Napló, 1985. december (Veszprém, 41. évfolyam, 282-305. szám)

1985-12-12 / 291. szám

„ Beleszerettem a helyszínekbe” Ma este­ tévéműsor Veszprémből Ahol a tévések megjelennek, ott nagy lesz a felfordulás - legalábbis a laikus szemlélő számára. A látszólag áttekinthe­tetlen kavalkád lényege ugyanis embernyúzóan kemény munka, melynek eredményét végső soron a képernyőn lehet igazán megítélni. A múlt héten Veszprémben, a Dimitrov művelődési központban zajlottak a felvételek, melyek esszenciáját ma este 22 óra 5 perckor láthatjuk az egyes műsor Sió, zene, kép műsorában. Hogy pontosan mit, arról kérdeztem az adás készítőit. - Negyven emberrel jöttünk, színes kocsival, teherautóval, busszal - mondja Kovács Ká­roly gyártásvezető. - Most egy hétre a miénk a megyei mű­velődési központ. - Milyen a felvételek légkö­re? - Jó a hangulat. Lényegé­ben a megyei és a városi ve­zetéssel együtt csináljuk ezt a műsort. Afféle közös lóról van szó. - S milyen a háta? - Kellemes! Jók a feltéte­lek a munkához. A program szerkesztője, Bulla Károly elmondja, hogy a Szó, zene, kép című soro­zatban általában egy-egy há­zigazda körül csoportosul az adós. Ezúttal első ízben egy város a házigazda: Veszprém. - Miért éppen minket vá­lasztottak elsőnek? - Viszonozni szeretnénk va­lamit a kellemes nyarakból, amelyeket a tévétalálkozók al­kalmi­ból itt tölthettünk. - Milyen programot sike­rült összeállítani? - Az igazság az, hogy a bőség zavarával küzdöttünk. Végül is négy zenei együttest mutatunk be, felveszünk egy részletet a Petőfi Színház elő­adásából, a Tündöklő Jero­mosból, elhangzik Széky László verse, bemutatjuk a neves ke­­roimi­kus házaspárt. A műsor­vezető Baranyi Ferenc lesz. — Milyen nehézségekkel kel­lett megküzdeni? - Számomra megdöbbentő volt, hogy nem találtunk két­hónapos kereséssel sem meg­felelő termet, ahol egy 80 ta­gú zenei együttest le lehetne ültetni. Végül a színház segí­tett rajtunk, a teljes program­ját átszervezte, hogy itt, a Dimitrov nagytermében dol­gozhassunk. Nekem úgy tűnik, Veszprémben sokkal maga­sabb a zenei színvonal, mint amilyenek a létesítmények.­­ Cs­enterics Ágnes rendező hol elővillan, hol eltűnik. Virs­lit rendel a büfében, kollégá­ja után rohan, telefonhoz hív­ják, s mikor már lemondok róla, mellém zuhan a fotelbe. - S­áradt? Nevet. - Nem engedhetem meg magamnak. Minden percet ki kell használni. - Hogy megy a munka? - Jól. Úgy látom, szeretnek itt bennünket. - S a tévések minket? - Én beleszerettem a hely­színekbe, ahol forgattunk, például a gyönyörű egyháztör­téneti gyűjteménybe. S persze, az is jó érzés, hogy azon a színpadon dolgozhatok, ahol átvehettem az egyik tévétalál­kozó gáláján a fődíjat és a közönség díját. Szóval, nagy­szerű minden: jók a szereplők, a muzsikusok éppúgy, mint a színészek. Aztán már a következő fel­adatról beszél. A külföldi ma­gyar intézetekről forgatott so­rozat keretében Indiába ké­szül. - Nyáron ismét jövök a té­vétalálkozóra - mondja búcsú­zóul, s fél perc múlva már azt szervezi, hol készítsék a külső felvételeket a bevezető zenéhez. Látni, hallani mindezt ma este fogjuk. Czingráber János Veszprémben nem csak új létesítményeket építenek, hanem megóvják a már meglévő értékein­ket is. A Szilágyi Erzsébet Általános Iskola bejáratát díszítő, gyönyörű műemlék kovácsolt vas­kapu egy részét kikezdte a rozsda. A veszprémi RÁTESZ Szolgáltató Kisvállalat korrózióvédelmi üzem dolgozói­­— felvételünkön — társadalmi munkában vállalták a­­kapu korrózióvédelmét és festését. A hiányzó díszek pótlását a Gépipari Kisszövetkezet készítette el. vívmányait és azokra tekintünk, akik a vívmányokat elérték, a gőzhajónak, a vasútnak, táv­írónak, távbeszélőnek feltalá­lóira, azt fogjuk tapasztalni, hogy azok nem a színházban, hanem csöndes magányban, dolgozószobájukban vitték előbbre az emberiség ügyét. . . Hazafiság a második jelszó! Ha valakinek a hazafiságról valódi fogalma van, az a ha­­zafiságot valószínűleg nem ke­resi a színészek pártolásában. Mert mik ezek a mi színésze­ink? Legnagyobbrészt bukott diákok, szüleiktől elszakadt leányok. (Közbekiáltások: Ez hallatlan! Ilyet nem lehet ta­nácsteremben megtűrni! Bot­rány!) . . . Magyar nyelv! — Mi­kor én Pápára jöttem, akkor Pápa körül fekvő községekben, Nórápon és másutt magyar szót alig lehetett hallani, ott németül beszéltek. Most azon­ban megfordítva áll a dolog, most német szót nem lehet hallani ... És mi okozta az átváltozást, a magyarosodást? A színház? A pápai színház, amely tíz év óta áll fenn, s amelyet a községek lakói so­hasem látogatnak? Nem! Tisz­telt képviselőtestület! hanem az iskola. Az iskola az, amely­­lyel a magyar nyelv terjedését előmozdíthatjuk, az általános tankötelezettség, a magyar közigazgatás és törvénykezés, de sohasem a színház . .." A Széchenyi teret most Március 15. térnek hívják. A színház helyén templom áll: a reformátusok imaháza. 1902- ben dr. Fenyvesy Ferenc me­gyei főispán elnökletével a vá­ros és a felekezetek vezetői­vel bizalmas értekezleten ter­vezték el: a református egyház a Széchenyi téren épít templo­mot. A város új színház épí­tését határozta el. 1909-ben a vallás- és közoktatásügyi mi­nisztérium 60 ezer koronás hozzájárulást ad 20 éven át való folyósításra az új színház építéséhez. Molnár államtitkár azonban kiköti: „...a jelen­legi színház az új színháznak 10 éven belül történő felépíté­séig, jó karban tartva színházi előadások céljaira rendelke­zésre álljon". A színházat 1931-ben lebont­ják. A tíz éven belüli határidőt az új színház építésére a vá­ros 1985-ig (!) különféle okok­ból elcsúsztatja. 19711 a volt villanytelep 1910­ épületének bezáratá­sa után hat évig huzavona, civakodás, vádaskodás, ter­­vezgetés kezdődött. A textiles művelődési ház megpróbál otthont adni a szétszóródó színházkedvelőknek, de csöpp­nyi színpadára csak a Déryné Színház fér el, öt évig bérle­tes előadásokat rendeznek, de a gyenge produkciókról lassan­ként elfogynak a nézők. Akkor született az ötlet, hogy ha a veszprémi színház nem tud jönni, utazzon a közönség. A színház Ajkára úgyis „tájol", „tájoljon” hát Pápa népe is Ajkára. Találkozzanak félúton. Megalapítják a Vajda Péter bérletet, buszokat bérelnek a Volántól a KISZ-bélyegzővel, úgy ugyanis lényegesen ol­csóbb­­ és elindul havonként a karaván. A kezdeményezés első éveiben még 5-6 busz ro­bog a főként munkásokból, ad­minisztratív dolgozókból és üze­mi középvezetőkből álló nézőkö­zönséggel. A középiskolák is Ajkára viszik diákjaikat. Az első néhány évben még nem szükséges a névsorolvasás. Aztán már kevesebb busz­ban is zsúfoltság nélkül férnek el a pápai színházkedvelők. A változó színvonalú, s a tájolás minden esetlegességével ter­helt előadásokat nem érzik magukénak a pápaiak. Az értő törzsközönség lassan elmara­dozik. Többen bérletet válta­nak a győri színházba. Szín­házra nevelésről, a színházi hagyományok, a színházterem­tette közösség megőrzéséről lemondani kényszerül a város. A hetvenes évek végére a színházépület egyre halkuló kö­vetelése már csak reflexszerű szájmozgatás a városi értekez­leteken. Erős közösségi igény, szenvedélyes felhajtóerő igazá­ból már nincs mögötte. IQPC A nyolcvanas évek ISOUa elején új emberek kerülnek a város élére. Prog­rambeszédük elején szerepel a színház fogadására is alkal­mas művelődési ház öt éven belül történő megépítése. Az emberek többsége az ígéretre nem is reagál, annyira hihe­tetlennek és egyszersmind megszokottnak hallatszik. 1985. decemberében az új, korszerű művelődési házat átadják. Megkezdődhet a városszélen toporgó Thália becsalogatása. Fedelet kap a feje fölé. Ez a ház azonban még nem otthon, csak feltétel, önmagában any­­nyit ér, mint egy esernyő. De a világ egyik legértékesebb esernyője. Oltalmában meg­kezdődhet végre megint egy erős városközösség kialakítása a színházművészet okán. Hajba Ferenc : Az idézet pontos szövege Nádasdy Lajos A pápai kő­színház története című könyvé­ből származik. A francia középnemzedék­hez tartozó Jean-Jacques An­­naud rendező" már szerencsés pályakezdésével megalapozta hírnevét: a század eleji gyar­mati világról groteszk torzót festő Fekete-fehér színesben című munkája 1978-ban meg­kapta a legjobb külföldi, az­az nem angol nyelvű film Os­­car-díját. Annaud azóta még mélyebbre merült a történe­lemben, ezen az egyre ki­r­e­­títhetetlenebbnek látszó va­dászmezőn. A J. H. Rosny 1911-ben megjelent bestselle­réből forgatott legújabb alko­tása, A tűz háborúja már nem kevesebb, mint nyolcvanezer évvel pergeti vissza az idő kerekeit. A történet a gyűjtögetés­ből, vadászatból élő Ulam­­törzsről szól, akik nem ismer­vén a tűzgyújtás tudományát, gondosan vigyázzák a táplá­lékot ehetővé tevő, meleget adó, védelmet biztosító lán­got.­ Egyszer azonban megtá­madják őket a primitív Nean­­der-völgyiek, és oda lesz a tűz. Hárman indulnak vissza­szerzésére, s céljuk eléréséig különféle kalandokat élnek át: oroszlánokkal verekszenek, megküzdenek egy emberevő törzzsel, majd egy tanító szel­lemű csoport fogságába ke­rülnek, s egy jelmezként csu­pán tetoválást viselő leány­zó személyében természetesen a szerelem is bekapcsolódik a történetbe. Végül újra meg­szerzik és hazaviszik a tüzet, ám a nagy ünneplés közepet­te a parazsat tartó koponya a vízbe esik. Ekkor azonban be­mutatják társaiknak a frissen tanult mutatványt: egy pál­cát addig pörgetnek egy szá­raz fában, míg lángra nem kap . . . Ez utóbbi momentum akár Annaud vállalkozásának is szimbóluma lehetne, azzal a kü­lönbséggel, hogy az ő pál­cája legfeljebb csak füstöl, de igazán nem kap lángra . . . Az ilyen, a gondolatiság eny­­nyire vékonyka területét érin­tő műre szokták azt monda­ni röviden: banális. Minden, ami valamennyire érdekes le­het ebben a zavarba ejtő filmben, az ábrázolás külsősé­geiben rejlik. Anthony Burgess író és antropológus alakította ki a szereplők beszédét he­lyettesítő hangjelzéseket, míg Desmond Morris zoológus a mozgást rekonstruálta. Utasí­tásaik alapján maszkmesterek egész hadserege dolgozott. Nemcsak az embereken, de még az állatokon is vég­rehajtottak néhány átalakí­tást: az oroszlánok műfogat kaptak, az elefántokat pedig mammutnak maszkírozták. Az pedig már a nézőkön múlik, hogy minek tekintik ezt a „mammutvállalkozást": doku­mentumszerű híradásnak egy számunkra nehezen elképzel­hető korról, vagy egy játé­kos kedvű rendező költséges tréfájának, aki az agyonhaj­szolt westernnek az őskorban próbált eredeti körülményeket találni. Bevallom, én inkább az utóbbira hajlok. Bezzeg János ŐSKORI WESTERN Új irányelvek a vállalati művelődési bizottságok munkájához Az immár tizedik éve műkö­dő vállalati művelődési bizott­ságok munkájának korszerűsíté­sére új irányelveket adott ki az Országos Közművelődési Ta­nács és a Szakszervezetek Or­szágos Tanácsának Elnöksége. A művelődési bizottságok 1976-ban, az OKT és a SZOT Elnökségének közös határozata­ nyomán kezdték meg munká­jukat. A véleményező, javaslat­­tevő és koordináló jogosít­vánnyal ellátott testületek mun­káját értékelve az OKT és a SZOT illetékesei megállapítot­ták: a bizottságok működésük tíz esztendeje alatt tevékenyen hozzájárultak a művelődéspo­litikai célok megvalósításához, a vállalatok oktatási, tovább­képzési és közművelődési te­vékenységének fejlesztéséhez. Bár a művelődési bizottsá­gok és a vállalati vezetés kö­zött többnyire megfelelő mun­kakapcsolat alakult ki, amely lehetővé tette e testületek ha­tékony közművelődési tevékeny­ségét, működésüket sok vita kísérte. Egyesek - a bizottsá­gok önálló döntési jogkörét hiányolva - több jogosítványt követeltek a testületek számá­ra egyes vállalati célok kije­lölésében, megvalósításában. Ezek az elképzelések azonban több esetben összeütközésbe kerültek a vállalati önállóság elvével és az új, demokratikus vállalatvezetési formák gya­korlatával. Mások a művelődé­si bizottságok létét, szükséges­ségét kérdőjelezték meg, a gazdasági tevékenység és a kulturális élet érdekeinek üt­közését hangoztatva. A művelődési bizottságok­ mun­kája azonban bebizonyította, hogy a gazdasági tevékenység és a kultúra nem egymást ki­záró fogalmak, e kettő forma­litásoktól mentes, szerves egy­sége hatékonyan javíthatja a vállalatok gazdasági eredmé­nyeit is. Az új irányelveket e viták összegzéseként, az elmúlt tíz évben végbe­ment gazdasági, társadalmi változásokat figye­lembe véve bocsátotta ki az Országos Közművelődési Ta­nács és a Szakszervezetek Or­szágos Tanácsának Elnöksége. A gazdaság és a kultúra egy­séges, átfogó szemléletéből fa­kadó elvi iránymutatás arra kívánja ösztönözni a vállala­tokat, hogy sajátosságaiknak megfelelően, rugalmasan fej­lesszék tovább a művelődési bizottságok szervezetét és mű­ködését, s e testületek felada­tául szabja, hogy egységes program keretében valósítsák meg a művelődéspolitikai cé­lokat, koordinálják a gazdasá­gi vezetés és a társadalmi szervezetek terveit, program­jait. A hangsúlyt az érdek­­egyeztetésre helyezik az irány­elvek. Ennek megfelelően a munka­helyi érdekekkel, szükségletek­kel összhangban — a dolgozók különböző rétegeinek, csoport­jainak és közösségeinek érde­keit is figyelembe véve — ké­szítik el a művelődési bizottsá­gok középtávú és éves műve­lődési tervüket, amelyet a vál­lalat szociális tervének része­ként valósítanak meg. A művelődési bizottságok munkájának továbbra is egyik legfontosabb feladata a dol­gozók általános és szakokta­tásának szervezése, koordiná­lása. Ennek során a bizottsá­goknak arra kell törekedniük - s ez jellemzi a munkahelyi művelődés tartalmát is -, hogy gazdasági céljainkkal össz­hangban a dolgozók olyan is­meretekre tegyenek szert, ame­lyekkel megőrizhetik, illetve nö­velhetik szakmai tudásuk érté­két, s lépést tarthatnak a meg­növekedett munkahelyi követel­ményekkel. Ehhez kapcsoló­dóan a testületek munkája ki­terjed a munkaerő átcsoporto­sításához szükséges átképzés koordinálására is. Az új irány­elvek intézkednek a kulturális célú pénzeszközök felhasználá­sáról is; ennek megfelelően a művelődési bizottságok a jö­vőben közreműködnek a válla­lati oktatási pénzeszközök, a jóléti és kulturális alapok ter­vezésében­­ és felhasználásá­ban is. Népfront Magyarországon „A német, az olasz és a ja­pán fasizmus égő fáklyákat hordoz a puskaporos hordók között, hogy a háború lángjá­val borítsa el a világot. A fa­sizmus magyarországi ügynö­kei minden gazságot elkövet­nek, hogy Magyarország né­pét is beledöntsék a háború veszedelmébe. Az ország lét­érdeke követeli meg azt, hogy véget vessünk ennek az áruló, országvesztő politikának. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a munkásosztály, a paraszt­ság, az intelligencia, a kisem­berek, egyszóval mindenki, akinek érdeke, hogy az ország dolgozó népe a mainál jobb életet éljen, összefognak, hogy visszaverjék a fasizmus támadását, és kiharcolják Ma­gyarország demokratikus át­alakítását." Majdnem fél év­százada, 1937. október 24-én jelent meg a Népszavában Előre a népfrontért! címmel az a szerkesztőségi cikk, melyből idéztünk. A komor, súlyos mon­datok meggyőzően érzékelte­tik, milyen történelmi szükség­­szerűség követelte az antifa­siszta összefogást, a népfront­politikát. „A Kommunista Internacio­­nálé VII. kongresszusa és a magyarországi munkáspár­tok" , így jelöli meg a Kos­suth Könyvkiadó a Népfront Magyarországon című köteté­nek alcímében a dokumentum­­gyűjtemény témáját. A Kom­munista Internacionálé ötven esztendővel ezelőtt, 1935 nya­rán megtartott VII. kongresz­­szusán, Dimitrov történelmi je­lentőségű beszéde nyomán született meg a népfront esz­méje, ekkor fogalmazta meg a határozat, hogy az eredményes harc feltétele a munkásosz­tály akcióegysége megterem­tése. A rég megsárgult, töredezett szélű újságlapok, ma már rit­kaságnak számító, a közkönyv­tárakban is csak nehezen hozzáférhető folyóiratok, ille­gális röplapok, brosúrák hű mását gyűjtötte össze kötetbe a Kossuth Könyvkiadó. A Komintern VII. kongresszusá­nak határozatai mellett meg­találjuk a KMP küldötteinek a tanácskozáson elhangzott beszédeit, a híres „Elvtársi le­vél" sorait a KMP és a KIMSZ tagjaihoz. NAPLÓ - 1985. december 12., csütörtök -5

Next