Napló, 1962. január (Veszprém, 18. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-03 / 1. szám

3 Kollégiumban jártunk Hej, diákélet — kollégium! Fia­talság bűvös varázsa. Úgy elröp­pentél minden szépségeddel, mint illatok a tavaszi szellők szárnyán. Csak az emlék zsong itt belül a szívünk táján, és a régi képek ro­hannak meg bennünket, ha­­ diá­kok tolongását látjuk, vagy vidám kacagásukat halljuk. Lehet ám egy kollégium akármilyen új, vagy régi, egyforma érzést kelt minden öreg diákban. Egyformát és szívfájdítót. Mert mindegyik­ben, a legújabban is megvan az azonos. Megvan az ifjúság derűje, az egyetakarás a munkában, tré­fában egyaránt ilyenekre gondol az újságíró, amikor kollégiumról készül va­lamilyen írása. El is képzeli az ember a sorrendet, mikor, mi­után érdeklődik. Aztán az el­képzelés felborul, és a riport nem úgy kezdődik, ahogy elgondoltuk. Így jártunk most is. Messze voltunk még a kollé­giumtól, amikor váratlanul bele­botlottunk egy lánycsokorba. Méghozzá diák számára tilos he­lyen — szinte alig merem leírni­­— a Balaton eszpresszóban! Bi­zony, ott! A kis tapolcai eszpresz­­szó kedves, hangulatos sarkában egy óriási pálmafa árnyékában ott ült tíz diákleány — és most már ezt is eláruljuk — velük egy férfi! No, de félre a tréfával! Még azt elmondjuk, hogy bizony szi­­vet-lelket gyönyörködtető lát­vány volt a kedves leányok cso­portja, amint éppen arról számol­tak be Csöndőr elvtársnak — a gyakorlati munka elméleti része­ként — hogyan készül a vajkrém, a tejszínhab, meg a konyhában a sok finom falat. Igen, ez a tíz középiskolás lány a cukrászműhelyben és az ét­terem konyháján végzi az üze­mi gyakorlatot. Most, ebben a csendes sarokban pedig elméleti órát­ tartanak. Ilyenkor délelőtt még alig van vendég, nem zavarja őket semmi. Az oktató minden kérdésénél tíz fürge kar emelkedik a levegőbe, csillognak a szemek, röppen a válasz, dr. Kirchner Ödönné nagy örömére, aki néha derűs mosoly­­lyal kacsint át az asztalunkhoz. Amikor aztán az üzemi gyakor­lat véget ért,­ felkerekedtünk, irány a kollégium Már belép­tünk volna, amikor komoly, ha­tározott, de udvarias hang állít meg bennünket. — Kit tetszenek keresni? Miután kellőképpen megmagyaráztuk, szabad az út az igazgatói iroda felé. Most már elkezdődik a tervezett program. Tájékozódás Kirchner elv­társnőnél, egyszerre hat bá­jos diáklánnyal. A nevüket is eláruljuk: Radványi Katalin, Molnár Zsuzsa, Kozma Zsuzsa, Sövény Teréz, Mátra­völ­gyi Ibolya, Pető Teréz. Egyelőre csak velük kötünk ismeretséget Észre sem vettük, csak amikor az órára pillantottunk, hogy el­röppent a délutáni pihenőre szánt idő. De mikor annyi minden sor­ra került! Csak néhány szót a beszélgetésből: Irodalom, tanul­mányi dolgok, a kollégium belső élete, az igazgató néni „szigorú­sága”, a divat és fel tudná felso­rolni, mi minden került még te­rítékre. Különben is, a beszélge­tés nagyon bizalmas jellegű volt, így a világért sem árulunk­­ el belőle má­st, esetleg még annyit, hogy a kislányok közül mindenki szereti az irodalmat, kinek-kinek megvan a maga kedves költője és verse is. Radványi Katalinnak például legkedvesebb verse Rad­nóti írásai közül, a „Nem tudha­tom” című, amit el is mondott. Még valamit. Igaz, nem elég alaposan, de megvitattuk így szű­­kebb körben „A tizenegyedik pa­­rancsolat”-ot is. És ez már nem titok, sőt, vastag betűkkel írom le, néhány felnőttnek is becsüle­tére válnék az a hozzáértés, tisztánlátás, ahogy ezek a kislá­nyok értik és értékelik ennek a nagyszerű színdarabnak a monda­nivalóját. (Még a tanácselnök és a pedagógus szerepén sem akad­tak meg.) A beszélgetés után végigjártuk a kedves kis kollégium minden zugát, pincétől a padlásig. Tiszta­ság, rend mindenütt. És erről ju­tott eszembe, h­a tanulószobában akadtunk rá egy rendkívül izgal­mas „titokra”. Ez a titok egy moz­galmas estéhez fűződik. Kapos­vári Mária faliújság cikkéből is­mertük meg a történetet. (Erről még az igazgatónő sem tudott, mi lepleztük le). „Vidám események­ről is írok, például a november 29-i András estéről. A kerekek készítése, papucsrakás, párnafor­­gatás, sok nevetésre adott alkal­mat.” Eddig az idézet. A többit az olvasóink is kitalálják.­­Mi­csoda régi, kedves diákem­lékek! De megvannak töretlenül, legfel­jebb annyiban különböznek az ötven év előtti dolgoktól, hogy akkor az András esti eseménye­ket szendén piruló lányok művel­ték lélegzetvisszafojtva, most pe­dig kacagó, huncut gyerekek vi­dám serege játszadozott a régi babona romjain, minden megillető­­döttség nélkül. Este pedig ízletes vacsora után, a napos jelentése, majd pattogó induló csendült, s a barátságos ebédlőben előadást hallgattunk.­­ Aztán a tanulók pihenni tértek. Mi pedig azzal a kívánsággal bú­csúztunk Kirchner elvtársnőtől és Kiss Annától, Koncz Ilonától — a két kedves nevelőtanártól —, hogy kísérje a munkájukat sok eredmény, és a diákok szeretete úgy, mint eddig. Gy. A. A mutatós, új veszprémi tűzoltó lakta­nyában megszokott életét éli körülöttünk az alosztály. A tűzoltók tanulnak, gya­korlatoznak és állnak a vártán, hogy bármely pillanatban harcba kezdhesse­nek a „vörös kakassal.” Sok vihart lá­tott öreg rókák és fiatal kezdők végzik mindennapi teendőiket. Mert a tűzoltó­nak akkor is van munkája, ha nincsen tűz. Ezt tévesztik el páran az újoncok közül, és ezért csomagolnak néhány nap elteltével. De, aki állja az első néhány hónapot, az már meg is marad, mert a munka megbecsült, szép és hasznos. Szomorú rekordok Tisztek között ülünk Délczeg Béla őr­nagy, az alosztályparancsnok irodájá­ban. Itt van Szabó Gyula százados, Drez­el­ik Sándor hadnagy,­­ Gubicza József hadnagy. Valamennyien avatott meste­rei már a tűzvédelemnek. A most lezá­rult esztendő tanulságairól érdeklődünk. — Szomorú esztendőnk volt az 1961-es — hangzik a válasz. — A nyárvégi, ősz­­eleji nagy aszály megdöntött minden re­kordot. Legalább tíz esztendeje nem volt ilyen esztendő. A tüzek száma és az oko­zott kár is több mint háromszorosa az 19­10-asnak, az előző évekéinek. Csak a veszprémi alosztálynak 400 kivonulása volt ebben az esztendőben. A nagy aszály idején tűz tüzet követett, akadt olyan nap, amikor nyolcszor-tízszer kellett ki­vonulni. A nyilvántartáshoz a bőséges terjedelemben számolt iktatókönyvünk egyszerűen kevésnek bizonyult.­­ Volt úgy, hogy tüzet jelentettek, de nem volt bent egyetlen fecskendő, egyet­len tűzoltó sem, valamennyien dolgoz­tunk. Viszont egyszer futáson voltunk, tüzet oltottunk éppen, amikor nagy füs­töt láttunk az állomás mögött. Átrohan­tunk oda, kiderült, hogy egy nagy osz­­tag ég Vöröscsillag-pusztán. Folytattuk a munkát anélkül, hogy abbahagytuk volna. Veszprémben megesett, hogy — férfiember nem lévén — a laktanyában lakó aszonyok szereltek fel úgy ahogy egy tartalék fecskendőt, hogy a közben előkerülő férfiak kivonulhassanak. A pétiek szeptemberben huszonnégy napig egyfolytában voltak szolgálatban. Tűzvihar — Néhány érdekesebb esetet elevenít­sünk fel! — kérjük. — Az én legmelegebb napom — mond­ja Drozdik Sándor hadnagy — Nemes- Hiiatoson volt, amikor a termelőszövet­kezet gabonatáblája égett. 150 holdat ve­szélyeztetett a tűz. Kivonultunk, felsze­reltük a fecskendőket, de a lángok olyan viharosan közeledtek, hogy egyszerűen menekülnünk kellett előlük, csak odébb vehettük fel a küzdelmet, ami egyébként sikerült, mert 120 hold termését meg­mentettük. A helyzet megértéséhez Délczeg Béla őrnagy szolgál szakmai magyarázattal: — A laikusok nem is tudják, mi az a tűzvihar, pedig van ilyen. A tűz fölött felmelegszik a levegő és felfelé áramlik. Ez akár száz kilométeres sebességű he­lyi vihart is elő tud idézni. Megtörtént már, hogy ez a tűzvihar égő boglyát ka­pott fel és két-háromszáz méterrel odébb dobta le, persze ott is tüzet okozva. A lángok fogságában Szabó Gyula századosnak ilyen él­mény jut eszébe: — Vilmapusztán egy fiatal fenyvesben küzdöttünk az erdőtűz ellen. Nagyon ne­héz volt a helyzet, az utak alig járhatók, gépkocsink akadozva mozgott és ráadá­sul a vizet három kilométerről kellett hordani. Már úgy éreztük, egyenesben vagyunk, amikor­­megtréfált bennünket a tűzvihar. Átdobta fejünk felett a tü­zet, az erdő mögöttünk is lángra­ lob­bant. Más menekülés nem volt, ellentü­­zeket gyújtottunk, így akadályoztuk meg a lángok terjedését. Bizony nagyon meg kellett kapaszkodni, hogy megfogjuk a veszedelmet. A tűzoltók között egyébként az a mon­dás kapott lábra ebben­­az időben, hogy: „Ha a megyében elhatározza valaki, hogy rágyújt,­ a Bakony már lángokban áll.” Rengeteg volt az erdőtűz és ez nemegyszer turista produkciókat követelt a tűzoltóktól. Egyszer például éjszaka sziklákat kellett mászni, hogy feladatu­kat megoldhassák. Egy tiszt még a gu­­micsizmáját is lehetette, hogy feljuthas­son a sziklára, azóta is „mezítlábas tűz­oltónak” nevezik. A helytállásnak, szép tetteknek se szeri, se száma. Az emlékezetes csopaki erdőtűz alkalmával például szolgálatté­telre jelentkezett Németh Gábor őrmes­ter, Csőgör József szakaszvezető, Szilbek László tizedes. Szabadságon, vagy beteg­­állományban voltak, de látták a füstöt, úgy érezték, cselekedniük kell. Vigyázat, robban! Persze, produkált az év másféle nehéz helyzeteket is. Az AKÖV veszprémi ja­vító telepén például hegesztés közben a gázpalack ledobta a csövet, a kifújó gáz meggyulladt. A helyszínre érkezett tűz­oltók tudták, hogy ha a palack felmeleg­szik az aceton „beindul” és a környéket egy ötmázsás repülőbomba erejének megfelelő robbanás pusztítja el. Ha vi­szont hirtelen hűtik le a palackot, ennek következtében áll elő a robbanás. Ráadá­sul kiolvadt az ugyancsak ott levő oxi­génpalack szelepe, a kiáramló oxigén ve­szedelmesen élesztette a tüzet. Minden­kit elküldtek a környékről, Dejcs János tizedes azonban biztos kézzel fogta a su­gárcsövet. A feladat sikerült és ez volt egyben Dejcs János tűzkeresztsége is. Gondatlanság 1 — Mi okozza általában a tüzeket? — érdeklődünk.­­ — A statisztika szomorú adatokról árulkodik e tekintetben is. Munkánkban általános gyakorlat, hogy a tüzek hat­van százalékát gyermekjáték, harminc százalékát egyéb gondatlanság okozza , és csak tíz százalék az, ahol nem hibáztat­hatunk senkit. Hogy mást ne mondjunk: a vilmapusztai erdőtüzet, amikor a lán­gok fogságába kerültünk, ugyanannak a traktornak a kipufogója okozta, mint a nemesvámosi gabonatüzet, ahol mene­külnünk kellett. Persze, meglehetősen nehéz tökéletes szikrafogót készíteni a traktorokra. Találkozunk azonban a gondatlanságnak megdöbbentő, szinte ordító példáival is.­­ Vigántpetenden, a József Attila ut­cában például egy egyéni paraszt most a nagy hidegben elhatározta, hogy fűti az istállót, nehogy megfázzon a kisborjú. Bevitt egy közönséges katlant, füstcsövet dugott keresztül a bedeszkázott ablakon és az ablak elé halmozott trágyán. Ez a csodálatos „tűzbiztonsági felszerelés” már a második napon felgyújtotta az istállót. A cső körül ugyanis a kiszáradt trágya meggyulladt, a tűz átterjedt a deszka­ablakra, onnan a deszka mennyezetre, a padláson felhalmozott papírszáraz szé­nába. Szerencse, hogy a környékbeliek éberek voltak. Egyébként talán ebből is olyan fél utcát elpusztító tűzvész kelet­kezett volna, mint annak idején Jásdon egy öregember gondatlanságából. A tu­lajdonos, az egyéni paraszt ugyanis reg­gel megrakta a tüzet, és mint aki dolgát jól végezte, elutazott Kapolcsra. A szikra és a láng . Egyébként a gondatlanság ilyen ki­rívó­ példáival ma már ritkán találko­zunk. Most járják be például a tűzoltók másodszor a lakóházakat, hogy ellenőriz­zék a tűzvédelmet, felvilágosítást nyújt­­sanak a lakóknak. Elmondhatjuk, hogy általában szívesen fogadják őket, taná­csaikat megszívlelik. Nem ritka olyan példa sem, mint, a zalavári, ahol a ter­melőszövetkezet kirándulni vitte a helyi önkéntes tűzoltókat, hogy ezzel is ked­vet csináljon nekik fontos munkájukhoz. Nem mondhatjuk azonban, hogy min­den rendben van. A közelmúltban például egymásután hét tűz keletkezett a bala­toni nádasokban. Mindig azt a magya­rázatot kaptuk, hogy a tüzet a szomszé­dos vasúti sínen elhaladó mozdonyból kipattanó szikra okozta. Valami azonban érthetetlen. Hosszú ideje száraz már a nád, de a mozdonyok egyetlen tüzet sem okoztak. Amikor elkezdődött a nád ara­tása — a dolgozók ügye szeretnek me­legedni, meg cigarettázni is — egyszerre hét tüzet okozott a „kipattanó szikra.” A hármas ünnepnapon, amikor szünetelt az aratás, megint nem okozott egyet sem. * Befejeztük a hosszúra nyúlt beszélge­tést. Búcsúzásul még egy kis „gyakorlati bemutató” következik: próbariadó. Felberreg a riasztó csengő. A garázs mennyezetén négyszögletű nyílások van­nak, ezek közepén fényesre csiszolódott rudak nyúlnak le az emeletről a földszin­tig. Egy pillanat múlva már egymásután csúsznak le a tűzoltók a rudakon, óramű pontossággal foglalják el helyüket. Fel­bőgnek a tűzoltó autók motorjai, kinyíl­nak a garázs utcára nyíló ajtajai. Har­minc másodperc telt el, a készültség teljes. Jöhet jó idő, rossz idő, aszály, csikorgó fagy, hétköznap, karácsony, vagy Szil­veszter, a tűzoltók mindig készen állnak, hogy mentsék embertársaik életét, va­gyonát !­­­­ Egldezki Bél* Tüzes beszélgetés — meleg esztendő után NAPLÓ 1962. január 1. Néhány szó fiatal műszakiakhoz LEGSZÍVESEBBEN kü­lön-kü­ön keresném fel azok­at a fiatal műszakiakat, akik azon a szép október eleji vasárnap délelőttön összegyűltek a Várpalotai Szénbányászati Tröszt klubhelyiségében, de képtelenség lenne, hisz többen voltak, mint ötvenenen. Ezért engedjék meg, hogy papírra vessem, amit mondani szeretnék. Emlékezned, hogy ezen az októberi megbeszélésen milyen lel­kes volt a hangulat? Kasza Zoltán elvtárs, a tröszt műszaki osz­tályvezetője, milyen sok gondot tárt önök elé? É­s milyen figye­lemmel, milyen érdeklődéssel, tettvággyal hallgatták, s válaszkép­pen már ott sok életrevaló ötletet, javaslatot elmondtak. Jutott volna valakinek is eszébe akkor, hogy a következő lépés majd nagyon nehezen következik? Ugye, hogy nem! De sajnos így lett. A MEGVÁLASZTOTT 7 tagú vezetőség a tröszt főmérnökével közösen összeállította azokat a témákat, amelyek megoldásában az Önök segítségére, munkájára számítanak, s hívták újból a fiatal műszakiakat, hogy közösen beszéljék meg a tennivalókat, hogy mindenki ki­válassza az érdeklődésének, szakképzettségének, szak­tudásának legjobban megfelelő témát. — Az ötvenből csak öten vagy hatan jöttek el. Miért várták a többit, a nagy többséget hiába? Nehéz erre választ adni, tudom. Nem értem­ rá — mondanák, s mondhatnák is páran, mert biztos akadt Önök között nem is egy, akinek ha­laszthatatlan elintézni, valója volt. Sok bajunk—gondunk volt az utóbbi napokban az üzemben — érvelhetnének megint mások de ugyancsak kevesen, é s ezt el is lehet fogadni, de a többség sajnos nem valószínű, hogy megfelelő indokot tudna felhozni a távolmaradására. Azt tartják: miért menjek? Elvégzem a munká­mat becsülettel, a fizetésemért megdolgozom, a szabadidőmből ál­dozzak fel? Miért? Valóban, miért? Hálából? Azért, mert a mi államunknak kö­szönhetik, hogy mérnökök, technikusok lehettek, hogy nyitva állt Önök előtt a középiskola, az egyetem kapuja, hogy nem is egy Önök közül is ösztöndíjasként tanulhatott? Vagy azért, hogy fia­talon jó állást, tisztességes, biztos kenyeret nyújt ez a rendszer, hogy keresik a mérnököt, a technikust az üzemek, hogy az állás­­talanságért, a diplomás hómunkásokat csak legfeljebb az idősebb kollegák elbeszéléseiből ismerik? Nem, még csak azt sem monda­nám, hogy ezért. Nem arról van szó, hogy hálából vállaljanak „pluszt", hogy hálából adjanak többet tudásukból a közösségnek, mint amennyi a munkaköri kötelességük. Azt mondanám, mindezt inkább saját érdekükben tegyék. Ahogy végig nézegettem a meg­adott témákat, úgy láttam, közülük nem egy alkalmas arra, hogy egy egy területen tovább képezzék magukat. Igen. A huszonhét téma közül nem egy olyan, amelynek kidolgozásához elengedhetet­len, hogy kutassanak, keressenek a hazai és külföldi szakirodalom­ban, műszaki k­önyvek­et, folyóiratokat tanulmányozzanak. Erre pedig — higgyék el — nagy szüksége van mindenkinek. A TECHNIKA fejlődése, a második ötéves tervben megsza­bott műszaki fejlesztési feladatok megoldása — az élet kívánja meg ezt Önök­től, saját érdekükben, azért, , hogy meg tudjanak birkózni az egyre nagyobb mérnöki, technikusi feladatokkal. Mike Ti­born­é

Next