Középdunántúli Napló, 1958. november (Veszprém, 14. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-18 / 272. szám
4 FOVRPND N 4I UTCZI NAPLÓ Képzőművészetünk feladatai az MSZMP művelődési irányelveinek tükrében AKI ELŐRE akar haladni, ismernie kell helyzetét, a megtett itat kátyúival és sikereivel, s főleg pontosan kell látnia az elérendő célt. Ezt mutatja felénk az a világosan megfogalmazott írás, amelyik művelődési politikánk mérlege és iránytűje is egyben. Lefekteti a kulturális forradalom irányelveit, feltárja művelődésünk helyzetét a felszabadulás előtt, részletesen ismerteti az azóta megtett utat eredményeivel és hibáival, rámutat a ma főbb kérdéseire majd az ebből következő fő feladatokra. Ebben a nagy áttekintésben a képzőművészet is szőnyegre kererül, egyrészt értelemszerűen, másrészt közvetlenül is, a maga sajátos szerepében, így jelentkezik ez már az alapelveknél. „Növelni az egész dolgozó nép műveltségét, tudását, emelni kulturális színvonalát. A kultúra eredményeinek közkinccsé tételével biztosítani, hogy szocialista társadalmunkban a nép kulturált, s alkotó ereje kibontakozzék, illetve tovább fejlődjék.” Ilyen hatalmas munkában, amely tehát elsősorban nevelési, tanítási, azaz pedagógiai feladat, nem könnyű a képzőművészetre háruló rész. Bármilyen lendülettel fogunk is hozzá megvalósításához, a múlt visszahúzó erői gátolják az előrehaladást. EZEK KÖZÖTT első helyen állnak „a kispolgári giccs és a polgári dekadencia". A kispolgári giccs képzőművészeti termékeit a felületes művészi felkészültség, a népszerű témák édeskésen kinyalt, laikust megtévesztő favorizálása, s a hatásvadászat jellemzik. „Fővárosi művész”, „eredeti olajfestmény”, „blondell keret” — dől a képügynökökből a szó, s a tájékozatlan vásárló, akinek a szocializmus jóvoltából épült új házában a még műhelyszagú bútorok közt ásítanak a falak a képek után, könnyen aláírja a részletfizetési blankettát, nem tudva, hogy a legtöbb giccset fővárosi festők termelik, futószalagon kenve az olajfestéket, amit főleg a blondell keret barokk cirádái ölelnek körül. De nem kell a vidéket sem félteni, felveszi a giccs termelésben a versenyt szerencsésebb fővárosi kollégáival. Nem nagy tehetség kell hozzá, hogy valaki pár év alatt elsajátítsa a legszükségesebbet ahhoz, hogy egy hasonlóan dilettáns esztéta egy vidéki lapban már úgy írjon róla, mint aki,alig néhány év múlva kiforrott művészként lépett a nyilvánosság elé”. Azok a nagy szavak, amikkel munkáit, mint a szocialista realizmus alkotásait méltatják, úgy hatnak, mintha a lapban napvilágot látó irodalmi szárnypróbálgatások után egy kezdő kritikus ezeken akarná szemléltetni a szocialista irodalom értékeit. Mert a szocializmus témáit épp úgy megénekelhetik, illetve megfesthetik a dilettánsok is, s a műkereskedelem ebből is hamarosan üzletet tudott csinálni, hisz nem sokból áll, hogy az olasz vitorlások helyett most traktort fessen a „művész”. A művészt nem is kell mindig idézőjelbe tenni, mert nem egy tehetség adja el magát a műkereskedelemnek — olvassuk el egy jól kereső figyén falán hivalkodó képek aláírásait — s gyártja a képeket, nemegyszer a kiállításokon szereplő komoly munkák mellett, amik így hitelt adnak zugban értékesített fércműveinek is. HOL VAN HÁT A KIÚT ebből a káoszból? Ki mondja meg mi a jó, mi a giccs? Amíg a középiskolai műtörténettanítás csak néhány osztályra korlátozódik, a képzőművész körbe csak néhányan járnak, a TIT művészeti előadásaira 20—30 fő jön össze, a művészeti rendeleteknek nem szereznek érvényt — bizony rengeteg tennivaló marad. Helyesen állítja a párt első helyre a nevelést, de annak a megvalósítása — mikor a kitűnő magyar rajztanár-képzést felszámolták — képzőművészeti téren a legnehezebb. Ha tehát kétségek merülnek fel valakiben, forduljon szakemberhez, s ne hagyja magát becsapni, különben pedig kiállításokon, könyvekben, előadásokon keresse ízlése kiművelődését. Kormányzatunk nem fukarkodik az ilyen alkalmakban. A lidércfények a polgári dekadencia absztrakt festői irányzataival kísértik festőinket. A közönség zöme bosszankodva, vagy nevetve nézi az ilyen műveket, s támogatás híján nem tudja alkotójuk folytatni kísérleteit. Különösen vidéki viszonylatban alig jelentenek problémát. Az irányelvek magas követelményeket állítanak íróink, zenészeink, színészeink, de képzőművészeink, s a kultúra minden munkája elé. „A születő új kultúra, tartalmában szocialista, formájában nemzeti kultúra. Megőrzi és magában foglalja mindazt a haladó kulturális kincset, amelyet évszázadok fejlődése saját nemzeti alkotásokban és más nemzetektől átvett értékekben felhalmozott, és azok legjobb eredményeit is felhasználva, a szocialista eszmeiségtől áthatva, magasabb szinten valósítja meg a népiség, nemzeti jelleg és humanizmus szintézisét.” EHHEZ PEDIG sokat kell tanulnunk. Elsősorban az irányelveket kell szorgos tanulmány tárgyává tenni, különösen azoknak, akik elméletileg is foglalkoznak a képzőművészettel. Nem folytathatom végtelenségig a megszívlelendő részletek idézését, csak egyet írok még ide zárszanak s további serkentőnek is egyben: „Nincs szebb feladat, mint a nép szolgálata. Úgy gondoljuk, a magyar művészek túlnyomó többségének is ez az emberi-művészi hitvallása. És meggyőződésünk, hogy a dogmatikus torzításoktól és a revizionista kártevéstől megtisztuló művészeti élet lehetőséget ad olyan művek alkotására, melyek méltók szocializmust építő dolgozó népünk nagyszerű erőfeszítéseihez és eredményeihez.” Tóth Sándor A hét könyvújdonságai „Ezt láttam Londonban” címmel jelent meg Szergej Obrazcov, a világhírű bábművész útikönyve Angliáról, az angol emberekről. A „Magyar Századok” sorozat új kötete Pulszky Ferenc, Kossuth kortársának emlékirata, az „Életem és korom”. A „Világirodalom Klasszikusai” sorában jelent meg Jane Austen 18. századbeli angol írónő társadalmi regénye, a „Büszkeség és balítélet”. Az Európa újdonsága Solem Aléchem, a világhírű jiddis író „Tóbiás, a tejesember” című sajátos humorú elbeszéléskötete. Két kötetben látott napvilágot az Olcsó Könyvtárban Gorkij hatalmas regényalkotása, az „Artamanovok”. *$* ILLÉS BÉLA: Ég a Tisza Az 1919-es Tanácsköztársaság időszakáról szóló nagysikerű regény népszerű kiadás? -w- ww -w M WW -W- -ww -ww -ww ■ww- -w-w -w-v -ww 1958. november 18. Egy japán elbeszélésről Van egy sereg pozitív jelenség mai könyvkiadásunkban. Ezek közé tartozik az is, hogy az Európa Könyvkiadónál megjelent egy japán szocialista író elbeszélése: Takakura Terűtől a Disznó dala. Ez a lépés kettősen jelentős. Egyrészt azért, mert az elbeszélés a maga nemében egészen kiváló. Ezen túlmenően és talán még fontosabb az, hogy az utóbbi időben könyvkiadásunk helyes politikája következtében a magyar olvasóközönség látóköre egyre szélesedhetik, nemcsak a világirodalom égjük, vagy másik szárnyával, de annak egészével ismerkedik meg lassan. Kristályosan egyszerű ez az elbeszélés és mégis, vagy éppen ezáltal megrázó. És itt mindjárt vitába kell szállnom az Élet és Irodalom kritikusával, aki helyesen emeli ki a novella értékét, de mélyebb elemzése alól óvatosan félrelép azzal, hogy a mi számunkra nem érthető világképről ad az író számadást. Nem más ez tulajdonképpen, mint kényelmes megfogalmazása annak, hogy a feudalizmus egyik legelátkozottabb, legélesebben kizsákmányoló formájának elemzésébe belemélyedjünk. Mi adhatja a „világkép különösségét”? A mi társadalmi szokásainknak már furcsa az, hogy Tora-Szan felesége Maszudzin földesúrnak lánykorában úgy volt a szeretője, hogy azt természetesnek találta, és mikor nyilvános házba viszik, ott jobb a sorsa, úgy érzi. Furcsának tűnne az is, hogy meglátogatja őt férje a nyilvánosházban, és még mindig szereti, és furcsa talán, hogy asszonya még ezután is érez, szeret, mindennél jobban szereti Tora-Szant. Ha elemezzük a társadalmi viszonyokat, nincs ebben érthetetlen, tőlünk olyannyira távolálló, hogy azt csak „japánológusok” tudnák kielemezni. Ellentétben például az ugyancsak az Európa Könyvkiadónál 1858-ban megjelent Tibeti legendákkal és mesékkel, amelyek valóban egy zárt kultúra szimbolikus nyelvén szólanak, Takakura Teru iránytűje szocialista, és így rajza világos, egyértelmű, de korántsem differenciálatlan. A japán földbirtokrendszer még a mienkénél, a Horthy-féle feudálkapitalizmusnál is élesebben, durvábban kiélezettebb, az elnyomó tendencia még leplezetlenebb. Ehhez persze hosszú idő alatt hozzáhasonul az öntudatra nem ébredt, elnyomott agrárproletár is, és így már világosabb, hogy nem valami speciális japáni erkölcsi felfogásról van szó, hanem általános társadalmi erőviszonyokról. Takakura Teru által ábrázolt társadalom tehát érthető. Az író módszere leginkább Hemingway öreg halász meg a tenger c. elbeszélésére emlékeztet, szinte szándékosan leegyszerűsített irányvonalával, de nem polgári, hanem szocialista előjellel kevés ember lesz, akit nem fog gyűlöletre késztetni ez a könyv Maszudzsnnal, a japán földesúrral szemben, és kevés ember mondhatja csak azt, hogy nincs igaza Tora-Szannak, hogy új társadalomért küzd. Ezt a társadalmi harcot végtelen finomsággal megrajzolt szerelmi vonal finom fényekkel árnyalja, cizellálja és teszi felejthetetlenné. A haladó olvasó számára azért külön öröm még Takakura Teru felfedezése, mert rámutat a haladó japán erőkre. Japán az ihiperialisták számára a „forrongó Kínával” szemben mindig védőbástya akart lenni. Bomlik, erjed, feszül ez a „bástya” is. (Csíki/ PRÓBATEREMBŐL — 4 ELÉ Ente hat óra. Megélénkül a város. Az emberek a kirakatokat nézik, a csemegebolt és a cukrászdák ajtaja jóformán be sem csukódik. A világos ablakok mögött diákfejek hajolnak a könyv fölé. A mozik most kezdik a második előadást, a járdát elárasztja a tömeg. A színházkertben már csend van, csak egy-egy sétáló vár lába alatt surrog a kavics. Néhány perc múlva elcsendesedik a környék is, és néhány elkésett mozilátogató sietős lépése hallatszik. Ilyen egy őszi este a veszprémi színház körül. És milyen bent? — Egy, kettő, három, bal — a vezényszavakat az erősödő lábdobogás elnyomja, de a zongora pattogó hangjai így is kiszűrődnek az emeleti teremből. A látogató néhány percre megáll az ajtó előtt. Arra gondol, ha lenyomja a kilincset, elsötétített nézőtérre lép, a színpadon színes szoknyák forognak, a csizmák dobbanása alatt megremeg a padló, legördül a függöny, és felzúg a vast,pl. A függöny nem gördül le, csak az ajtó nyílik ki — és a sötét nézőtér helyett világos teremben találom magam. Középen öt fiatalember ropja a táncot, egymás vállát átfonva. Egyikük kilép közülük és bemutatkozik: Rónai Dezső, a táncegyüttes zakmai vezetője. A többi négy fáradhatatlanul táncol tovább. Lábuk alatt porzik a padló, homlokuk fényes. Fejüket felvetik, tenyerük tapsra csattan. Elöttünk mattas, sovány, fiatal férfi mutatja be a lépéseket diktálja a taktust. — Székelyhídi István a „kigyakorlás” vezető asszisztense és egyben legrégibb táncosunk — mondja Rónai Dezső. — Milyen tánccal készül most az együttes, és hol lépnek fel? — Nagyszabású, körülbelül kétórás műsorral készülünk. Ez a részlet Rábai Miklós „Első szerelem” című táncjátékából összeállított kompozíció: két leány tánc, egy verbunkos, egy csárdás és egy finálé. A táncosokon kívül szerepel még az énekkar, valamint szólistáink énekelnek és balladákat adunk elő. A zongoránál Róder Emilné, Margit néni ül. — Már öt éve kíséri az együttest a próbákon — mondja Rónai Dezső. Amilyen fáradhatatlanok a táncosok a próbákon, olyan gondban vannak a szerepléssel, toll felszerelésünk, az ellenforradalom alatt azonban nyoma veszett. Több mint 60 tagja van az együttesnek és csak mindössze 24 női és 28 férfiruhánk és csizmánk van. Pedig sokat szeretnénk szerepelni és már eddig is több fellépést le kellett mondanunk a hiányos felszerelés miatt. Könnyen meg lehetne oldani, csak egy kis összefogásra lenne szükség. A megyében van néhány üzem, ahol használat nélkül hányódnak a táncruhák, és csak ritkán, egy évben egyszer ha felveszik. Továbbá vannak olyan művelődési otthonok, ahol tánccsoport nincs, csak felszerelés. Ha az üzemi és falusi kultúrcsoportok közösen létrehoznának egy jelmeztárat, akkor könnyebb lenne a megoldás. Itt szakszerűen kezelnék és gondoznák a ruhákat, és bármely együttes bármikor használhatná. A táncegyüttes tagjai az iskolák, kultúrtermek dobogóin szeretnék bemutatni a vitnyédi várost, az üveges táncot, a palotást, a botost és a többit, s a fárasztó próbák után megszerezhetnék a közönség megbecsülését is . Hetenként négyszer tartunk próbát — mondja Rónai Dezső —, kétszer a felnőtteknek, kétszer a kisebbeknek. Közben a lányok is bekapcsolódnak a táncba. Mint vékony virágszálak a délceg fa mellett, kecsesen forognak a fiúk dereka körül. — A mai próbán nagyrészt diákok vannak, de az együttes összetétele meglehetősen sokrétű. Vannak munkások, pedagógusok, bolti kiszolgálók, ipari tanulók általános iskolások, középiskolások, egyetemisták. 4xe.vrfl' t ifkámt nézem. Haja kontyba tűzve, frissen perdül-fordul. — Hebe Ildikó, a lányok közül a legrégibb és legügyesebb táncos. Negyedik gimnazista, érettségi előtt áll. Jó táncosunk még Baricska József, Bencze János, Kopnyik Magda és a Káldi házaspárról sem szabad megfeledkeznünk. Van egy nagy reménységünk: az együttes legfiatalabb tagja, Vető József. Még csak VI. általánosba jár, a II. számú fiúiskola tanulója, de nagyon tehetséges táncos. Remeg a padló a dobbantások alatt, egy-egy kiáltást elnyom a zongora hangja. — Milyen az együttesben a közösségi szellem? — kérdezem. — Megváltozott a vezetés, változtak a csoport tagjai is és megváltozott az együttes szelleme. Nincsenek klikkek, a táncosok sem válogatósak. Megváltozott a fiúk és a lányok viszonya is: egyetlen céljuk, hogy minél tökéletesebben elsajátítsák a tanultakat, és ezért öszszefogva, közösen dolgoznak. . Nem sajnálják az időt és a fáradságot: a munka és a tanulás után pihenés helyett idejönnek. A látogató tehát arra gondol: ha lenyomja a kilincset, elsötétített nézőtérre lép, de csak a próbateremben találhatja a táncosokat, mert azok felszerelés híján nem tudnak színpadra lépni. Pedig megérdemelnék, hogy sikerük ne csak az újságíró elképzelése legyen — és ezt a kultúrcsoportok segítsége megvalósítaná. Matzko Erna»