Vas Népe, 1999. november (44. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-20 / 271. szám
G VAS NÉPE HÉTVÉGE - KULTÚRA 1999. november 20. SZOMBAT Nehéz volt vajszigetet köpülni a lábunk alá amaz enerváltan zsenge fiatalság, amely bosszús érdektelenséggel hátat fordít a múltnak...” - szólítja meg Határ Győző 1999-ben olvasóit az Életünk legutóbbi számában közölt Szentföld a Föld című írásában. „Lassan kialakul náluk annak a divatos dogmája, hogy levegőszámba vegyék azokat, akik azoknak a „ki-nem-szarja-le” ÓSDI katasztrófáknak, ÓCSKA világháborúknak eleven behüvelyezői.” A múltat nem lehet végképp eltörölni - erről szól Határ Győző életútjais, hiszen az övé a középeurópai értelmiség története is). Egy 56-os emigráns, aki a nyugati magyar irodalom gyöngyszemeit gyarapította. A BBC magyar adásának munkatársa 1976-ig, 1991-ben kapott Kossuthdíjat. Sorsa mindig járatlan utak kereszteződéseiben fordult. Nyolcvanöt év még a fák életében is sok. Alkalom lehetne arra, hogy hétmérföldes léptekkel bár, de felelevenítsük életének néhány állomását, de ő az Életünk Könyvek sorozatban megjelent ÉLETÚT-trilógiára (1993-94-95) hivatkozik, ami egy komoly terjedelmű hanganyag alapján készült. Kabdebó Lóránt irodalomtörténész professzor kérdéseire válaszolva. Hümmög, és annyit mond, mint az emlékezetes magyar filmben: „Hosszú, mama, hosszú.” — Gyomaendrődről, ahol 1914. november 13-án megszületett, hogy került Budapestre? -Hatéves voltam, amikor Budapestre költöztünk. Az édesapám hadirokkant volt, egy katonatársának a szatócsboltját vette meg Pesten, abból éltünk. Aztán jött a gazdasági válság - én akkor elemista voltam -, és majdnem tönkrementünk. A kétszobás lakást fel kellett adni, beköltöztünk a szatócsbolt raktárába, egy dohos, szellőzés nélküli helyiségbe, ahol egyetlen vasrácsos ablak volt a lépcsőház felé. Tüdőcsúcshurutot kaptam, ezért Mátraházára vittek egy szanatóriumba. De nem bírtam ott lenni, egészségesnek nyilvánítottam magam, és hazaszöktem. Megtaláltak, de közöltem, hogy nem megyek vissza. - Milyen gyökerei vannak a miskolci egyetemmel való kapcsolatának? - 1949 végén megpróbáltam Nyugatra szökni. Tiltott határátlépés miatt leültettek két és fél évre. Dudajkán épült a Rákosi Mátyás Nehézipari és Kohászati Műegyetem. Már öt kollégium alapját lerakták. Ott kezdtünk csíkosban, rabként építeni. Ott dolgozott Cziffra György zongoraművész is, aki később Párizsban települt le, tönkre akarták tenni a kezét, kőlábazatbrigádhoz tették. Mikor engem beraktak irodára mint építészt, keresztülvittem, hogy tegyék meg brigádvezetőnek, hogy kímélhesse magát. Vagy egy tucat versemet zenésítettem meg, Cziffra György pedig ott, Dudajkán zongoraletéteket írt hozzá fejben. — Hogyan illeszkedtek be feleségével Londonban? Nehéz, de ugyanakkor élvezetes volt a beilleszkedés. A Rákosi-féle Magyarország és Budapest után először Bécs fényei szikráztak fel, aztán a magyar börtönvilág bilincsbe vert sarkai helyett Londonban megérezhettük, milyen az, ha hiába nézünk hátra, sehol egy smaszszer, és senki nem törődik azzal, az ember hová megy. Ahogy a finom sportkocsi morzsolja a benzint, úgy, mintha ízlenék neki, én is úgy ízleltem és élveztem a szabadságot. De nehéz volt vajszigetet köpülni a lábunk alá. Egy szál gatyában mentünk el, hajlékot kellett szerezni, ruhákat, megélhetést, s a nyelvet megtanulni úgy, hogy versenyképesek legyünk a munkaerőpiacon. Az első 10-12 évben nekem legalább két, de inkább három állásom volt. Piroskám hat évig pincérnő volt, éjszaka is dolgozott. Mindenbe bele kellett tanulni, jobbnak kellett lenni a bennszülötteknél. Amikor öt év után megkaptuk az állampolgárságot, a, jött-ment-külföldi” megkülönböztetés már nem működött. Először volt egy ötszobás kis házunk, amin sokat dolgoztam, így sikerült a duplájáért eladni. Abból vettük Wimbledonban (drága környék, ott vannak a teniszbajnokságok) azt a házat, ahol lakunk ma is. „Ó, a csirkefogó megpattant magyar, éli a világát Londonban, boldog a semmittevéstől” - ezt gondolják Magyarországon. Pedig mi pszichikailag és időben is sokkal többet dolgoztunk kint, mint az itthonmaradottak a Kádárkorszakban. Beletanultak a lazsálásba az emberek, és most hogy betört a kapitalizmus, prüszkölnek, mert már nem lehet lazsálni. A BBC rádiónál volt a főállásom, másodállásban pedig a külügyminisztérium nyelvtanára voltam. 300 diplomatának tanítottam irodalmat, nyelvet, háttérismereteket. A hatvanas évek végén, amikor Kádárék megegyeztek az angol kormánnyal, hogy kártalanítják azokat, akiktől az ingatlanjaikat elvették, szakértőnek kértek fel, hogy bíráljam el a kárigényeket, jogosak-e. Ami mindig ellopott időben írtam, kora hajnalban vagy éjszaka. Csináltam éjjeli műszakokat mások helyett, hogy több szabadnapom legyen... - Mióta nyugdíjba ment, mintha jobban engedne a filozófia iránti vonzódásának, kevesebb verset, több bölcseletet ír. Milyen az olvasótábora? - Magyarországon ettől idegenkednek, Nyugaton nem. Én minden műfajnak aláloptam bizonyos szólamokat, a sorok közé becsempésztem bizonyos megállapításokat, és úgy adtam bölcseleti végkicsengést, hogy az olvasó nem vette észre. Mindig a létről gondolkodtam; ez a titkos rugó, indíték mozog a cselekmény alatt a drámáim párbeszédeiben is. Egyébként máig írok verseket - bosszankodva, hogy még mindig jön egy-egy sor, ami megszüli a maga költeményét. Az ontológia, a kifejezett lételmélet sajnos nem érdekel itt igazán senkit. • Merklin T. Határ Győző Kossuth-díjas író 85 éves. Születésnapja alkalmiból az Életünk szerkesztősége és az Életünk—Faludi Ferenc Alapítvány meghívására érkezett Szombathelyre, ahol a Művészetek Házában irodalmi est keretében köszöntötték őt. Előtte Miskolcon, az egyetemen tartott előadást, illetve Budapesten az írószövetségben vett részt egy ünnepségen, ahol büfével, csokoládé- és diótortákkal várták: az egyiken nyitott könyv volt a dísz, a másikon Határ Győző jellegzetes kalapja marcipánból. Miskolcon — ahol az egyetem díszdoktora —feleségével, Prágai Piroskával táncoltak is a gólyabálon, méghozzá Piroska nyitotta meg a bált egy fiúval, akitől aztán Határ Győző lekérte őt... Minderről a Savaria Szállóban diskurálunk a Londonból érkezett pár néhány napba zsúfolt magyarországi utazása végén. Szombathely az utolsó állomás, már a kései ebéd is az irodalmi est előtt szükséges pihenéstől lopja el az időt. Határ Győző és felesége, Prágai Piroska, irodalmi estet adtak Szombathelyen november 17-én Amikor felmegy az adrenalinszint Koncert előtti interjú Tátrai Tibor bluesgitárossal a Művelődési és Sportház folyosóján - Mondd csak, mint vérbeli bluesgitáros, hogyan érzed magad ezekben a rapes, play-backes, slágergyáros időkben? - Rettenetesen jól. Az utolsó dupla lemezünkön a Mexico- Csillagszélben le is írtam, hogy egyre jobban érzem magam ezen a golyóbison. - Ez zeneileg értendő? - Természetesen. Meg is köszöntem Jimi Hendrixnek, Radics Bélának és Orszánszky Miklósnak, ők voltak az én nagy tanítóim. Csodálatos, hogy azt a zenét, amit én játszom, eszméletlenül szereti mindenki. Persze vannak fiatalok, akik a saját, új zenéjüket játsszák, de én személyes sértésnek veszem, ha ezért bántják őket. Amikor én voltam tizenöt-tizenhat éves, állandóan attól szenvedtem, hogy a szüleim belepofáztak abba, amit csinálok. Pedig én pontosan tudtam, mi akarok lenni, mivel akarok foglalkozni. - Körülbelül arra gondoltál, ami valóban lettél? - Igen. Gitározni akartam, de akkor ez nem csak a zenét jelentette. A hatvanas évek végén, amikor hosszú hajjal sétáltam a Körúton, át kellett mennem a túloldalra, ha rendőr jött szembe, hogy ne kössön belém. - Szokás mondani, hogy túl erős a nyugati hatás a mai magyar zenében, és ez nem helyes. - Persze, de ez így van harminc éve. Én sem keleti muzsikát, hanem angolszász-amerikai muzsikát játszom. - A zenei pálya elején először mindenki másol, később alakítja ki saját stílusát. Te mikor érezted először, hogy megtaláltad saját hangodat? - A Hobo Blues Band elején valahol, amikor a Vadászat című album megszületett, éreztem, hogy már nem csupán másolom más gitárosok fogásait, hanem elindulhatok egy új stílus felé. - Volt-e ebben segítséged? Úgy tudom, Jimi Hendrix például egy fuvolista tanácsaira alakította ki saját stílusát. - Nekem senki sem segített, de hogy sikerült, valószínű, mert sok zenész barátom mondja, ha meghall egy hangot, már tudja, hogy én játszom. Én nem tanultam gitározni, nem tudok jazzt játszani, autodidakta vagyok. Ami kijön belőlem, az egy bluesos dolog. Amikor Budapesten járt B. B. King, én előre megtanultam néhány jellegzetes frázisát, amikor az öreg meghallotta, felnevetett. - Hogy kezdődött az együttmuzsikálás? - Felmentem a színpadra, és megkérdeztem, mit fogunk játszani. Erre ő azt mondta: „Te is blueszenész vagy, én is, tehát bluest fogunk játszani.” Leültünk, az öreg megszólalt: „asz”. Kizárólag elmebeteg, kés hangnemekben játszottak, amik fekszenek a fúvósoknak, de a gitárosoknak egyáltalán nem. - Próbáltál-e valaha valamilyen magyar motívumot belecsempészni a játékodba? - A legutóbbi lemezünkön van egy szám, aminek az eleje olyan, mint egy magyar népdal. - Szerinted érdemes egyáltalán azzal foglalkozni, hogy nyugati zenei irányzatokba belecsempésszük a mi kis magyarságunkat? - Hallgasd azt a számot, jó? A bevezető után persze a nóta átmegy valami világzene-félébe, amiben megjelennek más zenei hatások is. - Charlie két zenekarral lép fel. Sokan nem értik, mi ennek az értelme. - Amikor kitalálta, hogy csinál egy szólólemezt, azt akarta, velünk készüljön el az egyik oldal, és a másik együttessel a másik oldal. Akkor én azt mondtam, sokkal jobban jár, ha egy lemezen csak egy együttes szerepel. Így is történt, de látod, így sem válik el a két muzsika egymástól, mert a Charlie hangja annyira domináns. - Kísérni szeretsz inkább, vagy szólózni? - Én improvizálni szeretek. A szólót minden alkalommal másképp kezdem el, egy kicsit mindig különbözik legalább ritmusban, mint a korábbi szólóké. Ez úgy van nálam, hogy felmegy az adrenalinszint a véremben, elborul az agyam, azt sem tudom, hogy hol vagyok. Szinte repülök. -Előfordul-e veled, hogy begörcsölsz, nem jön normális hang az ujjad alá? - Persze, de nagyon sokszor külső oka van ennek. Amikor az ember nem leírt zenét játszik, hanem rögtönöz, nagy a veszélyességi faktor. De ezt fel kell vállalni, mert ha úgy szalad ki az ujjam alól, ahogy gondolom, repülés lesz belőle. - Szoktál-e álmodni zenéről? -Nagyon sok számot írtam már ébredés után, hajnalban. Pontosabban: nem is egész számot, hanem amikor egy melódiában már valahol tartok, akkor kiegészül valamivel, amit megálmodtam. - Ki írja a dalokat? - Pálvölgyi Géza. Én általában gyakorolok, csak akkor tudok igazából alkotni, ha közeledik a határidő... - ... és felmegy az adrenalinszint... - Igen. De ez nem feltétlenül rossz. - Szerinted már a csúcson vagy, vagy érzed, leszel még jobb? - Nagyon remélem, hogy sokáig tart még bennem az energia. Néha visszahallgatom régebbi felvételeimet, s úgy érzem, sokkal árnyaltabban muzsikálok ma, mint korábban. A Juventus együttesben is játszottam, ezeket a zenéket viszszahallgatva úgy érzem, gyerekesen, lendületesen gitároztam. Nincs a zenében árnyaltság, érzés. Remélem, még sokáig tudok fejlődni. De sok zenésznél másképp van. Radics Béla például élete végén már nagyon rosszul játszott. Én, amikor először láttam, tizenhat éves voltam. A színpadról két méterről figyeltem, hogyan gitározik. Ez az élmény abban a pillanatban eldöntötte az életemet. • Peltzer G. „Egyre jobban érzem magam ezen a golyóbison” Fotó: Horváth Cs. Jónás Tamás könyvének bemutatója a költő így csalogatná magát vissza az elhagyott szerető helyében: Majd csak megjössz, hogyha elmegy. Rossz gondok közt satuelméd megsegít majd, bármi is hajt, hagyd, hogy hajtson, minden dolgod soká tartson, hagyd, hogy lopják kincseidet, fecsegj folyton mindenkinek, mondj el mindent, ne tudhassák, milyen utak visznek hozzád. Lassan hígul majd az emlék, úgy kell lenned, hogyha elmegy, mint akinek gondja nincsen, s azért töpreng vanon, nincsen. Jónás Tamás Bentlakás című kötetét a Nórán Kiadó jelentette meg. A Budapesten élő költő szombathelyi kötődése révén mutatkozik be a Művészetek Házában: a november 24-én 18 órakor kezdődő est rendezője a Weöres Sándor Társaság és a Művészetek Háza, a házigazda Fűzfa Balázs.