Napló, 1962. január (Veszprém, 18. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-03 / 1. szám
3 Kollégiumban jártunk Hej, diákélet — kollégium! Fiatalság bűvös varázsa. Úgy elröppentél minden szépségeddel, mint illatok a tavaszi szellők szárnyán. Csak az emlék zsong itt belül a szívünk táján, és a régi képek rohannak meg bennünket, ha diákok tolongását látjuk, vagy vidám kacagásukat halljuk. Lehet ám egy kollégium akármilyen új, vagy régi, egyforma érzést kelt minden öreg diákban. Egyformát és szívfájdítót. Mert mindegyikben, a legújabban is megvan az azonos. Megvan az ifjúság derűje, az egyetakarás a munkában, tréfában egyaránt ilyenekre gondol az újságíró, amikor kollégiumról készül valamilyen írása. El is képzeli az ember a sorrendet, mikor, miután érdeklődik. Aztán az elképzelés felborul, és a riport nem úgy kezdődik, ahogy elgondoltuk. Így jártunk most is. Messze voltunk még a kollégiumtól, amikor váratlanul belebotlottunk egy lánycsokorba. Méghozzá diák számára tilos helyen — szinte alig merem leírni— a Balaton eszpresszóban! Bizony, ott! A kis tapolcai eszpreszszó kedves, hangulatos sarkában egy óriási pálmafa árnyékában ott ült tíz diákleány — és most már ezt is eláruljuk — velük egy férfi! No, de félre a tréfával! Még azt elmondjuk, hogy bizony szivet-lelket gyönyörködtető látvány volt a kedves leányok csoportja, amint éppen arról számoltak be Csöndőr elvtársnak — a gyakorlati munka elméleti részeként — hogyan készül a vajkrém, a tejszínhab, meg a konyhában a sok finom falat. Igen, ez a tíz középiskolás lány a cukrászműhelyben és az étterem konyháján végzi az üzemi gyakorlatot. Most, ebben a csendes sarokban pedig elméleti órát tartanak. Ilyenkor délelőtt még alig van vendég, nem zavarja őket semmi. Az oktató minden kérdésénél tíz fürge kar emelkedik a levegőbe, csillognak a szemek, röppen a válasz, dr. Kirchner Ödönné nagy örömére, aki néha derűs mosolylyal kacsint át az asztalunkhoz. Amikor aztán az üzemi gyakorlat véget ért, felkerekedtünk, irány a kollégium Már beléptünk volna, amikor komoly, határozott, de udvarias hang állít meg bennünket. — Kit tetszenek keresni? Miután kellőképpen megmagyaráztuk, szabad az út az igazgatói iroda felé. Most már elkezdődik a tervezett program. Tájékozódás Kirchner elvtársnőnél, egyszerre hat bájos diáklánnyal. A nevüket is eláruljuk: Radványi Katalin, Molnár Zsuzsa, Kozma Zsuzsa, Sövény Teréz, Mátravölgyi Ibolya, Pető Teréz. Egyelőre csak velük kötünk ismeretséget Észre sem vettük, csak amikor az órára pillantottunk, hogy elröppent a délutáni pihenőre szánt idő. De mikor annyi minden sorra került! Csak néhány szót a beszélgetésből: Irodalom, tanulmányi dolgok, a kollégium belső élete, az igazgató néni „szigorúsága”, a divat és fel tudná felsorolni, mi minden került még terítékre. Különben is, a beszélgetés nagyon bizalmas jellegű volt, így a világért sem árulunk el belőle mást, esetleg még annyit, hogy a kislányok közül mindenki szereti az irodalmat, kinek-kinek megvan a maga kedves költője és verse is. Radványi Katalinnak például legkedvesebb verse Radnóti írásai közül, a „Nem tudhatom” című, amit el is mondott. Még valamit. Igaz, nem elég alaposan, de megvitattuk így szűkebb körben „A tizenegyedik parancsolat”-ot is. És ez már nem titok, sőt, vastag betűkkel írom le, néhány felnőttnek is becsületére válnék az a hozzáértés, tisztánlátás, ahogy ezek a kislányok értik és értékelik ennek a nagyszerű színdarabnak a mondanivalóját. (Még a tanácselnök és a pedagógus szerepén sem akadtak meg.) A beszélgetés után végigjártuk a kedves kis kollégium minden zugát, pincétől a padlásig. Tisztaság, rend mindenütt. És erről jutott eszembe, ha tanulószobában akadtunk rá egy rendkívül izgalmas „titokra”. Ez a titok egy mozgalmas estéhez fűződik. Kaposvári Mária faliújság cikkéből ismertük meg a történetet. (Erről még az igazgatónő sem tudott, mi lepleztük le). „Vidám eseményekről is írok, például a november 29-i András estéről. A kerekek készítése, papucsrakás, párnaforgatás, sok nevetésre adott alkalmat.” Eddig az idézet. A többit az olvasóink is kitalálják.Micsoda régi, kedves diákemlékek! De megvannak töretlenül, legfeljebb annyiban különböznek az ötven év előtti dolgoktól, hogy akkor az András esti eseményeket szendén piruló lányok művelték lélegzetvisszafojtva, most pedig kacagó, huncut gyerekek vidám serege játszadozott a régi babona romjain, minden megilletődöttség nélkül. Este pedig ízletes vacsora után, a napos jelentése, majd pattogó induló csendült, s a barátságos ebédlőben előadást hallgattunk. Aztán a tanulók pihenni tértek. Mi pedig azzal a kívánsággal búcsúztunk Kirchner elvtársnőtől és Kiss Annától, Koncz Ilonától — a két kedves nevelőtanártól —, hogy kísérje a munkájukat sok eredmény, és a diákok szeretete úgy, mint eddig. Gy. A. A mutatós, új veszprémi tűzoltó laktanyában megszokott életét éli körülöttünk az alosztály. A tűzoltók tanulnak, gyakorlatoznak és állnak a vártán, hogy bármely pillanatban harcba kezdhessenek a „vörös kakassal.” Sok vihart látott öreg rókák és fiatal kezdők végzik mindennapi teendőiket. Mert a tűzoltónak akkor is van munkája, ha nincsen tűz. Ezt tévesztik el páran az újoncok közül, és ezért csomagolnak néhány nap elteltével. De, aki állja az első néhány hónapot, az már meg is marad, mert a munka megbecsült, szép és hasznos. Szomorú rekordok Tisztek között ülünk Délczeg Béla őrnagy, az alosztályparancsnok irodájában. Itt van Szabó Gyula százados, Drezelik Sándor hadnagy, Gubicza József hadnagy. Valamennyien avatott mesterei már a tűzvédelemnek. A most lezárult esztendő tanulságairól érdeklődünk. — Szomorú esztendőnk volt az 1961-es — hangzik a válasz. — A nyárvégi, őszeleji nagy aszály megdöntött minden rekordot. Legalább tíz esztendeje nem volt ilyen esztendő. A tüzek száma és az okozott kár is több mint háromszorosa az 1910-asnak, az előző évekéinek. Csak a veszprémi alosztálynak 400 kivonulása volt ebben az esztendőben. A nagy aszály idején tűz tüzet követett, akadt olyan nap, amikor nyolcszor-tízszer kellett kivonulni. A nyilvántartáshoz a bőséges terjedelemben számolt iktatókönyvünk egyszerűen kevésnek bizonyult. Volt úgy, hogy tüzet jelentettek, de nem volt bent egyetlen fecskendő, egyetlen tűzoltó sem, valamennyien dolgoztunk. Viszont egyszer futáson voltunk, tüzet oltottunk éppen, amikor nagy füstöt láttunk az állomás mögött. Átrohantunk oda, kiderült, hogy egy nagy osztag ég Vöröscsillag-pusztán. Folytattuk a munkát anélkül, hogy abbahagytuk volna. Veszprémben megesett, hogy — férfiember nem lévén — a laktanyában lakó aszonyok szereltek fel úgy ahogy egy tartalék fecskendőt, hogy a közben előkerülő férfiak kivonulhassanak. A pétiek szeptemberben huszonnégy napig egyfolytában voltak szolgálatban. Tűzvihar — Néhány érdekesebb esetet elevenítsünk fel! — kérjük. — Az én legmelegebb napom — mondja Drozdik Sándor hadnagy — Nemes- Hiiatoson volt, amikor a termelőszövetkezet gabonatáblája égett. 150 holdat veszélyeztetett a tűz. Kivonultunk, felszereltük a fecskendőket, de a lángok olyan viharosan közeledtek, hogy egyszerűen menekülnünk kellett előlük, csak odébb vehettük fel a küzdelmet, ami egyébként sikerült, mert 120 hold termését megmentettük. A helyzet megértéséhez Délczeg Béla őrnagy szolgál szakmai magyarázattal: — A laikusok nem is tudják, mi az a tűzvihar, pedig van ilyen. A tűz fölött felmelegszik a levegő és felfelé áramlik. Ez akár száz kilométeres sebességű helyi vihart is elő tud idézni. Megtörtént már, hogy ez a tűzvihar égő boglyát kapott fel és két-háromszáz méterrel odébb dobta le, persze ott is tüzet okozva. A lángok fogságában Szabó Gyula századosnak ilyen élmény jut eszébe: — Vilmapusztán egy fiatal fenyvesben küzdöttünk az erdőtűz ellen. Nagyon nehéz volt a helyzet, az utak alig járhatók, gépkocsink akadozva mozgott és ráadásul a vizet három kilométerről kellett hordani. Már úgy éreztük, egyenesben vagyunk, amikormegtréfált bennünket a tűzvihar. Átdobta fejünk felett a tüzet, az erdő mögöttünk is lángra lobbant. Más menekülés nem volt, ellentüzeket gyújtottunk, így akadályoztuk meg a lángok terjedését. Bizony nagyon meg kellett kapaszkodni, hogy megfogjuk a veszedelmet. A tűzoltók között egyébként az a mondás kapott lábra ebbenaz időben, hogy: „Ha a megyében elhatározza valaki, hogy rágyújt, a Bakony már lángokban áll.” Rengeteg volt az erdőtűz és ez nemegyszer turista produkciókat követelt a tűzoltóktól. Egyszer például éjszaka sziklákat kellett mászni, hogy feladatukat megoldhassák. Egy tiszt még a gumicsizmáját is lehetette, hogy feljuthasson a sziklára, azóta is „mezítlábas tűzoltónak” nevezik. A helytállásnak, szép tetteknek se szeri, se száma. Az emlékezetes csopaki erdőtűz alkalmával például szolgálattételre jelentkezett Németh Gábor őrmester, Csőgör József szakaszvezető, Szilbek László tizedes. Szabadságon, vagy betegállományban voltak, de látták a füstöt, úgy érezték, cselekedniük kell. Vigyázat, robban! Persze, produkált az év másféle nehéz helyzeteket is. Az AKÖV veszprémi javító telepén például hegesztés közben a gázpalack ledobta a csövet, a kifújó gáz meggyulladt. A helyszínre érkezett tűzoltók tudták, hogy ha a palack felmelegszik az aceton „beindul” és a környéket egy ötmázsás repülőbomba erejének megfelelő robbanás pusztítja el. Ha viszont hirtelen hűtik le a palackot, ennek következtében áll elő a robbanás. Ráadásul kiolvadt az ugyancsak ott levő oxigénpalack szelepe, a kiáramló oxigén veszedelmesen élesztette a tüzet. Mindenkit elküldtek a környékről, Dejcs János tizedes azonban biztos kézzel fogta a sugárcsövet. A feladat sikerült és ez volt egyben Dejcs János tűzkeresztsége is. Gondatlanság 1 — Mi okozza általában a tüzeket? — érdeklődünk. — A statisztika szomorú adatokról árulkodik e tekintetben is. Munkánkban általános gyakorlat, hogy a tüzek hatvan százalékát gyermekjáték, harminc százalékát egyéb gondatlanság okozza , és csak tíz százalék az, ahol nem hibáztathatunk senkit. Hogy mást ne mondjunk: a vilmapusztai erdőtüzet, amikor a lángok fogságába kerültünk, ugyanannak a traktornak a kipufogója okozta, mint a nemesvámosi gabonatüzet, ahol menekülnünk kellett. Persze, meglehetősen nehéz tökéletes szikrafogót készíteni a traktorokra. Találkozunk azonban a gondatlanságnak megdöbbentő, szinte ordító példáival is. Vigántpetenden, a József Attila utcában például egy egyéni paraszt most a nagy hidegben elhatározta, hogy fűti az istállót, nehogy megfázzon a kisborjú. Bevitt egy közönséges katlant, füstcsövet dugott keresztül a bedeszkázott ablakon és az ablak elé halmozott trágyán. Ez a csodálatos „tűzbiztonsági felszerelés” már a második napon felgyújtotta az istállót. A cső körül ugyanis a kiszáradt trágya meggyulladt, a tűz átterjedt a deszkaablakra, onnan a deszka mennyezetre, a padláson felhalmozott papírszáraz szénába. Szerencse, hogy a környékbeliek éberek voltak. Egyébként talán ebből is olyan fél utcát elpusztító tűzvész keletkezett volna, mint annak idején Jásdon egy öregember gondatlanságából. A tulajdonos, az egyéni paraszt ugyanis reggel megrakta a tüzet, és mint aki dolgát jól végezte, elutazott Kapolcsra. A szikra és a láng . Egyébként a gondatlanság ilyen kirívó példáival ma már ritkán találkozunk. Most járják be például a tűzoltók másodszor a lakóházakat, hogy ellenőrizzék a tűzvédelmet, felvilágosítást nyújtsanak a lakóknak. Elmondhatjuk, hogy általában szívesen fogadják őket, tanácsaikat megszívlelik. Nem ritka olyan példa sem, mint, a zalavári, ahol a termelőszövetkezet kirándulni vitte a helyi önkéntes tűzoltókat, hogy ezzel is kedvet csináljon nekik fontos munkájukhoz. Nem mondhatjuk azonban, hogy minden rendben van. A közelmúltban például egymásután hét tűz keletkezett a balatoni nádasokban. Mindig azt a magyarázatot kaptuk, hogy a tüzet a szomszédos vasúti sínen elhaladó mozdonyból kipattanó szikra okozta. Valami azonban érthetetlen. Hosszú ideje száraz már a nád, de a mozdonyok egyetlen tüzet sem okoztak. Amikor elkezdődött a nád aratása — a dolgozók ügye szeretnek melegedni, meg cigarettázni is — egyszerre hét tüzet okozott a „kipattanó szikra.” A hármas ünnepnapon, amikor szünetelt az aratás, megint nem okozott egyet sem. * Befejeztük a hosszúra nyúlt beszélgetést. Búcsúzásul még egy kis „gyakorlati bemutató” következik: próbariadó. Felberreg a riasztó csengő. A garázs mennyezetén négyszögletű nyílások vannak, ezek közepén fényesre csiszolódott rudak nyúlnak le az emeletről a földszintig. Egy pillanat múlva már egymásután csúsznak le a tűzoltók a rudakon, óramű pontossággal foglalják el helyüket. Felbőgnek a tűzoltó autók motorjai, kinyílnak a garázs utcára nyíló ajtajai. Harminc másodperc telt el, a készültség teljes. Jöhet jó idő, rossz idő, aszály, csikorgó fagy, hétköznap, karácsony, vagy Szilveszter, a tűzoltók mindig készen állnak, hogy mentsék embertársaik életét, vagyonát ! Egldezki Bél* Tüzes beszélgetés — meleg esztendő után NAPLÓ 1962. január 1. Néhány szó fiatal műszakiakhoz LEGSZÍVESEBBEN külön-küön keresném fel azokat a fiatal műszakiakat, akik azon a szép október eleji vasárnap délelőttön összegyűltek a Várpalotai Szénbányászati Tröszt klubhelyiségében, de képtelenség lenne, hisz többen voltak, mint ötvenenen. Ezért engedjék meg, hogy papírra vessem, amit mondani szeretnék. Emlékezned, hogy ezen az októberi megbeszélésen milyen lelkes volt a hangulat? Kasza Zoltán elvtárs, a tröszt műszaki osztályvezetője, milyen sok gondot tárt önök elé? És milyen figyelemmel, milyen érdeklődéssel, tettvággyal hallgatták, s válaszképpen már ott sok életrevaló ötletet, javaslatot elmondtak. Jutott volna valakinek is eszébe akkor, hogy a következő lépés majd nagyon nehezen következik? Ugye, hogy nem! De sajnos így lett. A MEGVÁLASZTOTT 7 tagú vezetőség a tröszt főmérnökével közösen összeállította azokat a témákat, amelyek megoldásában az Önök segítségére, munkájára számítanak, s hívták újból a fiatal műszakiakat, hogy közösen beszéljék meg a tennivalókat, hogy mindenki kiválassza az érdeklődésének, szakképzettségének, szaktudásának legjobban megfelelő témát. — Az ötvenből csak öten vagy hatan jöttek el. Miért várták a többit, a nagy többséget hiába? Nehéz erre választ adni, tudom. Nem értem rá — mondanák, s mondhatnák is páran, mert biztos akadt Önök között nem is egy, akinek halaszthatatlan elintézni, valója volt. Sok bajunk—gondunk volt az utóbbi napokban az üzemben — érvelhetnének megint mások de ugyancsak kevesen, é s ezt el is lehet fogadni, de a többség sajnos nem valószínű, hogy megfelelő indokot tudna felhozni a távolmaradására. Azt tartják: miért menjek? Elvégzem a munkámat becsülettel, a fizetésemért megdolgozom, a szabadidőmből áldozzak fel? Miért? Valóban, miért? Hálából? Azért, mert a mi államunknak köszönhetik, hogy mérnökök, technikusok lehettek, hogy nyitva állt Önök előtt a középiskola, az egyetem kapuja, hogy nem is egy Önök közül is ösztöndíjasként tanulhatott? Vagy azért, hogy fiatalon jó állást, tisztességes, biztos kenyeret nyújt ez a rendszer, hogy keresik a mérnököt, a technikust az üzemek, hogy az állástalanságért, a diplomás hómunkásokat csak legfeljebb az idősebb kollegák elbeszéléseiből ismerik? Nem, még csak azt sem mondanám, hogy ezért. Nem arról van szó, hogy hálából vállaljanak „pluszt", hogy hálából adjanak többet tudásukból a közösségnek, mint amennyi a munkaköri kötelességük. Azt mondanám, mindezt inkább saját érdekükben tegyék. Ahogy végig nézegettem a megadott témákat, úgy láttam, közülük nem egy alkalmas arra, hogy egy egy területen tovább képezzék magukat. Igen. A huszonhét téma közül nem egy olyan, amelynek kidolgozásához elengedhetetlen, hogy kutassanak, keressenek a hazai és külföldi szakirodalomban, műszaki könyveket, folyóiratokat tanulmányozzanak. Erre pedig — higgyék el — nagy szüksége van mindenkinek. A TECHNIKA fejlődése, a második ötéves tervben megszabott műszaki fejlesztési feladatok megoldása — az élet kívánja meg ezt Önöktől, saját érdekükben, azért, , hogy meg tudjanak birkózni az egyre nagyobb mérnöki, technikusi feladatokkal. Mike Tiborné