Napló, 1975. december (Veszprém, 31. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-25 / 302. szám
Révész Tibor: Csokonai karácsonya 1799 telén zivataros és hideg volt a december. Elgémberedve tipegett-topogott Sárközy Somogy megyei viceispán uram, mikor nagyokat nyögve leszállt kocsijáról és rázta le décbundájáról a frissen lehullott szikrázó havat. — Levél-féle érkezett, amott van, m! — jelentette a patvarista, illő tisztelettel, amikor a kancellária ajtaján belépett a principális úr. Vastag, diósgyőri papírosra volt írva a levél, melyben pártfogoltja, Csokonai Vitéz Mihály csurgói professzor úr tudomásul adja, hogy megelégelte a kondíciót és elbúcsúzik a gimnázium termeitől. Szó ami szó, az igazság az volt, hogy inkább a professzor urat nézték ki följebbvalói, amiért, hogy: „discipulusaival cimboráskodott, komédiákat írva, azokat velük együtt jádzotta, azon fellyül ivásra, korhelykodásra, és mindennemű rossz erkölcsökre szoktatta”. A Tempefői jámbor szerzője ott tartott újból, ahol volt, mikor a négy világtáj felé bolyongva széles e hazában, eképp figyelmeztetett: Az is bolond, aki poéta lesz nagy Magyarországon. A dermesztő decemberi éjszakai szél lebegtette a hideg ellen vajmi kevés védelmet nyújtó kéket-ját, vékony bakancsában érezte a porhanyós havat. Oly frissen kapkodta pipaszárú lábait, mintha kontratáncot akarna járni. Karácsony este volt, mire Keszthelyre érkezett, ahol a kántáló gyerekek teli tüdőből fújták. Krisztus urunk áldott születésén ... Csakhamar a sovány, éhes, kopott poéta elé tárultak a Festetich-kastély kivilágított ablakai. Megállt a nagy palota kapuja előtt, s elgondolkodott: — Nemcsak poéta vagyok, hanem a csurgói gimnázium elcsapott professzora is. No és ezt a fejedelmi állást Sárközy viceispán uram éppen Festetich gróf segítségével eszközölte ki a számomra. — Audacos fortuna juvat — nyilatkoztatta ki hangosan, mintegy buzdításul. Hisz’ nem ismeri a gróf, csak megszánja egy éjszakára, aztán akad ott benn valamiféle harapnivaló is. Benn, a kastélyban hordták föl a karácsonyesti vacsorát. Óriási tálakban párolgott a borleves meg a mákos bűbájka. Az asztal végén foglalt helyet ősi szokás szerint Festetich György, mellette a háziasszony, no meg a tengernyi rokon- és vendégsereg. Belép a hajdú, s kissé zavartan jelenti: valamiféle ütött-kopott garabonciás diák-forma ember érkezett. Festetich behozatta a diák urat, aki nem valami palotához illő öltözékben köszöntötte a jelenlévőket. Etették, itatták a diákot, aki rövidesen átmelegedett, s kezdte magát egyre jobban érezni. A társaság ekkor Festetich intésére asztalt bontott, s az étkező terem megtelt vidámsággal. Éjfélkor pedig, mikor megszólalt a zenekar, táncra perdült, a fiatal Sa. A háziúr egyik atyafia, Festetich János, aki a többi vendéggel ellentétben, magyar ruhába volt öltözve, a világszép Gaál Franciskával nemzeti táncot mutatott be. A vidámság, a tánc olyan hatást gyakorolt a jelenlévőkre, hogy az öregek sírva tapsolták és ölelgették a táncost. A deák eközben félrevonult, s valamit körmölgetett egy sárga színű gyűrött papírra. Mikor elkészült az írással, engedelmet kért, hogy a táncos párt dicsőítő rigmusát felolvashassa. Mikor azt megkapta, rákezdte: Azt mondják, nem való a tánc a magyarnak. — Nem, ha neki cipellőt, félnadrágot szabnak... Egyre jobban tetszett a vers, melynek fordulatai meglepők voltak. S mikor a deák odaért, hogy: Csak az igaz magyar tánc, a szent Dávid tánc ... miközben a táncos párra mutatott, a házigazda elkiáltotta magát: — Fékem adta, hiszen kend Csokonai Vitéz Mihály, az én csurgói professzorom, így nem ír ma senki sem... Csokonai illően meghajtotta magát a házigazda előtt, elismerve ezzel a személyét igazoló kijelentést. A poéta eme emlékezetes karácsony estétől sokáig emlegette Festetich mecénási segítségét, még akkor is, mikor somogyi időzésekor megírta Dorottya című eposzát, mely talán sohasem született volna meg ha 1799 karácsony estéjén nem fogadják be a fáradt, kopott költőt. BABITS MIHÁLY: Téli dal Esik a hó, a dal ma megered - esik a hó , a kályha szíve halkan dobbanó a dal ma szép lesz, mély lesz és enyém szimbólumokkal teljes költemény Mondom nektek, hogy bányászok vagyunk mondom bizony, bár elfog gyakran a mélységiszony s mint aki szédül tornyok ormain, émelygünk ormos akna kormain. A bánya mély, az akna piszkos ám a bánya mély, az akna piszkos, mint a szenvedély; forró sötétben fénylő kincseket keresünk míg valami eltemet. S talán a viz temet bennünket el, talán a víz, talán a tűz, talán a viheder, talán a föld, a kő; talán a jég, talán a forró, fojtó bányalég Nős férfié, egyforma köntösünk nős férfié, mi nem kérdezzük, hogy melyik kié, meleg űrben mezíten dolgozunk s tán drágakő lesz, amit felhozunk, Tán drágakő lesz, amit felhozunk ■ tán drágakő, tán gyémánt, koronába vihető, tán áldott szén, tán átkozott arany: mi dolgozunk tovább, vigasztalan! Móricz Zsigmondi Karácsonyi ajándék A polgármester gondterhelten bandukolt hazafelé. A kis város sötét volt. Kétablakos, kis házak egymás felé guggolva nézték az utcát. Hó szállingózott és a megfagyott sarat fehér kis sapkákkal díszítgette. A háztetők görbe cserepeivel is eljátszogatott és mindenikbe beleültetett egy-egy kis hóvirágot. A polgármester összevonta a szemöldökét. Szigorúan nézte a városát. Most, hogy végre egy kicsit szépült a hóesésben, meg merte vallani magának, hogy csúnya kis város ez. Csúnya, kis, alföldi város. Lapos és szürke, unalmas és kedvetlen város. Itt az emberek nagyon nem szeretik egymást. A polgármester már számos kísérletet tett, hogy ennek a kis városnak a lakosait megismertesse egymással. Ha megismerik egymást, meg is szeretik. Ő egyenként szerette őket, hiszen az ő városa, és ambíciója volt, hogy szeresse a városát. De hiába hirdetett irodalmi esték sorozatot. Az első estére még csak eljöttek, de unatkoztak. A gimnáziumi tanárok komoly s humoros előadást tartottak, diákok szavaltak, szép, karcsú leányok énekeltek, egy szőkére festett hajú aszszony zongorázott, Chopint. És a város lakói, ezek a tiszt-viselők és iparosok és kereskedők rosszkedvet ültek egymás mellett. Mindenki azt számította, hogy mi jogon ül az első sorban, aki az első sorban ül, s a második sorban, aki a másodikba jutott, s hogy ő mért ül a hetedik sorban, vagy a tizenhetedikben. Ebben a városban mindenki az első sorban akart ülni. És egész este alatt suttogtak az asszonyok a férjeik fülébe, s mind azt suttogta, hogy X-né hogy előre tolakodott: ő nem teszi ki ilyen inzultusnak magát többet... A második estén már csak azok jelentek meg, akik az első sorokban ültek, de ezek, ahogy hátrapillantottak, látták, hogy a terem üres, megfáztak és elkedvetlenedtek. Mit ér az első sor, ha nincs ötödik és tizedik és tizenhetedik. Karácsony másodnapjára volt kitűzve a harmadik irodalmi est. A polgármester azonban nagyon félt. Már érezte, hogy erre senki sem fog eljönni. Már kapott is lemondásokat. A gyógyszerész azt mondta: nincs értelme ezeknek az irodalmi estéknek. Az ember elővesz egy jó könyvet és sokkal különbet olvas, mint amit a gimnáziumi tanárok mesélnek nekik... De a polgármester tudta, hogy sohasem vesz elő semmiféle könyvet, se jót, se rosszat, csak ott ül a patikában és várja, hogy valaki bejön hozzá egy kis diskurzusra, és egy pohár finom pálinkára. Most, hogy a hó esni kezdett, eszébe jutottak a gyönyörű otthoni téli éccakák. Otthon felséges hegyek vannak, azok már október végén megrakodnak hófehér hóval és hajnalban, az alkonyatban csillognak és ragyognak és hideg van, és a hidegben csillognak és ragyognak az arcok és a szemek. Mintha a hó fénye szikrázna a tekintetben, s elhatározta, hogy mégis megtartja a harmadik estét, de gondoskodni fog valami olyan attrakcióról, hogy a város lakói mégis eljöjjenek. Éppen a püspöki palota mellett fordult be a Piac felé. A püspöki palota úgy volt építve, mint egy igazi úri kastély. Egy kis hercegi kastély. Barokk palota volt, duplatetős, nagy ablakos. Körül láncos oszlopok vették körbe s a láncokat tömör, kis, hósapkás kőgolyóbisok tartották. Meg fogja hívni a püspököt az estére. Ha ez sikerül, akkor azonnal ki lehet adni a jelszót, hogy a püspök is megjelenik az estélyen. A közösségre ennek ellenállhatatlan hatása lesz. De hogy hívja meg a püspököt, aki nem érintkezett a várossal. Élt magánosan a nagy palotában, amelynek hullott lassan a vakolata. Már az is nagy dolog volt, ha a püspök egyszer-egyszer végigsétált a városon. Olyankor az ablakokban kinéztek az asszonyok, és az utcán megállottak a férfiak, a patika ajtajában kicsodálkoztak a notabilitások, s mindannyian megbeszélték, hogy a száraz, csöndes püspök, lassú léptekkel egyedül, vagy néha a koadjutorral kettesben sétál a főutcán. Mikor hazament a polgármester, azt mondta a feleségének : — Fiam, nagy tervem van, mondd meg, hogy lehet végrehajtani? Elmondta a tervét a feleségének, aki előkelő családból való s nagyon finom asszony volt. — Édes fiam — mondta az asszony —, a gondolat nagyon szép. És nagyon könnyen meg lehet a püspököt nyerni... Itt a szent karácsony. Ilyenkor karácsonyfát szoktak állítani a szegények számára a püspöki palota előcsarnokában ... De hallottam, hogy a püspök kiadta a rendeletet, hogy a jövőben a karácsonyfára nem akasztanak selyempapírba csomagolt cukrot, mert a püspök igen takarékos... Csinálunk tehát jó nagy csomó cukrot a karácsonyfára és azt felviszed ajándékul, és akkor a püspök meg fogja hallgatni a tervedet és el fog jönni az estélyedre.. . A polgármester megörült, s bár neki is rosszul ment, majdnem olyan rosszul, mint a püspöknek, mégis hozzájárult a felesége tervéhez. Másnap reggel azonnal hozzáfogtak a cukorkészítéshez. A polgármester felesége és három lánya saját kezűleg készítették a tömérdek selyemcukrot és maguk csomagolták a saját kezűleg nyírt selyempapírba és egyóriási dobozt töltöttek meg az édességgel. A polgármester boldog volt, most végre eljött a pillanat, mikor az ő önfeláldozó jóakarata meghozza a maga gyümölcsét. Nagy reménységében el is árulta egyik-másik barátjának, hogy minden reménye megvan rá, hogy a püspök megjelenik az irodalmi estélyen. Mint a tűz futott végig a hír a városon, általános izgalmat okozott és az első három sor jegyei rögtön el is fogytak előjegyzésben. A polgármester kihallgatást kért a püspöktől, amit meg is kapott. Szalonkabátját vette fel, s nagy, fekete, kissé kopott prémű bundájában ment fel a püspöki palotába. Mikor a püspök elé járult, az kézcsókra adta az ujjait. A polgármester megcsókolta a püspök gyűrűjét, aztán letette a püspök lába elé a nagy csomagot, amit a város kék egyenruhás hajdúja hozott fel s előadta a dolgot. A püspök jóváhagyóan mosolygott, s kegyesen így szólott: — Polgármester úr, mindez nagyon szép... Krisztus urunk azonban azt mondta: „ha pedig a te istenedet imádni akarod, zárdd be a te ajtódat és magánosan imádd az urat”. Én tehát a karácsony szent ünnepén nem kívánom a profán emberi szemeknek kitenni személyemet, hanem áldásomat adom mindarra a szép és nemes dologra, amit a polgármester úr itt előadott... Ezzel belenyúlt egy kicsiny papírskatulyába, ami ott volt a keze ügyében s kivett abból egy kicsi, kis szentképet, olyan filléres kis színes nyomatkát, amit osztogatni szoktak azegyházatyák a gyerekeknek, s egyet a polgármesternek nyújtott. — A mi urunknak, istenünknek nevében — mondta. A polgármester átvette a szentképecskét s elsápadt. A püspök újra a dobozába nyúlt, s még egy képet vett ki. — Ezt pedig a kedves feleségének küldöm, az én szerelmes leányomnak— mondta a püspök, s átadta a második képet is. — A mi urunknak, istenünknek nevében, ámen. Mivel a polgármester erre sem mozdult meg, harmadszor is belenyúlt a dobozba: — És ezt a polgármester úr leányának küldöm, a mi urunknak, istenünknek nevében, ámen. Erre a polgármester szerette volna azt mondani, hogy neki három leánya van, de nem szólt, átvette ezt is és megcsókolta előbb a szent kezet, aztán a püspök gyűrűjét s eltávozott. Mikor kint találta magát az utcán, a püspöki palota előtt, keresztet vetett, s mély sóhajjal nézett az égre. (1933) 12 — NAPLÓ — 1975. december 25. csütörtök KÖNYVESPOLC Harminc év magyar irodalma Felszabadulásunk 30. évfordulóját a magyar könyvkiadás jelentős művek megjelentetésével ünnepelte. Az antológiák, történelmi és irodalmi kiadványok sokaságából jelen alkalommal egy nagy jelentőségű könyvsorozatra szeretnénk a figyelmet ráirányítani. A Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó közös vállalkozása keretében a felszabadulás óta eltelt 30 év szépirodalmának legjelentősebb alkotásai kerülnek újra kiadásra Illés Endre és Kardos György gondozásában. A 100 kötetre tervezett sorozat első tíz-tizenkét kötete már el is jutott az olvasók kezébe. A művek többsége — főleg olvasmányi alapon — már régi ismerősünk, de olyanok is akadnak közöttük, amelyekkel a televízió jóvoltából színházi közvetítések, vagy filmalkotások formájában ismerkedtünk meg. Együttvéve az 5—6 évre tervezett 100 kötetes sorozat értékes része lehet minden magyar ember könyvtárának. A megjelent kötetek közül több is foglalkozik a felszabadulással kapcsolatos eseményekkel. Ma már történelem az, ami Darvas József Város az ingoványon, Karinthy Ferenc Budapesti tavasz, Illés Béla Honfoglalás című műve megírásakor a jelen, a kézzelfogható valóság volt. Nem mindenki előtt ismert azonban, hogy a felszabadulásnak milyen sok krónikása volt. Erről győz meg bennünket a sorozat első két kötete: Magyar írók tanúságtétele (1944—45) és A hajnal színei (Magyar költők tanúságtétele.) Az első kötet négy prózaíró munkáját hozza 1944— 45-ből. Közülük legismertebb a már előbb említett Darvas mű: Város az ingoványon. Írója még „pincében, pislogó gyertyafény mellett kezdte róni a sorokat”. Előszavában azt írja könyvéről: „Ez nem regény, nem riport, nem napló, nem is történelmi dokumentum”. Ez volt az első könyv, amely a felszabadulás utáni könyvnapon megjelent az ellenforradalmi rendszer bírálataként, s a jövő reményét élesztve az emberekben. A kötetben megjelent Déry Tibor Alvilági játékok és Kassák Lajos Kis könyv haldoklásunk emlékére című műve, amelyek a háború utolsó hónapjainak eseményeit keltették életre. Nagy Lajos Pincenaplója a legnehezebb időkről, a pincében töltött hetekről szól naplószerűen, az óvóhelyek hangulatát idézve. Nem sorolhatjuk fel még név szerint sem azt a 48 költőt, akik A hajnal színe című kötet bizonysága szerint kifejezték a háború és fasizmus iránti gyűlöletüket, és a jövő szép hajnalának felvirradásán munkálkodtak. Radnóti Miklós Hetedik eclogájától Kassák Lajos ódájáig ível a költemények sora. A felszabadulás történelmi jelentőségét azonban — bármily értékesek is a fentebb ismertetett tanúságtételek — néhány nagyobb terjedelmű regény mutatta be igazán. A falu, a parasztság felszabadulásának költői szépségű történetét Szabó Pál írta meg Az Isten malmai című regényében. Karinthy Ferenc Budapesti tavaszának cselekménye 1944 karácsonyán, a főváros körülzárásával indul, és Pintér Zoltánnak, a fiatal tudósjelöltnek tétovázásával, útkeresésével folytatódik, majd a szerelemben és az önként vállalt harcban való magára találásában teljesedik ki. Illés Béla Honfoglalás című trilógiába beolvasztotta korábbi művei egyes mozanatait, s a szovjet hadsereg hőstetteit és a főváros felszabadítását ábrázolja az első magyar kormány megalakulásáig a szabad hazában. A felszabadulás történelmi jelentősége mellett az eddig megjelent kötetek fő mondanivalója a kommunista helytállás: hűség a párthoz, hűség a néphez. Első helyre kívánkozik ezek közül a művek közül Gyurkó László: Lenin, Október című könyve. A proletárforradalom vezérének, minden kommunista példaképének történelemformáló személyiségét, az embert és a forradalmat idézte fel az író könyvében a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50 éves évfordulója alkalmából, 1967-ben. A kommunista helytállás a témája Mesterházi Lajos: Férfikor című regényének is, amelynek dramatizált változatát a Csokonai Színház előadásából ismerjük. Egy forradalmár életútját, 50 év eseményeit íveli át a regény cselekménye. A megpróbáltatások hosszú során keresztül való helytállást példázza a közelmúltban elhunyt Lengyel József életművéből készült válogatás. Elejétől végig. A kötet címe az író életútjának jelképe: ő maga is az emberi helytállás hőse volt egész életében. A Visegrádi utca című történelmi riportázs az egyik legjelentősebb könyv a magyar forradalmi munkásmozgalom reális megismerése szempontjából. Csak azt írta le benne, amit maga látott, átélt és a mozgalom szempontjából fontosnak tartott. Sánta Ferenc két kisregénye is a néphez való hűség kérdését állítja középpontba. A filmre is sikerrel feldolgozott Húsz óra cselekményében húsz év történetét sűrítette bele. Az áruló négy főszereplőjén keresztül azt bizonyítja, hogy az igazság annak az oldalán van, aki őszintén a népet szolgálja. A kötet terjedelme egyébként megengedte volna, hogy Sánta novellatermésének legjavából is kerüljön bele egynéhány. A magyar novellaírás legjobb hagyományait folytatja Illés Endre kötete, örvények között. Személyes és családi élményeit dolgozta fel írásai egy részében, amelyek között vannak Mikszáthra emlékeztető hangvételek (Skarlát, Kettős kör), de olyanok is, amelyek előremutatnak a modern novella irányában (A látogatás, Ostya nélkül). Jellemző novellaművészetére az európai kultúra jelenléte és hatása (Olasz képeskönyv, Francia képeskönyv.) A felszabadulás utáni drámairodalmat Illyés Gyula négy drámája képviseli ez idő szerint a sorozatban, nagyon színvonalasan. A Fáklyaláng Kossuth Lajosa a bukás fölé magasodó forradalmi hűséget jelképezi. A Kegyenc nem átköltése Teleki László múlt századi drámájának, hanem új mű, amelyben az író a személyi kultusz embertelenségével és önkényességével számolt le. A Tiszták az albigensek, egy elpusztult nép drámája, amely századokkal megelőzte korát. A Testvérek a legnagyobb paraszti forradalom hevét tápláló testvéri szeretet erejét mutatja meg. Ebből a vázlatos ismertetésből is kitűnik, hogy a 30 év nem csupán egy a sok könyvsorozat közül, hanem felidézése a korunknak, a XX. század nagy történelemformáló eseményeinek, s benne népünk, a magunk életének. Úgy is mondhatnánk, hogy korunk enciklopédiája ez a nagy vállalkozás, amelynek következő köteteit fokozott érdeklődéssel várjuk. Kovács Antal