Napló, 1963. szeptember (Veszprém, 19. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-01 / 204. szám

IMI -etrtandel . „Szűrnivizsgálston“ a vegyiü­zemi berendezések Radioaktív izotópokkal derítik fel a rozsdagócot A vegyiüzemek berendezéseit általában idő előtt tönkreteszi a rozsda, mert a termelt kémiai anyagok jórésze serkenti a korró­ziós folyamat kialakulását. A rozsdaréteg el­vékonyítja a ké­szülékek fémfalazatát, „kimarja” a csővezetékeket, s ezért, — biz­tonsági okokból, — rendszeres el­lenőrzéseket tartanak a mérnö­kök. Ilyenkor mintát vesznek a készülék anyagából, — kivágnak egy-egy darabot a falazatból és a csövekből, — megállapítják, mennyit vékonyodott a fémszer­kezet, majd befoltozzák a minta­lemez helyén keletkezett lyukat. A veszprémi Nehézvegyipari Kutató Intézet korróziós osztá­lyának mérnökei dr. Bácskai Gyula kandidátus irányításával olyan módszert dolgoztak ki, amely lehetővé teszi, hogy a szak­emberek „átlássanak” a féme­­­ken és a szerkezetek elroncsolása nélkül állapíthassák meg a rozs­­dásodás mértékét. A kutatók által szerkesztett új műszer a radioak­tív izotópok segítségével műkö­dik: a készülékben elhelyezett cobalt 60-as izotóp sugárzása át­hatol a fémszerkezeten, s ahol nagyobb sugármennyiség jut át, ott nyilván a rozsda miatt elvé­konyodott a fémanyag, szüksé­gessé vált kicserélése. Rendkívül hamar felderíthetik így a rozs­dagócokat. Talán perpetuum mobile? Két napja kelepel már egy DT—413-as a káva­gyár mögött. Este is, reggel is tőle visszhangzik a táj. Hát ez még „enni” sem kér, talán perpetuum mobile — örökjáró? — Majd vasárnap délután meg­állunk! — szól az ember a bot­kormányok mögül. — Akkor lesz „felront”, ha biztosítottnak látom a tervet. — A jövő szerdára, szóval egy hét múlva végezni akarok ezzel a 118 holdas táblával. Nem is akár­hogyan, hanem 26—32 centi mé­lyen szántam. Meg lehet mérni is. — Egyedül? — Nem, segédvezetőm is van, most ment be vacsorázni. — A gép, az bírja? — Hogyne. Jó masinák ezek. Pedig ez öreg masina már A té­len selejtezni akarják. Sajná­lom. — Mióta traktoros? — Tizenkét éve. Igaz, közben próbáltam máshol is. A vasútnál is, gyárban is. Ott is jól keres­tem, de a szívem visszahúzott ide. — Családja? — Két fiam van. A nagyobb már 17 éves. Most szabadult. Asz­talos. Motort akar, de még nem kaphat jogosítványt. — Különben kapna-e? — Már meg is van. Egy új 250-es és egy 125-ös is van a háznál. De a nagyobbra fáj a fo­ga. — Megkapja? — Talán. De akkor magamnak kocsit veszek. — Mennyit keres? — Háromezer körül az éves át­lagom. — Háza? — Van. Most költök rá vagy tíz­ezret. Pucoltatom. — Rádió? — Az is van. Gramafon is. — Eszerint különösebb terve már nem is lehet? — Van bizony! Most kezdem a hetediket, de a nyolcadikat is akarom. Az általánost. Jutalom­képpen Lipcsében jártam a nyá­ron. Sok mindent láttam. És azt a következtetést vontam le: ta­nulni kell! — Ehhez már csak egészség kell? — Az van. Az SZTK megbuk­na, ha mindenki annyit forgolód­na ott, mint én. Mióta gépen ülök csak egy két napot hiányoztam. Megfáztam. Ez is régen volt. Többször a gépre sandít, úgy érzem „mehetnékje van”. Elkö­szönök. — Ha ír rólam — szól vissza — azt is írja meg, hogy jó főnö­keim vannak. A világon mindent megteszek nekik. Ha itt végzek, megyek segíteni a tsz-nek. Mint a tavasszal. És Csorvási Lajos kuplungra lép, gázt ad. Felbőg a motor és az eke belehasít a föld testébe H. I. AZ ÖRVÉNYESI PETŐFI TSZ-BEN az öreg szőlőket a sűrű sorok miatt kézzel kapálják. A tavaszi 7 holdas új telepítést már gépi művelésre megfelelően ültették, s így több mint kétharmad ré­szére csökkent a kapálási idő. Örvényesi László traktoros az új RS—09-es traktorával könnyedén végzi a gyomtalanítást. Egy segédmunkás leleplezi magát­­. Nálunk csak papíron van! — Fogja ezt a vésőt — szólt a brigádvezető másnap — s men­jen fel az állásra. „Rabitz” füg­gönynek kell lyukat vésni. Nagy üggyel-bajjal felkapasz­kodtam. Túlságos biztonságban nem éreztem magam. Ha leesem — jutott eszembe —, engem ter­hel a felelősség, hiszen nem vet­tem részt baleset oktatáson. Per­sze, hogy is vehettem volna részt, ha senki sem szólt. A művezető is egyből munkába állított. Pedig a baleset oktatást minden mun­kahelyen kötelesek megtartani az új dolgozónak. A „rabitz” függönyt a beépí­tett szekrény fölé teszik, majd bevakolják. Hosszadalmas, apró­lékos munka. Három nap két kő­műves, két segédmunkás dolgo­zott rajta. Sokkal olcsóbb lett volna, ha a szekrényt a mennye­zetig építik be, arról nem is be­szélve, hogy a három nap alatt, a két kőműves más munkát tu­dott volna végezni. S ez nem meg­vetendő, különösen akkor, ha ennyire le vannak maradva az építkezéssel. S ez az egész „szekrényügy” arra hívja fel a figyelmet, hogy jó van a tervszerűséggel is. A kőművesek tervrajzaiban nem szerepelt a „rabitz” függöny, te­hát később csatolták. Az építés­­vezetőség szerint viszont, a rész­letrajzban szerepelt. Akkor azon­ban látni kellett volna, hogy ez a munka nem gazdaságos, és tár­gyalni kellett volna a beruházók­kal. Persze ez némi fáradsággal jár. Megfigyeltem azt is, hogy hány­szor térnek vissza ugyanarra a munkaterületre, hányszor vésik ugyanazt a falat a kőművesek, villanyszerelők, radiátorszerelők, vízvezetékszerelők. Megfelelő munkaszervezéssel feltétlen el le­hetne érni, hogy ne kelljen több­ször ugyanarra a területre visz­­szatérni. — Tóni, menjen be abba a te­rembe — szólt Sanyi bácsi, az egyik kőműves, akit kiszolgál­tam. Talál a radiátor mögött egy zsák gipszet, hozza ide, és öntsön belőle a malterba. — Dugja vissza a radiátor mö­gé — szólt rám a brigádvezető —, de úgy, hogy a művezető ne vegye észre. — Gipszes malterral könnyebb dolgozni — világosított fel se­gédmunkás társam. Csakhogy a művezető ezt nem engedi, mert­hogy ez anyagpazarlás. A kőművesek szerint viszont, akik már több évtizedet eltöltöt­­tek a munkában, az volna a pa­zarlás, ha nem használnának gip­szet a „rabitz” föggönyhöz. Az állandó lepotyogó malter több kárt jelent, mint amennyi gipszet felhasználnak. Csakhogy a mű­vezető nem hallgat rájuk. Pedig mennyire hasznos volna, és mennyivel gyorsabban építkezné­nek, ha tervezőink, techniku­saink, művezetőink időnként az öreg szakmunkásokat is meghall­gatnák. — S honnét veszik a gipszet? — Hát van a raktárban. S úgy látszik ezen az építkezé­sen ami van, azt fel lehet hasz­nálni, vagy el lehet vinni. Így gondolkodhatott a 75-02-es teher­kocsi vezetője is — ő „furikázik” az építkezések között —, aki mi­után úgy hitte, hogy senki sem látja, jó pár szál deszkát rakott fel kocsijára, s azzal kiviharzott az építkezésről. Bizonyára kel­lett a házkerítéshez. A lányok meglehetősen szabad­­szájúak. Volt közöttük olyan is, aki úgy káromkodott, hogy sok férfi is belepirult. . . Kikerül a kézből a ceruza, toll, s helyette lapátot, csákányt, köte­let markol a tenyér. Más munkát keresett — más név alatt — az újságíró, hogy közelebbről, job­ban megismerje az embereket. — Miért nem nevelik meg őket — kérdeztem. — Hiszen a maguk brigádja szocialista bri­gád? — Csak voltunk — felelte a brigádvezető. — Nem érünk mi rá moziba járni, meg könyveket olvasni. Munka, munka. Tavaly ugyan tettünk felajánlásokat, de még annak sem volt meg a kiér­tékelése. Az idén pedig már nem vállaltunk semmit. Nincs értel­me. Vagyis csak papírforma az egész. A vezetők sem igen törőd­nek vele. ■ Ezek után persze nem lehet csodálkozni, ha azt hiszik, a szo­cialista brigádmozgalom csupán közös mozi, meg közös könyv­ol­vasás. A szakszervezetnek lenne dolga megmagyarázni, hogy töb­bek között ezeknek a lányoknak a megnevelése is a szocialista brigád munkájához tartozik. Bár a Kiss Kálmán brigád a várpa­lotai építésvezetőség legjobb bri­gádja, de ha megértetnék velük a mozgalom lényegét, bizonyára a gimnázium is előbb elkészült volna. (Follttatjuk) A bányában már évek óta nem dolgoznak nők. A külszínen azon­ban sok olyan munka van, amit el tudnak látni. Sramek István­ná az S. N­. bányánál már 1958 óta dolgozik, mint külszíni gép­kezelő. Munkáját már többszöri pénzjutalom is dicsér­. (Fotó: Bertalant­ és Szabol) Németh János vájár a Jókai bá­nyánál elővároson dolgozik. Ter­vét rendszeresen túlteljesíti. *A­ftó Fekete keresztek Feketédnek a kepék a vidi határban. Aratás óta eső veri, szél cibálja az érett gabona­kereszteket. A kepék megnyomódtak, ösz­­szezsugorodtak. Lassan benö­vi őket a nyurgaló másodve­tés. Szépséghibája ez a nagy­­alásonyi termelőszövetkezet­nek. Kocsiról akarták csépel­ni a gabonát, ahelyett, hogy osztagolták volna, így balsze­rencsére mindig közbejött va­lami: legtöbbször az eső. Jó lenne mielőbb intézked­ni. Addig, amíg a fekete ke­resztből, fekete leves nem vá­lik m azs. Bányásznap, 1963. Műszakváltás Padragon. 3

Next