Napló, 1993. március ( 49. évfolyam, 50-74. szám)
1993-03-13 / 61. szám
6 - NAPLÓ NIMZtlI UMNbHUNK 1993. március 13., szombat Az írottkő a Kőszegihegység legmagasabb pontja az osztrák-magyar határon emelkedik az ég felé, 883 méteres lapos tetejű tönk, őshonos fenyvesekkel, gesztenyeerdővel. Egy kilátót építettek a csúcsra az osztrák oldalon, s onnan mélyen belátni Magyarországra, a völgyekben megbúvó, szelíd falvakra. Az ősi tornyokból néha fölhallatszik a harangszó. Vagy tizenöt évvel ezelőtt két meglett férfi barangolt ott a fenyves erdőben, nagyokat szippantva a friss levegőből, s mélyeket sóhajtva. Fölmentek a kilátó tetejére is. Azt a tájat fürkészték megigézve, amerről a nap fölkel: szülőhazájuk tájait. Az ígéret földjét, ahová -úgy vélték -számukra nem vezet soha többé út. -Mózes is ezt érezhette a Nébó hegyén -szólalt meg egyikük hosszú hallgatás után. -„Megengedem néked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem megy át” -idézte a Bibliát a másik.Imádkozzunk! A két férfi: Tollas Tibor, a nyugati magyar emigráció zászlóvivő költője, és Nagy Alajos, a politikai emigráció egyik fő összetartója, szervezője volt. Vérző ország A vörös tankok könyörtelenül eltaposták a magyar forradalmat. A szabadságra áhítozó kis nép fiai minden hősiességük ellenére is letették a fegyvert. Aztán jött az irtózatos bosszú: akasztófák százait ácsolta a rémuralom, börtöncellák ezreit töltötték meg azokkal, akikről kiderült, hogy bármilyen formában szemben állnak a hódoltsági diktatúra rendszerével.Vérzett a megtört gerincű ország. A megtorlás elől sok százezren menekültek Nyugatra. Tollas Tibor, akinek családjában elevenen élt még az 1848- as szabadságharc emléke, katonatisztként hamis vádak alapján elítélve, kilenc évet töltött Rákosi börtöneiben: gyűjtőfogházban, a váci fegyházban és a tatabányai rabbányában. 1956 júliusában, a politikai perek felülvizsgálatakor szabadult, aztán hamarosan csapkodni kezdtek körülötte a villámok. -Keserves vívódást jelentett nekem -vallja be most, és nem először - az a gyászos november. Tudtam, hogy magyarként és költőként is csak itthon élhetek teljes életet, hogy „a nagy világon kívül...” -még ennyi idő után is elcsuklik a hangja.Aztán mégis elmenekültem. Nem tudtam volna újra elviselni a börtönt, és azt a mérhetetlen megaláztatást, ami, éreztem, újra várt volna rám. Nagy Alajos húszegynéhány éves ifjúként az ajkai üveggyár munkástanácsának és a község forradalmi tanácsának volt a tagja azokban az október végi napokban. Amikor aztán a forradalom eltiprása után előmerészkedtek búvóhelyeikről a pufajkás keretlegények, őt is keresni kezdték. Szerencséjére az elfogatóparancsot egy ismerős rendőr kézbesítette: -Jót mondok, Alajos -mutatta meg neki a papírt ne várd meg ennek a végét. Nagy Alajos mégis még hetekig bujkált a nyugati határ közelében, szülőfalujában, hogy hátha... Érzékelve azonban a bosszúállás könyörtelen gépezetének megindulását, neki sem maradt más választása, átlépte a nyugati határt. Gloria victis „Vae victis” két évezreden át idézték a lázadások, forradalmak, háborúk vesztesei a Livius római történetírótól származó mondást: „Jaj a legyőzőiteknek!” A győztes kénye-kedve szerint járhat el a földre hűhóval. -Hadapródiskolás korom óta morzsolgattam magamban Heine híres sorait -idézi fel Tollas Tibor egykori emlékeit -, amelyeket a magyar cink elbukását is így fogták fel a világ nagy szellemei. A latin mondás tehát a mi esetünkben az ellenkezőjére fordul: „Gloria victis!”, vagyis „dicsőség a legyőzőiteknek”. Versek, kiáltványok jelentek meg a világ minden táján, s olyan visszajelzés volt ez, amely nem tőlünk, magyaroktól származott, hanem a földkerekség nagy szellemeitől. Tollas Tibor megemlíti, hogy távoli világrészekből is érkeztek hírek, például Afrikából, ahol egy neves Szomáliai költő arról számolt be, hogy Kelet-Afrika pusztáin, tevekaravánok tábortüzeinél magyar szabadságharcról énekelnek olyan törzsek is, melyek Európáról sem igen hallottak. Aztán összeállt a legyőzöttek dicsőségét hirdető antológia, élén a Nobel-díjas francia, Albert Camus azóta számtalanszor idézett írásaival: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben... királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!” Hazán kívül nemzeten belül Magyar emigránsok a világ minden táján éltek és élnek, Németországtól Dél-Amerikáig, vagy az Egyesült Államoktól Ausztráliáig a földkerekség soksok országában. Azokat, akik nem örökre hagyták el a hazát, számos emigránsszervezet fogta össze, közöttük nem utolsó helyen a Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége, amelynek Nagy Alajos is, Tollas Tibor is vezetői közé tartozik. - Hazán kívül éltünk, de a nemzeten belül maradtunk — mondja most Nagy Alajos, felidézve az ő kinti hősi időszakukat. -Mindenütt voltak kapcsolataink, mindenütt voltak barátaink, minden nyelven beszéltünk, s ahol csak lehetett, napirenden tartottuk a magyar ügyet. Pénzünk nincs, sajnos a magyar emigrációnak nemigen van pénze, de kapcsolataink sokat jelenthetnek ma is az országnak. Tollas Tibor a szellem ébren tartását vállalata. Verseivel, amelyek a vasfüggönyön is áthatolva eljutottak hozzánk is, híres antológiájával, a Gloria victisszel együtt közismertté tették nevét, s lapja, a Nemzetőr (amelyet még 1956 november első napjaiban Budapesten kezdett el szervezni, de aztán csak Münchenben jelenhetett meg), lassan négy évtizede folyamatosan tájékoztatta az anyanyelv édes ízei iránt sóvárgó kinti magyarságot. Mindketten rendíthetetlenül hitték, hogy a szabadság napja egyszer majd Magyarország fölött is fölvirrad, mégis váratlanul érte őket az események hirtelen fölgyorsuló sodrása. Amikor aztán megnyíltak a határok, s végre hazajöhettek az áldott földre, mindkettejük első útja a temetőbe vezetett. A hősök, a rokonok sírjához, akik ezerszer megszenvedték itthon a rabéletet, s nem érhették meg a reménység korát. Az ima A hírneves kórus, Veszprém Város Vegyeskara számos külföldi hangversenykörútjának egyikén Nagy Alajos is csatlakozott az együtteshez. Egykori veszprémi barátai, iskolatársai közül sokan énekeltek itt, és amikor egymásra találtak, megilletődve ölelték át egymás vállát. Aztán valami mást is kitaláltak, hogy jó lenne olyasmit alkotni közösen, ami valamennyiük számára emlékezetes marad. Ekkor jutott eszébe Nagy Alajosnak az írottkői emlék és Tollas Tibor verse, a Mózes imája: „Hálát rebegjek, Uram, vagy átkozzalak? / Hogy hitet adtál mindvégig a harchoz, / kitartást a hosszú bujdosásban, / társakat a sivatag-magányban...” Mi lenne, ha... A már ismertté vált, nagy verset Halmos László zeneszerző megzenésítette, a veszprémi kórus Erdélyi Ágnes vezetésével megtanulta, s a napokban megtörtént a mű ősbemutatója. A történet valamennyi szereplőjét Veszprémben is, Ajkán is túláradó szeretettel fogadta az itthoni közönség. - Egy csöppet mindig is veszpréminek éreztem magamat -emlékezett vissza életének egy régi, keserves epizódjára Tollas Tibor. - A háború vége felé ugyanis itt, Veszprém közelében, valahol Almádi irányában sebesültem meg súlyosan mindkét kezemen. Akkor egy bajtársam élete kockáztatásával hozott be a veszprémi kórházba... és most újra itt vagyok ebben a gyönyörű városban. Már-már valódi veszpréminek érzem magam. Balogh Elemér a szabadságharc bukása után írt: „A német mellény szűk nekem, / ha nevét hallom a magyarnak, /Morajló tenger a szívem, /és úgy érzem, hogy trombiták rivallnak.” Tudtam, hogy negyvennyolcas szabadságharcunk után is a világ nemesebbik fele velünk érzett, s nemhogy szégyenkeznünk nem kellett elbukásunk miatt, egyenesen dicsőítették népünk hősiességét a világ költői. S egyre-másra jöttek a hírek, hogy ötvenhatos szabadsághar MÓZES IMÁJA „És fölméne Mózes a Moáb mezőségről a Nébó hegyére és megmutatá néki az Úr az egész földet és mondta néki azúr... megengedem néked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem mégy át.” (Mózes V. 34.1-4.) Hálát rebegjek Uram, vagy átkozzalak? A hűségemnek ez lett szörnyű ára, hogy virrasztásban vakuló szemem meglássa még az ígéret Földjét, de ne térdeljek feloldó porába. Hálát rebegjek Uram, vagy átkozzalak? Hogy hitet adtál mindvégig a harchoz, kitartást a hosszú bujdosásban, társakat a sivatag-magányban, arcukról olykor felvillanó arcod. Hálát rebegjek Uram, vagy átkozzalak? Hogy parancsaid kőtáblákra véstem, kövér aranyborjúk előtt a térdem nem csuklott meg, híved maradtam, igaz. Esendő néped pusztán átvezettem, vakon bízva Benned, ígéretedben, s csak én ne leljek enyhülést, vigaszt? Kitéptem magamból minden földi terhet. Szavak helyett a kék csend töltse ki bőröm börtönét, e csontbordázta vermet, hol rács mögött a szomjas lélek reszket, s a korbácsos kor üldözöttei. És szól az Úr, a Remény Csipkebokra: A választottak igáját ki hordja, ha célba érsz s te is küszöbre lelsz? A kíntól sajgó földet ki tapossa, Fáraók bűneit ki ostorozza, ha sebes száddal többé nem perelsz? Magad maradtál. Próbám most erősebb: a végső órán önmagad legyőzted! „És meghala ott Mózes az Úrnak szolgája a Moáb földjén” (Mózes, V. 34. 5.) Nagy Alajos (balról), Tollas Tibor (középütt) és e sorok írója a veszprémi várban I i — Áfrány Gábor felvétele * 1978