állam az életszínvonaltól az emberi jogokig szinte mindent feláldozott, hogy ütőképes hadserege legyen, de Jelcin Oroszországának szembe kell néznie azzal, hogy egy 1,7 milliós, drága katonaság nem tartható fenn a mostani körülmények között. A hatalmas belső feszültségekre utal, hogy Igor Rogyionov védelmi miniszter így fakadt ki az őt kérdező Rosszijszkaja Gazeta újságírójának: „Az állam nem ad nekünk pénzt, miért beszéljek én egy állami lapnak?” Pedig a szörnyű drámákra választ kellene adni. Például a 31 éves Jevgenyij Golubjov százados esetére, aki hónapokon át üres kézzel, zsold nélkül állított be a családjához, végül maga ellen fordította a fegyverét. „Fáradt vagyok” — írta búcsúlevelében. „De így nem lesz több problémám.” Maga a miniszter is elismerte, hogy előbb-utóbb nem lehet kizárni az „ellenőrizhetetlen folyamatok” létrejöttét, amely „a hadsereg elvesztéséhez” is vezethet. Egy moszkvai telefonszámon bármikor elmondhatják panaszaikat a katonák a sokezernyi orosz Tiborc kesereg mostoha sorsa miatt névtelenül a kagylóba. A távol-keleti Jeliszovóban négy pilóta már éhségsztrájkba kezdett, mert fél éve nem kaptak zsoldot. Nyugat-Oroszországban asszonyok és gyerekek zárták el a vasúti síneket hozzátartozóik járandóságának elmaradása miatt. Moszkva közelében egy garnizonban pedig lelőtték a 30 éves parancsnokot, Igor Vlaszjukot, mert nyugati autót vett. A német Der Spiegel riporterének azt mondták a „bajtársai”: „El kellett őt intézni, mert mi itt vagyunk pénz nélkül, mások meg BMW-vel furikáznak...” A hadseregnek 600 ezer civil alkalmazottja van, szakszervezetük már sztrájkot helyezett kilátásba, mert nem kapják meg a pénzüket. Komolyan gondolják, hogy leállnak a műhelyek, a hajógyárak, mert pénz híján — mondják — nem élik túl a telet. A miniszter, Rogyionov látványos felajánlást tett: addig nem veszi fel a fizetését, amíg minden katona nem kapta meg a jussát. Persze annyi az elmaradás, hogy nehéz megmondani, hova adjanak a szerényen csordogáló katonai költségvetésből. Rogyionov szerint tavaly a teljes oroszországi áfabevételnek megfelelő pénz (körülbelül 800 milliárd forint) hiányzott a védelmi büdzséből. Jelcin már bejelentette, hogy 2000-re a mai népes hadseregből hivatásos katonaságot faragnak. Minisztere erre azt mondta: „Álmodni szabad.” Szerinte egy 1,2 milliós profi véderő kialakí- tásához majdnem tíz év kellene. Még a legolcsóbbnak látszik a mai hadsereg így-úgy való fenntartása. Viszont a Der Spiegel szerint a most állományban levő 550 ezer orosz katonatiszt fellépése —ha tovább romlik a helyzet — komoly gondokkal járhat. Egy felmérés szerint a parancsnokok egyötöde már ma is csak passzívan szolgál, egynegyedük pedig el van szánva arra, hogy szükség esetén az erőszaktól sem riad vissza. Hallani már tiszti szerveződésekről is. „Mind többen helyeslik közülük, hogy saját kezükbe vegyék az államot” — szögezi le egy állambiztonsági jelentés. Az orosz Zavtra (Holnap) című folyóirat egyenesen arról ír, hogy a széteső hadsereg nyomában „tönkremegy a vasúti és a villanyhálózat, bandaháborúk kezdődnek az egykori tisztek vezetésével...” Politológusok attól tartanak, hogy a tiszti csoportok a baloldali radikális vagy a nacionalista politikai szervezetekhez csapódhatnak. Egy baloldali liberális publicista, Vitalij Tretyakov így fogalmaz: „Oroszország még soha sem volt olyan közel egy katonai felforduláshoz, mint most.” ☆ A napokban elfogadták az idei orosz költségvetést. Ennek egy tizedét fordítják honvédelmi kiadásokra. Ez rubelbilliókban sok, de a teljes átalakításhoz korántsem elegendő... A miniszter VAS NÉPE 3 MEGKÉRDEZTÜK Hogyan kell fizetni az osztrák autópályákon? • Angyal László Az osztrák autópályákon és autóutakon tegnaptól úthasználati díjat kell fizetni, és a befizetést igazoló matricát a gépkocsi szélvédőjére kell ragasztani. A rábafüzesi határátkelőhelyen megtudtuk, hogy tegnap csendes volt a forgalom, csak egy-két merészebb síelő indult útnak. A vámhivatal munkatársa az osztrák autópályadíjról csak a híradásokban hallott, a határon a matricák forgalmazásával nem foglalkoznak. A Magyar Autóklub budapesti központjában megtudtuk, hogy a magyar és az osztrák autóklub megállapodása nyomán Magyarországon több helyen is megvásárolhatjuk a matricákat. Elsősorban a Magyar Autóklub kirendeltségein, műszaki állomásain és néhány határ közeli benzinkútnál. A személygépkocsikra a tíznapos bérlet 1100 forintba kerül, a kéthavi 2300 forint. Az éves bérlet — mely 13 hónapig érvényes— 8400 forintból megúszható. Az osztrák rendőrök szigorúságáról jó néhány honfitársunk tudna mesélni, így nem érdemes megkockáztatni a bliccelést. Az osztrák hatóságok ugyanis szigorúan megbírságolják azokat az autósokat, akik címke nélkül száguldoznak az autópályákon. A büntetési tétel 1100 és 60 ezer schilling között mozog. A bírságot még akkor is kiszabják, ha az illető az úthasználati díjat befizette, ám valamilyen oknál fogva nem ragasztotta ki a címkét. Természetesen a sérült matricát sem fogadják el az igazoltató rendőrök. Jó hír a mozgáskorlátozottaknak: ők viszszaigényelhetik az úthasználati díjat az osztrák autópálya-részvénytársaságtól. GLOSSZA Mikro A közgazdaságtan bonyolult. Olyan, akár egy matematikai egyenlet. Az egyetemista lány a vonatablak esőcseppjei, ilyen-olyan foltjai és a táj között ingadozott tekintetével. Eljátszott a gondolattal: „Előttem a közgazdaság. Ülök egy állami vonaton, várom a kalauzt. Ha jön, nem egyszerűen kalauzt látok majd benne, hanem azt az embert a sok ezer közül, aki után nem fizette be munkáltatója a tb-járulékot. Ezt pedig az egész állami költségvetés megérzi. Akár a szervezett bűnözést vagy a korrupciót. Ha a kalauz középkorú, feltételezhetem, hogy családban él, házastárssal, gyermekekkel, vagyis a közgazdasági összefüggések újabb elemei lépnek be a képbe. Családi pótlék, adó, iskolázás stb.” Akik velem együtt utaznak e nagy értékű kocsin, csak most, ez egyetlen alkalommal vajon mennyit fognak rongálni rajta — szándékosan vagy akaratlanul? Mennyit fizettek jegyükért? Mennyi pénz maradt pénztárcájukban? Amit látok, a föld, kinek a tulajdona? Mit termel rajta és mért éppen azt? A falvak, ahol keresztülrobogunk és a városok? Mind egy-egy ismeretlen az egyenletben... Elaludt. A kalauz fiatalabb volt, mint ő, csinos, ápolt fiú, nagyon udvarias, és amikor elment, további jó utat kívánt. „Igen. Jól utazom. Imádok a közgazdasággal foglalkozni, és itt még gondtalanul tehetem. Aztán majd otthon...! Amikor anyám a fejemhez vágja, mennyit költöttem, és miből adjon megint...” Mélyet sóhajtott. Saját bőrén érezte a mikrogazdaságot. Sebők Lili Belépő (Lakatos Ferenc karikatúrája)