Napló, 1980. augusztus (Veszprém, 36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-27 / 200. szám
Fafaragó kiállítása Várpalotán Várpalotán, az Inotai Alumíniumkohó kultúrházában rendezték meg Kálmán Gyula fafaragónak, a népművészet mesterének a kiállítását. Kálmán Gyula ősei sok generáción át fával foglalkoztak, bognárok voltak. Ő is kitanulta a bognár mesterséget. A fafaragással nagyon fiatalon kezdett el foglalkozni, első jelentős sikereit 1932-ben, 19 évesen érte el. Ekkor egy faragott butykosát Rio de Janeiróban rendezett kiállításon nagydíjjal tüntették ki. Csaknem 200 léle formát dolgozott ki azóta az apró tárgyaktól a bútorfaragásig. Olyan egyéni stílust alakított ki, amellyel sok hazai és nemzetközi sikert ért el. 1954-ben megkapta a Népi Iparművész címet, 1966-ban a népművészet mestere lett, 1970-ben pedig Velinszky-díjjal tüntették ki. Kálmán Gyula ma is aktívan dolgozik. Ennek szép bizonyítéka az inotai kiállítás, melyből néhány darabot bemutatunk olvasóinknak. Borbás János képriportja Kiépült a körzeti orvosi, bővült a bölcsődei hálózat „Leltárba vették” az ország egészségügyi intézményeit A tanyáktól a nagyvárosi kerületekig, az ország egész területét átfogóan kialakították már a körzeti orvosi hálózatot, amely az egészségügyi ellátás egyik pillére; egy általános körzeti orvosnak átlagosan 2500 lakost kell ellátnia. Az Egészségügyi Minisztérium egészségpolitikai és szervezési szakembereinek ez az egyik leglényegesebb megállapítása abban az összefoglaló statisztikai jelentésben, amely nemrégiben készült el az 1979-es esztendő egészségügyi helyzetének értékeléseként. Az alapellátásban tevékenykednek a körzeti gyermekorvosok, az üzemorvosok és a körüli fogorvosok is. Városaink ujána kiépülőben van a körzeti gyermekorvosi hálózat, s egyes hb^yobb községekben is megjelent ez a szolgáltatás, amely a gyermeklakosságnak már 53 százalékára terjed ki. Az üzemorvosi ellátás napi óraszáma 5 százalékkal növekedett tavaly. A kisebb településeken egyre több helyen van általános körzeti-üzemi alapellátás. Jelenleg 678 helyen működik fogorvosi szolgálat, feladata a falusi lakosság fogászati ellátása. A városokban a rendelőintézetek egyik részeként tevékenykedik a fogászat. Egy fogorvosra országos átlagban 4300 lakos jut. A járóbeteg-ellátásban komplex, magas színvonalú munkát az alapellátás a rendelőintézetekkel együtt tud nyújtani. A rendelőintézeti hálózat teljesítőképessége egyes területeken és gyógyászati szakmákban meghaladja a szükségleteket; évente mintegy 50 millió esetben foglalkoznak betegekkel. A rendelőintézetek sokszor a betegek kezelését végzik konzílium helyett. Minden tízezer lakosra naponta 36,4 rendelőintézeti szakorvosi óra jut. Egyre terjed a gondozás, s néhány szakellátási területen — tüdő-, bőrnemi, onkológia, ideg-elme, trachoma — ez már alapvető módszer. A járóbeteg-ellátásban egyre több szűrővizsgálatot végeznek. Az ágyak száma az elmúlt évben lassabban emelkedett, mint a kórházban ellátott betegeké, ami az egy betegre jutó ápolási idő csökkenését idézte elő, és a szakmák egy részében fokozott ágykihasználást eredményezett, noha az egyes szakmákban alacsony. Az egy kórházi betegre jutó átlagos ápolási nap az 1978. évi 14,6 napról 14,2-re csökkent, az ágykihasználás összességében viszont az előző évivel azonos, 86,5 százalékos volt. A kórházak nem tudják várakozás nélkül felvenni a betegeket. 10 000 lakosra 88,3 ágy jutott 1979. végén. Az egészségügyi intézmények tavalyi „minősítő leltára” szerint az épületállomány 75 százaléka régi. A felújítási program üteme az elképzelnél lassúbb, ezért igyekeznek hatékonyabban üzemeltetni a hálózatot. A gyógyszertárakban egy év alatt 5,7 százalékkal növekedett a forgalom. Az elmúlt években megszokott folyamatos ellátásban némi fennakadás volt, a helyzeten az ésszerű felhasználást segítő inézkedésekkel sikerült némiképp javítani. Az 1979-re tervezett bölcsődeihely-fejlesztésből 2969 valósult meg. A száz bölcsődés korú gyermekre jutó helyek száma az 1978. évi 11,2-ről 12,4-re nőtt. A szociális otthoni helyek száma 32 319 volt. Folytatódott a szociális otthonok szakosítása. Az öregek ellátását mind több napközi otthon segíti: ezekben 22 862 rászorulónak tudtak helyet biztosítani 1979 végén. Hogyan élünk ? Hogyan éljünk ? Életmód és kultúra Érdekes és továbbgondolkodásra érdemes beszélgetésnek voltam részese a minap egyik fiatal városunk tanácsán. A művelődési osztály vezetője éppen arról tájékoztatott, hogy sajnos, szorongató helyzetben vannak, most ősszel sem tudják megoldani több mint kétszáz gyermek óvodai elhelyezését. Huszonöt-huszonhat év körüli fiatalasszony nyitotta ránk az ajtót, s elmondta, ősztől dolgozni akar, s feltétlenül szükséges, hogy megoldja két kisgyermekének az elhelyezését. A kisebbiket felvették a bölcsődébe, a nagyobbik most éppen óvodás korú. Amikor az osztályvezető arra kérte, anyagi és családi körülményeit ismertesse, az asszonyka egy percig tusakodott magában, aztán megnyíltak benne a zsilipek, s elénk tárta házasságának öt esztendejét. Házasságuk végérvényesen megfeneklett. Nincs más kiút, csak a válás. Őszintén elmondta az asszonyka, hogy férje jó dolgos ember, de a munkán, az evésen és az alváson kívül mást nem kíván az életében. Ennek az életformának a zátonyai már felrémlettek házasságuk első hónapjaiban. De az asszonyka bízott, reméli, hogy sikerül majd magával ragadnia férjét, hogy apránként ráébresztheti, ez az élet így tarthatatlan. Elmondta, hogy öt éve van gépkocsijuk, de az öt esztendőben háromszor nem voltak el a gyerekekkel kirándulni, szép tájakat, városokat látni. Rendszeresen jár városukba a veszprémi Petőfi Színház, öt év alatt nem tudta rávenni a férjét, hogy egyszer elmenjenek színházba, vagy moziba, öt év alatt egy könyv, egy újság nem volt a férj kezében. Rossz szemmel nézte, hogy felesége beiratkozott a gimnáziumba, hogy neki barátnői vannak. „Egy asszonynak ne legyenek barátnői!" — vágta nem is egyszer a felesége fejéhez. A fiatalasszony gyermekei sorsára gondolt. Azt nem akarja, hogy ilyen körülmények között nevelődjenek. Lakásuk, kocsijuk van, anyagiakban nem éreznek hiányt. De hát ma már ennél több kell az embernek! A két gyermeket magához veszi. Bár még maga is fiatal, férjhez menni már nem akar. Egy emberibb világba szeretné a gyermekeit elvezetni. Nem akarja, hogy az ő rossz példájukon nevelődjenek. Noha a fiatalasszony a maga problémájával a város amúgy is feltorlódott óvodai gondjait szaporítja, az osztályvezetővel egyetértettünk, hogy a fiatalasszonynak alapvetően igaza van. Jól tudom, hogy ez a friss keletű példa nem mindennapos eset, mégis nagyon érzékletesen mutatja, hogy napjainkban is a miből éljünk kérdés mellett a hogyan éljünk kérdés életünk nagyon is időszerű problémája. Az ország jelenlegi gazdasági helyzete, egyéni lehetőségeink is arra szorítanak bennünket, hogy addig nyújtózzunk, ameddig a takarónk ér, hogy kétszer is meggondoljuk kiadásainkat, körültekintően mérlegeljük a kisebb és nagyobb család költségvetését. Ilyen körülmények között sem feledkezhetünk meg azonban arról az alapvető igazságról, hogy legfontosabb társadalmi célkitűzésünk az értelmes emberi élet. S ide már nemcsak az anyagi javakat soroljuk, idetartoznak mindazok a szellemi, kulturális, művészeti értékeink, amelyeket az emberiség évezredes fejlődése során felhalmozott. A különböző művészeti ágak: a film, színház, zene, képzőművészet, az írott szó éppen abban van a segítségünkre, hogy megtalálhassuk az értelmes élet útjait, hogy ma többek lehessünk tegnapi önmagunknál. A szigorúbb gazdasági alapokra helyezett életvitel nem azt jelenti, hogy a kisebb és nagyobb közösségek költségvetésében szükségszerűen a kulturális célokat szolgáló összegeket nyirbáljuk meg. Arról van szó, hogy jobban rostáljuk meg az igényeinket, a jóból is a legjobbat válasszuk. A helyes arányok megteremtése nemcsak a népgazdaságban fontos szempont, de egyetlen család életében is nélkülözhetetlen rendező elv kell, hogy legyen. A kultúra elválaszthatatlan életmódunktól, életünk minőségi jegyeiben ebben a szférában kimutathatók, nyomon követhetők. Sokat kell azonban még tennünk azért, hogy a kultúra igénye naponta táruljon fel állampolgáraink szükségleteiben. Embereket, családtagokat ne elválasszon, hanem éppen összekössön a kultúra, művészet megannyi lélekemelő, szép alkotása. A művelődési intézményhálózat, az iskolák, klubok, a tömegkommunikációs eszközök, a szocialista brigádok hivatásuknak tekintik, hogy évszázados beidegződéseket feloldjanak, hogy felszabadítsák az embert szellemi „röghöz kötöttségéből”. A legnehezebb mindig a kimozdulás, az elindulás. Mert a legmakacsabb ellenállásgócok az emberi fejekben vannak. S csak szívós, kitartó munkával lehet ezeket a konok görcsöket kioldani az agyakból, s szabaddá tenni az utat a szabad gondolat, az emberi megismerés előtt. S ebben nemcsak az iskoláknak, a különböző intézményeknek van felelőssége. Az elsődleges lépéseket is a családban kell megtenni, egymást segítő közös akarattal. A fenti példánk fiatalasszonyát talán sokan korholnák, nem volt elég ereje, türelme férje kimozdítására. Kétségtelen, vannak még nagyon nehéz esetek, áttörhetetlen falak. Nekem különösen az tetszett a fiatalasszony megnyilvánulásában, hogy két fiát féltette, félti egy tarthatatlan, idejétmúlt életformától. A válással nagyobb terheket vesz magára, de a jövőre gondol, arra, hogy az ő fiai értelme egy szebb, emberi világ felé tárulkozhasson. S ennek is ára van. Jelen esetben talán az élet anyagi gondtalansága. Egy asszony, aki öt éve erős kézzel szaggatta férjéről egy idejétmúlt életforma polipkarjait, a nehezebbet vállalja, mert úgy érzi, ez esetben a nehezebb, a küzdelmesebb a szebb, az emberibb. Hamar Imre Döbrönte Tibor kötődései Miből építkezik a közéletiség? Ezt kutatom Döbrönte Tibor kedélyes tekintetében, nyugodt, hiteles szavaiban. Fűtőház utcai otthonában ülünk, az asztalon bor, a szobában barátság. A nyitott ablakon belefüttyentenek a vonatok, Döbrönte Tibor tíz éve tanácstag Pápán, nyolc évvel ezelőtt a végrehajtóságba is beválasztották, bízottígy nemcsak utcájának, körzetének, hanem az egész városnak is gazdája egy kicsit. Dr. Mayer László, a városi tanács titkára ennyit mond róla: Tibor nagyon lelkiismeretes, népszerű, konstruktív ember. Az emlékezet gőzösén Az ötvenedik éve fogy Döbrönte Tibornak. Visszafelé pöfögünk az időben az emlékezet gőzösén. — A református kollégiumban tanultam, s mint munkásszármazású gyerek, nyitott volt előttem az út. De nem mentem rajta tovább, hiába ösztökéltek tanáraim. A sínek szeretetét az apámtól örököltem. A kötődés egy életre szólt. Pályamunkásként kezdtem, nehéz volt a júliusi talpfacsere gimnazista tengereknek, de csináltam összeszorított fogakkal. Később tisztképzőt, állomásfőnöki tanfolyamot, marxista egyetemet végeztem. És az állomásfőnök helyetteseként dolgozott Pápán, egészen július elsejéig. Akkor felkérték, hogy legyen a celldömölki körzeti üzemfőnökség üzemviteli helyettese. Egy hét vívódás után elvállalta, ötvenévesen újra kezdi az ingázást. — Furcsa lesz, amit mondok. A végső döntést az szülte meg bennem, hogy szüleimnek és feletteseimnek életemben nem mondtam nemet. A tagadószó hiányzik a szótáramból. Elharapo megjegyzésemet. Helyette bekapok egy sós süteményt. Döbrönte Tibor észreveszi kételyeimet. — A véleményemet sosem hallgatom el. Érvelek, vitázok pörlekedek. Szolgai módon nem mondok igent. De ha látom, hogy nem érvényesül az akaratom, fölhagyok az akadékoskodással. Az idő úgyis bizonyít. A város hatalmában A volt munkatársak nyitják be az ajtót. Nagyon tág vendéglátóm baráti köre. Együtt lélegzik a várossal. — Szereti Pápát? — Szeretem? Nagyon szeretem. Mániákusan szeretem. Itt töltöttem a fiatal éveimet. De nemcsak nosztalgiából ... Szeretem utcáinak hangulatát, barokk épületeit.. . — És a lakóit? Egy pillanatra megmerevednek ujjai a poháron. Gondolkodik: — Ez már fogósabb kérdés, noha egyértelműen igen a válaszom. A háború előtt iskola- és kereskedőváros volt Pápa. Most már inkább iparosabb (még most sem igazán ipari szerintem), sok a vidékről bejáró, s a betelepült. A faluról érkezők egy része nem érzi magáénak a munkásnormákat. — Milyen emberi tulajdonság keseríti el legjobban? — A részvétlenség, ami harminc év körüli korosztálynál a nyilvánul meg. Nem akadékoskodnak, nem köpnek a munkára, de nem is segítenek. A tizenegyedik parancsolat Három választási ciklussal ezelőtt történt. A Fűtőház utcaiak nem fogadták el a jelöltet, mert a körzetén kívül lakott. Nem keh n^kürik ,import tanácstag, találunk magunk között is, hangoztatták. Döbrönte Tibor volt a kiválasztott. A vasúton túli, északnyugati városrész az ő hazája. A szomszéd két körzettel közös tanácstagi beszámolókat szerveznek (az előírton túl hármat-négyet évente), mert gondjaikat, terveiket nem lehet szétválasztani. Legutóbb a Fűtőház utca úttestjét építették szakszerűen, alaposan, s teljesen társadalmi munkában. A tanácstag sajátosan látott hozzá a szervezéshez. Külön mozgósította gépkocsi-tulajdonosoknak, gyalogosoknak, nyugdíjasoknak, fiataloknak, törzslakóknak, frissen beköltözötteknek szóló érveit. Kinn is volt az egész utca az iskolástól az öregig mindenki. Akinek nem volt érdeke, az becsületből jött. Megszületett a tizenegyedik parancsolat is: Aki nem dolgozik, az fizeti az áldomást. Na hát szomjan maradtak volna, ha tartják magukat a megállapodáshoz. Hiszen olyan sebesen járt a kezük, hogy a járművek nem győzték hordani a bányakövet. A közéleti embernek szóló tiszteletet, meg a saját érdekfelismerését tükrözte ez a társadalmi munka. Persze vendéglátóm a szervezési módszerek hiányáról sem panaszkodhat. Finom intelligenciával tudja érvényesíteni akaratát. Egy családi példa is igazolja ezt. Kisebbik leánya pedagógusnak készült, de lévén tehetsége több tantárgyhoz is, nehezen tudott választani a szakok között. (Döbrönte Tibor felesége és nagyobbik szintén pedagógus). Az lánya apa úgy találta, hogy a földrajz iránt van a legnagyobb vonzalma. Hozott hát Pestről egy — akkor itt még ritka — világító földgömböt, s karácsonykor „becsempészte" a fenyőfa alá. Lánya azon az estén eldöntötte, hogy földrajzot tanul. Most lesz harmadéves, kiváló eredménnyel végzi a főiskolát. ★ Esteledik, lassacskán, elfogy a nap. Elköszönök. Lágy eső paskolja a járdát. Nem sietek. Mintha szebb volna ez a város, mint amikor jöttem. Hajba Ferenc NAPLÓ - 1980. augusztus 27., szerda — 5