Napló, 1993. március ( 49. évfolyam, 50-74. szám)

1993-03-12 / 60. szám

6 - NAPLÓ Ne legyen szükség rá! Van is meg nincs is óvóhely Veszprémben Hivatalosan életvédelmi létesítményeknek nevezik őket, köznyelven pedig óvóhelynek vagy bunkernek. Az utóbbi napokban a polgári védelmi nap alkalmából emlegették a lakosság metrókba való menekítésének technológiáját, ami az öregekben rossz emlékeket ébresztett, a fiatalokban meg gyanakvást. Mi a fenének beszélünk mostanában óvóhelyekről? Nem túlságosan megnyugtató a hivatalos válasz, miszerint vannak úgynevezett békekataszrófák (is). Vegyük tehát úgy, hogy térségünkben „csak” békekatasztrófákkal számolunk. Akárhogyan is van, egy bizonyos: errefelé óvóhelyügyben már régen rossz. Utoljára ugyanis 1957- ben épültek „a túlélés minimális feltételeinek megfelelő életvédelmi létesítmények”, amelyekről aligha feltételezhető, hogy béke- vagy egyéb katasztrófák esetében használhatóak. Veszprémben van ugyan egy „mintaóvóhely” a Stadion utcában, amelyről az sem állítható, hogy egyáltalán óvóhely. Akkor tehát hová rejtőzünk például sugárveszély esetén, hogy mást már ne emlegessünk? Mert még azok a helyiségek is, amelyek erre a célra épültek, az illetékesek szerint csupán úgynevezett óvóhelyek, mert illik tudni, hogy ezeket a létesítményeket kategorizálják szükségóvóhelyekre, árokóvóhelyekre, nem minősítettekre és minősítettekre. A szükségóvóhelyek elsősorban az úgynevezett kiszóródás ellen nyújtanak védelmet - ami köznyelven sugárzó anyagokat jelent. Az árokóvóhelyek fogalma magáért beszél, ezek használatával folyamatosan foglakozik a polgárvédelem az úgynevezett elrejtési tervek keretein belül. Ezek építési kötelezettsége egyaránt vonatkozik a nemzetgazdaságra, a polgári védelemre és a lakosságra is. Az épületek alatti pincék és egyéb helyiségek, amelyek az ötvenes években épültek, már semmiképpen sem minősíthetőek óvóhelynek, nemcsak az épületek szerkezete miatt, hanem mert egyéb előírásoknak sem felelnek meg (nyílászárók, vizesgóc, felszerelés, energiaforrás, ivóvíz stb). Más szóval ezek nem „életvédelmi létesítmények”, sem békében, sem háborúban, sem esetleges elemi csapás esetén. Akkor tehát van is meg nincs is óvóhely Veszprémben, s legjobb, ha azt reméljük, hogy legalább annyira nem lesz szükségünk rá a jövőben, mint amennyire eddig sem igényeltük. De ha netán mégis, akkor van úgynevezett szükségóvóhelyünk és leendő árokóvóhelyünk (ha közben ásunk magunknak), s kiüríthetjük a pincéket. Mindenesetre a polgári védelmi szerveknél már elkészültek a pontos felmérések a használható ám nem minősíthető életvédelmi létesítményekről, s kitűnt, a legrosszabb esetben azért vagy száz óvóhely mégis van (úgynevezett lakossági pince, amelyek a korszerű óvóhelyekkel szemben támasztott követelményeknek nem felelnek meg), még egyszer ennyi úgynevezett föld alatti pince továbbá az árokóvóhelyek. A Stadion utcában pedig megtekinthető oktatás vagy bemutatás céljából a mintaóvóhely. Megnyugtatásul annyit, hogy a polgárvédelmi szervek alapos felmérések után vaskos anyagot készítettek a veszprémi ingatlanok alatti helyiségek állapotáról és arról, miként lehetne az óvóhelyeket a rendeltetésüknek megfelelő állapotba hozni. A lehetőségek nagyon szerények, de a polgárvédelem, a jogszabályoknak megfelelően folyamatosan intézkedik. Az életvédelmi létesítmények fenntartásáról és békeidőben való felhasználásáról pedig a napokban jelent meg a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium rendelkezése amely biztosítja ehhez a jogi kereteket is. gg Vilmos császár pénzelte a bolsevikokat? II. Vilmos német császár 1917-ben és 1918-ban tucatnyi millió márkát fordított Lenin, Trockij és más vezető bolsevikok pénzelésére, hogy siettesse a háború végét Oroszországgal. Legalábbis ez derül ki az SZKP titkos okmányaiból, amelyeket a Stern magazin legújabb száma ismertet. A történészek ugyanis számos nyugtára bukkantak szovjet levéltárakban, amelyek azt bizonyítják, hogy a németek nagy összegekkel pénzelték a szovjet forradalmárokat. Annak idején a bolsevikok ellenfelei már szellőztették ezt, de mind a szovjetek, mind a németek határozottan cáfolták. A Stern nyilvánosságra hozta például a német Reichsbank (központi bank) értesítésének másolatát 1918 január 8-i keltezéssel arról, hogy 50 millió aranyrubelt utaltak át a népbiztos szükségleteinek fedezésére Leon Trockijnak. Egy másik dokumentum azt tanúsítja, hogy Emil Kirdorf Ruhr vidéki iparbáró 1917. június 18-án táviratilag 315 ezer márkát utaltatott át Leninnek Svédországba. A történészek szerint a németek, tudva, hogy a bolsevikok véget akarnak vetni a háborúnak, remélték, hogy ily módon siettethetik Kerenszkij republikánus kormányának bukását. A német hatóságok 1917 áprilisában nyíltan segédkezet nyújtottak ahhoz, hogy Lenin és tucatnyi közeli híve Németországon keresztül Svájcból visszatérhessen Oroszországba. A német külügyminisztérium levéltári anyagai szerint azonban - amelyekbe a Stern magazin betekintést nyert -Lenin ragaszkodott ahhoz, hogy maga fizesse vasúti jegyét, nehogy megvádolhassák a Németországgal való együttműködéssel. TÜKÖR 1993. március 12., péntek Egy rejtélyes üzlet végjátéka Fúrótornyot vegyenek! Különös rakomány vár elszállításra tavaly ősz óta a veszprémi vasútállomáson. A mellékvágányokon vesztegel több vagon, hátukon vadonatúj fúrótornyok. Van is, meg nincs is gazdája a drága berendezéseknek. Oroszországból az első kocsik tavaly augusztus 8-án érkeztek . Az utolsó hat kocsi szeptember 15-én gördült be az állomásra. - Ahogy jöttek a kocsik, azonmód felhívtuk Veszprémben a Tredinform Kereskedelmi Információs Irodát, hogy jöhetnek az árujukért - meséli Tóth Lászlóné, a kereskedelmi állomásfőnök-helyettes. Megtudom, összesen 38, jobb sorsra érdemes vagon áll a síneken. - Az iroda részéről Varga Zsolt és Leimeter Tibor két alkalommal fordultak meg nálam. Utoljára decemberben azt ígérték, hogy a banknál rendezik a számlájukat. Nem kevesebbről, mint kétmillió 992 ezer forintról van szó, ennyi az áru fuvardíja Záhonytól Veszprémig. A kocsik álláspénze ennek sokszorosa, megközelíti a 45 millió forintot. A vasutasok csak írták és írták a leveleiket, s reménykedtek, hogy majd csak egyszer megkapják a pénzüket. Többször telefonon megbeszéltek időpontot a vasút helyi illetékeseivel, ám a tárgyalásra már nem mentek el a tredinformosok. Ha bepillantunk a két fél levelezésébe, igen zavaros kép alakul ki az olvasóban. Amikor a vasutasok kezdték már elveszíteni türelmüket, tollat ragadtak, s megírták: amennyiben nem fizet a Tredinform, értékesítik a fúrótornyokat. Ez olyan beugrató csel lehetett, merthogy a vasutasok addig semmilyen piackutatást nem végeztek. A ráijesztés után a következő válasz érkezett még tavaly október elején: a 2,5 millió USA-dollárt érő fúrótornyok az orosz fél tulajdonai. Amennyiben a MÁV értékesíti azokat, úgy 2,35 millió dollárt kell fizetniük a berendezésekért. A kft. ígéretet tett, hogy egy-két hét, vagy egy-két hónap múlva fizetnek. Ez azóta sem történt meg. * Az ügy felkerült a MÁV vezérigazgatóságára. Már csak azért is, mert a Tredinformnak Cegléden 83 kocsija, Dunaújvárosban 27 kocsija vesztegel a fúrótornyokkal és a hozzájuk tartozó berendezésekkel. A MÁV- nak persze kellenének a kocsik! -Jogi útra terelődik a dolog - fogalmaz diplomatikusan és tömören Szikra László, aki a vezérigazgatóságon az árufuvarozási főosztályon helyettes osztályvezető. -Összesen 148 kocsinkat kötötte le a Tredinform. A fuvardíjak és a kocsiállások után ma már több mint 100 millió forintot kellene fizetniük. Zálogjogi szerződést kötöttünk velük, amelyben az áll, hogy csak a mi hozzájárulásukkal, azaz tudtunkkal értékesíthetik az árut. Arról nem beszélve, hogy a vámköltséget is rendezni kell valamelyik félnek. Már volt jelentkező a vadonatúj fúrótornyokra, de nevetségesen alacsony árat kínáltak értük. Ezeket nem lehet ócskavasként eladni! Döntésünk értelmében valamennyi szerelvényt átirányítjuk Dunaújvárosba, ahol a vasmű területén lerakjuk a berendezéseket. Majd csak érte jön valaki, vagy a rozsda eszi meg az egészet -teheti hozzá eltűnődve az olvasó. És mi lesz, ha nem lesz rá vevő? Mégis mennyit érhetnek ezek a vasmonstrumok? A MÁV-osok abban bíznak, hogy egyszer majd csak visszajön a pénzük. De vajon miben reménykednek a kft. emberei? És mit szól mindehhez az orosz fél? Már-már azt hittem, hogy ez utóbbi kérdésekre nem kapok feleletet, ugyanis a Tredinformnak már régen megszűnt az irodája Veszprém belvárosában. Leimeter Tibort, az iroda vezetőjét némi nyomozás után, veszprémi lakásán tudtam cak utolérni. Megtudtam tőle, hogy az orosz fél türelmes, a négy fúrótorony, amely 148 vagon hátán vár jobb sorsára, mutatóban van itt Magyarországon. Ezekkel kellene betörni a kőolajkutatások piacára. Már ahol van olaj meg új piac... Ám a cég története még tavaly kezdődött. -Egy gibraltári cégnek közvetítettük volna ezeket az olaj- és gázipari kitermelő berendezéseket -fogalmaz szakszerűen Leimeter Tibor, a Tredinform vezetője. -Oroszországban voltam kint, hogy mindezt lerendezzem. Hazatelefonáltam üzletfelemnek, Varga Zsoltnak, hogy megszerezte-e a banktól a 12 millió forintot, amely a szállítást és a járulékos költségeket fedezte volna. Azt mondta, rendben van. Idehaza derült ki, hogy egy fillért se kaptunk egyik banktól sem. Ráadásul a külföldi partner októberben felrúgta a szerződést. Az utolsó 29 vagont próbáltuk lemondani, visszafordítani, de már nem ment. Jelenleg 20-30 ember azért futkos a világ minden részén, hogy ezeket az olcsó fúrótornyokat valahol eladja. Leimeter szerint egy-egy torony 85 millió forintot ér. Ezek feleannyiba kerülnek, mint az amerikai, kanadai vagy a francia cégek gyártmányai. Tehát fel lehet venni velük a versenyt -legalábbis árban. Azt nem sikerült megtudnom, hogy hol készülnek ezek a monstrumok, mondván, ez már kényes téma... Azt azért elárulja az irodavezető, hogy a gyár 1500 munkása évente 115 berendezést gyárt. Ha bővítenék a létszámukat kétszer ennyit is tudnának előállítani. Ok, mármint a Tredinform, amolyan piackutatást végez helyettük. Elképzelésük szerint, ha nyugaton el tudnák adni a tornyokat, akkor az orosz félnek a vételár felét valutában, másik részét élelmiszerben, gépjárműalkatrészben stb. kellene kifizetniük. Még azért is jól jár az ország, mert dollárban adóznának a gépek után. Csak hát kellene a bankhitel! Kifizetnék a MÁV-nak a fuvardíjat, az állásdíjban meg majd megegyeznének. Különben, teszi hozzá az irodavezető, rövid időn belül megoldódik a kérdés, komoly üzletfél van a láthatáron. Vajon ígérni fog vagy fizetni? Mátételki András Veszprémben „csak” 38 vagon vesztegel Václav Klaus kijelentését, amely szerint a visegrádi együttműködés nyugati csinálmány, a cseh ellenzéki sajtó is erősen bírálta. Úgy látom, hogy Csehországban a politikai elit megosztott ebben a kérdésben. Később Klaus is enyhítette egy kicsit a kijelentését. Meggyőződésem, hogy a visegrádi együttműködés nagyon jelentős nemzetközi kooperáció. Az európai integrációt nem tudom úgy elképzelni, hogy ennek a térségnek az országai - a fogalmat tágabban értelmezve, beleértve akár a balti országokat, Ukrajnát és a balkáni országokat is - külön-külön, egymásnak hátat fordítva próbálnak Európához csatlakozni. Már csak azért sem, mert a térségnek azonosak a problémái: a tőkehiány, a munkanélküliség, a gazdasági krízis. Egyforma gondokat mutat a privatizáció, hasonló módon élik meg ezek a társadalmak az átmenetet. Ezeket az országokat együtt jobb esélyekkel lehet az európai integráció felé vinni. A másik jelentősége a visegrádi együttműködésnek az az üzenet, hogy igenis vannak olyan politikai erők, olyan politikusok ebben a térségben, akik az együttműködés, az integráció logikájával gondolkodnak, nem pedig a múlt századi nemzetállami törekvéseket akarják folytatni. A nemzeti ellentéteknek, a kisebbségi feszültségeknek, az összeütközéseknek a tompítója lehet egy ilyen regionális együttműködés, melynek üzenete: nem egymástól elszigetelten, nem szigetként élünk. Extra Hungáriám... Meg kell mondani őszintén, nálunk is élt, talán néha ma is felvetődik, az az illúzió, hogy Magyarország önmagában boldogság szigete lehet, mega hosszabbítván Svájc, Ausztria vonalát felénk. Ez nem felel meg a valóságnak, egy kicsit beleszövődik a régi magyar illúzió, a Magyarországon kívül nincs élet, az Extra Hungáriám non est vita: a körülöttünk háborgó világ tengeréből kiemelkedik Magyarország a stabilitásával, nyugalmával. Voltak ilyen illúziók a II. világháború idején, 1942—43-as években is, és következett a szörnyű valóság. Ha ma egészen más is a helyzet, környezetünktől nem lehet elfordulni. Többoldalú együttműködéssel jobb esélyekkel lehetne kap A határokon innen és túl (2.) Külön vagy együtt Európába?